Folyamatos múlt, elkezdhetetlen jövő

 

                                                (Válogatott utószavaim XXVIII.)

 

„Helló, helló”, a nyolcvanas évek elején már így köszöntünk egymásnak, lazán, mintha Amerika és Magyarország lassan egybekeveredne az életérzés – vágyott életérzés? – minden fizikai realitást felülíró tudattengerében. Aztán a társadalmi változások olyan, a szürrealitás húrjait is pengető sebességre kapcsoltak az évtized végére, hogy a vágyott és élhető összeölelkezhetett, persze az érzés szintjén, bár a szabadság-hőmérő néhány évre valóban kánikulai nyaralós-szabadidős időjárást mutatott. Szinte korlátozások nélkül lehetett szervezkedni, és a helló-ból, kis nyelvi igazítással, HEL lett, ráadásul változó tartalommal: először Halálbüntetést Ellenzők Ligája, aztán Hadkötelezettséget Ellenzők Ligája. Ennyi mindent fennhangon, sajtóorgánumok által felkaroltan ellenezni, micsoda civil paradicsom!

Ezeknek a mozgalmaknak az egyik kulcsfigurája Merza József volt, aki emberi habitusával – atyai józanságával és fiúi lelkesedésével, ruganyos rendíthetetlenségével és precízen adagolt leleményességével – el tudta hitetni, hogy olyan világjobbító elképzeléseknek a felkért szóvivője, melyek számottevő társadalmi bázissal bírnak. A bázis, valljuk be, létezett, de elég szűkre szabottan, és nem a kádári rendszerből a vadkapitalizmusba szelíden tarkón legyintve átszédelgő magyar átlagpolgárokra, hanem inkább Mohandas Karamchand Gandhira, Lev Nyikolajevics Tolsztojra és Henry David Thoreaura támaszkodott. Színészi képességek is kellettek hozzá, hogy ezt a bandát tömegesebbnek, hétköznapibbnak és bennszülöttebbnek sejtessük.

Éppen egy HEL-gyűlésre indultunk (Jóska munkahelyéről, a Reáltanoda utcai Matematikai Kutatóintézet könyvtárából, ahol egyéni gondjaim megoldáscentrikus, alapos taglalása után figyelmünket a közösségi tennivalók felé tereltük), gyalogosan és sietősen, mert talán kissé már késésben is, amikor Jóska megnyújtotta a lépteit és megszólalt.

– Az egyik legfontosabb tudás…

Nagyot dobbant a szívem: tanítást fogok kapni! Én is megnyújtottam a lépteimet, megtágítottam a lelki befogadókészségemet.

– ...hogy ismerd a helyet…

A helyet? Létem keretét?

– ...a várost, ahol élsz, a házakat…

A házakat? Kissé már lihegtem, ezért oxigénhiányos elmém igazán mély, szimbolikus tartalomra gyanakodott.

– …az átjáróházakat! – emelte fel a hangját Jóska, és ezzel egy időben, mint egy huncut kölyök, váratlan szökkenéssel beugrott egy kapualjba, és szinte már szaladni kezdett.

A félhomályos épületbelsőben alig bírtam követni (tudtam, hogy Jóska hozzám képest közel negyven évnyi életév-plusszal rendelkezik, de azt nem, mert nem közölte, és a külcsín kevésbé árulkodott róla, hogy jó néhány évnyi túraelőnnyel is); felnyargaltunk egy lépcsősoron, át egy függőfolyóson, barna és zöld lakásajtók az egyik, fekete, cirádákba kanyargó kovácsoltvas korlát a másik oldalon, emberek élnek itt, de minden ajtó zárva, a korláton túl belső udvar, de az udvar kihalt, csak árnyékviselő bokrocskák és vékony törzsű, felkopaszodott fák kornyadoznak a moccanatlan nyár eleji levegőben, így vágtáztunk magányosan, bár talán kémlelőlukakon kipislogó ámuldozó szemek által megfigyelten, hopp, egy ajtó mintha valóban tárulna, résnyire csak, és arc kandikálna ki, de az egész bizonytalan, beazonosíthatatlan, vágtázunk végig egy újabb függőfolyosón, le egy másik lépcsősoron, ki egy másik kapun… és szikrázó verőfényben találtam magam. Hunyorognom kellett, aztán alaposan körbenézni, megvizsgálni az utcaképet, hogy rájöjjek, hová érkeztem.

– Ismerd alaposan a pesti átjáróházakat – folytatta a félbehagyott mondatot, és vette vissza a komótos lépdelő-tempóját Jóska –, mert így tudod legkönnyebben lerázni az ügynököket!

Jó-jó, hasznos a tanács, szuszogtam-dohogtam akkor magamban, de talán kissé idejétmúlt, az ügynökök mind nyugdíjban, hiszen nincsenek már ügyek, avagy, hogy másképp közelítsem meg az aktuális világhelyzetet, a rendszerváltás felbolydulása után akkora az ügyszaporulat, hogy azt nem is lehet ügyvitellel bírni! Az ügynökök csak nyökögnének… De azt is hol, kinek, miért?

Ma már tudom, közel harminc év elteltével, hogy egyén és államhatalom viszonyában nem oly könnyen avulnak el hierarchikus képletek, faladatkörök és módszerek, az alvó ügynökök legfeljebb csak szenderegnek, kómába véletlenül sem esnek, ezért mindenféle elhárítási technika frissen tartása igenis javallott.

Használom tehát időnként az átjáróházakat, bár nem szaladok fel az emeletekre, csak átvágok kényelmes bandukolós léptekkel a belső, rezzenetlen levegőjű udvarokon, az árnyékviselő bokrocskák és felkopaszodott, vékony törzsű fák között, melyek ma is kornyadoznak, nincs már HEL, nem sietek HEL-gyűlésre, és nincs mellettem fürge és leleményes lelki vezetőm sem, ezért csak az egykori bemutatójára emlékezhetek – köszönöm utólag is, Jóska, parádés volt! –, próbálva fejtegetni a tanulságait, amelyekből, érzem, lapul a mélyben még bőven… Akár lohol mögötted ügynök, akár nem, bizony jó dolog az éberséget és fittséget karban tartani, átrohanni keresztfolyósokon, gyakorolni a gyors helyváltoztatást, a helyváltoztatással nyerhető nézőpontváltást, az új környezet gyors elfogadását, jó dolog szembesülni vele, idejekorán, hogy ha falakat húzol magad köré, felkopaszodás és kornyadozás jut nagy valószínűséggel osztályrészedül, szembesülni, hogy ha szokatlant művelsz, az összkomfortjukba, hamis biztonságérzetükbe visszahúzódó lelkek csodálkozó és tán megítélő tekintetet vetnek rád, szokni, hogy ha nem is látod ezeket a tekinteteket, tudhatod és érezheted, hogy figyelnek és rosszallanak, és igen, szoktatni magad az „egyedül vagyok, egyedül kell megoldanom mindent” helyzetének az elfogadásához. Ha haladsz is valahová, ahol hasonlóan gondolkodók várnak rád, út közben mindig egyedül vagy.

Nincs végzetesebb annál, mint amikor egy civil szervezet eléri a célját. Az aktivisták elégedetten hátradőlnek, a szervezet széthullik. Aztán ha kiderül, hogy a célbaérkezés látszólagos vagy részleges volt csupán – ha élesebben szeretnék fogalmazni, mondhatnám, kiderül, hogy sikeres volt a hatalom részéről a lépre csalás, a beetetés –, ha kiderül, hogy a hangoztatott célnál talán fontosabb elképzeléseket is görgetett a szervezet, ha betöltött egyéb, pótolhatatlan funkciót is, már késő, a megfáradt és jóllakott csatalovakat nem lehet újra elindítani. Ez történt a HEL-lel, ez az Alba Körrel is – csak a példa kedvéért, mert nem ezekről a szervezetekről szeretnék most utószavakat idekanyarítani –, hiszen amikor a békeidőbeli hadkötelezettséget 2004-ben megszüntették, szép lassan kihunytak… A „pótolhatatlan funkció”, ahogy minden civil szerveződés esetében, a hatalom ellenőrzése volt, tulajdonképpen ez az egyetlen kötelezettsége van az állampolgárnak, mely kötelezettségének igazán és hatékonyan csak szervezet keretein belül tud eleget tenni. Szervezet nélkül, sejtszinten – hogy a hasonlatnál maradjak, persze már kicsit erőltetetten – tényleg csak a sejtések maradnak, a balsejtelmek, hogy valami, feletted, elháríthatatlanul és visszafordíthatatlanul bekövetkezik.

Élünk a szervezetlenség korába zuhanva, és Jóska előrelátóan és bölcsen, valamiféle bázist építve-szélesítve könyvekbe tagolja a gondolatait. Hiszen a tettek emléke felejtődik, a szóvivői szavak hosszan csengenek, de elhalkulnak, a könyvek viszont velünk maradnak, és tartósan közvetítik a gondolatot. Igazán jó társaságba kerülhet, Mohandas Karamchand Gandhi, Lev Nyikolajevics Tolsztoj és Henry David Thoreau mellé.

„Helló, helló”, köszönök néha én is, még ma is, megszokásból, előre és vissza, életérzés nélkül, vagy inkább a keserűség szájízével… Le kéne szokni már erről a helló-zásról, vagy még inkább nyelvileg átformálni… Mondjuk HEL-re. Mit takarhatna a HEL? Hatalmaskodást Ellenzők Ligája? Tudom, nagyon általános, nagyon idealisztikus... De csak általános és idealisztikus célokat szabad kitűzni.

 

Merza József: Folyamatos múlt (Napkút Kiadó, 2021)