Kényes téma

 

                         (Válogatott utószavaim XLVII.)

Kényes téma, és ezért nem is nagyon szoktuk taglalni, hogy az írók a fejükben léteznek. Családtagok – feleségek, gyerekek – sokat tudnának mesélni erről, milyen is egy intellektuális magánzóval együtt élni, éldegélni, de persze nem teszik, mert tudják a dolguk, meghúzzák magukat, hallgatnak mélyeket. Az író, mint egy tudathasadásos, az elsődleges személyisége – de úgy is mondhatnám, hogy a biológiai léte – mellett egy általa konstruált fiktív világban is leledzik, ami még nem is lenne akkora baj, de a legtöbb esetben aránytalanul odanehézkedve, odaragadva az utóbbiban.

Barnás Márton ezt a kényes témát feszegeti és teregeti ki, pacekba, gátlások és mellébeszélés nélkül. Az elmepalota (telitalálatnak érzem az elnevezést!) főszereplője Klaus Molotov, aki már a nevében is (német kereszt- és orosz vezetéknév) tovább pergeti az ambivalenciák sorozatát. Az olvasó folyamatosan töprenghet, hogy Molotov mennyiben feleltethető meg Barnásnak (jobbik énjével? sugalmazott vagy megszállott énjével?), vagy valóban egy önálló entitással van dolgunk? (Élőnél is élőbb énnel?)

Szóval, gátlások nélkül, de nem talányosság és líra nélkül, mert bár én mondtam Mártonnak (ez a szerkesztő dolga, mondani a receptet, ajánlani a célravezetőt), hogy írjon prózát, nagyprózát, mondhatni regényt, ő írt prózát, de nem regényt (ez az író dolga, meghallgatni a szerkesztőt, aztán elkanyarodni másfelé, a saját útra), lírai rövidprózákat írt, ami Klaus Molotov habitusához, be kell látnom, jobban is illik.

Szóval, az elmepalotában felvillanó jelenetekből az olvasó rakhatja össze magában, ha akarja, a regényt, amihez minden építőkockát rendelkezésre is bocsátott a szerző – és nem csupán gátlástalansággal, talányossággal és lírával átitatva, hanem hittel. Megszabadító, éltető hittel… És ez, akárki akármit is mond, a legnagyobb dolog.

Barnás Márton: Klaus Molotov és az elmepalota (Dr. Kotász Könyvkiadó, 2025)