2022. március 24., csütörtök

Érkezés és indulás között

(Válogatott utószavaim XXV.)


„Amit érteni vélünk, csak belesimulás a működő világunkba, a tapasztalatok ismétlődésének megnyugtató érzése. A nyugalom fontosabb, mint a megismerés, az unalom elviselhetőbb, mint a beleérzés. (...) A macska őslény: figyelmezteti az embert a természet valóságos arcára. A törvények áthághatatlanságára a látszólagos felfüggesztésükkel – mert így lehet csak odadöbbenteni a figyelmét annak, aki már képzetek száműzetésében vagy megszokások tompaságában él.”

(Sir Leopold Purring: Valami csattog, 1928)


"Türelemmel, kitartással minden macskát rá lehet szoktatni, hogy vakartassa magát. (...) Mi a boldogítóbb: vakarni vagy vakartatva lenni? Avagy: macskalelkek állnak sorban, hogy emberlelkek lehessenek, vagy emberlelkek, hogy macskák?"

(Yako Orsa: Makacsságok, 1993)

 
"Az érzések a szépek, nem az érzékelhetőségek... Az igazság a legszebb érzés, mert közösséget teremt."

(Thomas Michael Cubist: Mi mindenre jó, 2021)


"Mintha itt és mintha ott
lennél, vagy csak belelátnál,
a sosem leszből átnyújtózol
oda, ahol mindig voltál..."

(Julius Granjero: Verskalauz macskákhoz és köztes világokhoz, 1999)


Kállay Kotász Zoltán: A messziről jött macska (Napkút Kiadó, 2021)

 

2021. október 6., szerda

Egy Rigó Jancsi hiteles története


(Válogatott utószavaim XXIV.)


Amikor a kicsit korosabb, markáns arcélű, kopottas, de rendezett öltözetű úriember felállt, bemutatkozott, és ott, a Hági Söröző teljes nyilvánossága előtt bevallotta, hogy a bokorból jött, őket képviseli, vegyes érzelmek törtek rám. Elsősorban szánalom, mert a „bokorból jöttem” szavakról menthetetlenül a kissvábhegyi csalitos mélyén meghúzódó hajléktalanok jutottak az eszembe, aztán kíváncsiság, mert a sört alig-alig fogyasztó, feltűnően értelmiségi fizimiskájú söröző-közönség nagy figyelemmel és tisztelettel fordult feléje, végül ámulat, mert az egzotikus vezetéknevű úr szavai mélyén rendkívüli szilárdság, a határvonalak gondos kijelölésének szándéka, közben pedig a mások felé irányuló megengedés láthatólag jól begyakorolt keveréke húzódott. 

További alkalmaknak kellett elkövetkeznie, már nem csak a Hágiban, hanem a Múzeum Kávéház elitebb díszletei között, hogy kiderüljön számomra, Merza József nem az otthontalan utcalakók kikupálódott képviselője, hanem a Bokor Katolikus Bázisközösség kellő körültekintéssel kiválasztott delegáltja. 

A civilség, a civil kezdeményezések összefogásának, megjelenítésének sokszor hangoztatott szándéka mögött valami más is lappanghatott, mert még abban az évben, 1988 novemberében a Jurta Színházban a Szabad Kezdeményezések Hálózata váratlanul SZDSZ-é alakult. Már a gyűlés elején néhányan röplapokat osztogatva figyelmeztették az egybegyűlteket, hogy szervezeti szinten valami nagyon antidemokratikus készülődik itt a demokrácia zászlajának látványos és felhevült bontogatása közben, aztán a gyűlés közepe táján Merza József felállt, és a határvonalak szilárd kijelöléséhez ragaszkodó, ám mások felé megengedő, szelíd hangon közölte, hogy ők, a Bokor ebben nem kívánnak részt venni. Itt ugyanis politikai szervezet jön létre, ideológiai csapásiránnyal, tagfegyelemmel. Nem kívánnak ebbe belesodródni, nem ezért jöttek ide, de egyébként sok sikert kívánnak az errefelé kanyarodó jóbarátaiknak, viszlát. Felállt, és néhány hasonszőrű társával együtt távozott. (Furcsán családias hangulatot adott a közgyűlésnek, hogy a prominensek mind becenéven szólították egymást – Saci, Feri, Gazsi stb. –, aztán Merzáék szedelődzködésekor a szappanopera-íz fokozódott, mert néhányan – például Solt Ottilia, Kőszeg Ferenc – a színpadra felrohanva dramatikus gesztusokkal marasztalni próbálták őket.) 

Tűkön ültem, határán billegve, hogy én is vegyem a kabátomat, de megnyugtattam magam: hiszen még nem dőlt el semmi... Lám, maradnak itt alapítok, akik a hálózat hívei... Várjuk ki, hogyan voksol a tömeg. Merzáék azonban tudhattak valamit – nevezetesen, hogy a színfalak mögött már lezsírozták, amit le kell, ennek a szomorú, de tapasztalatokra támaszkodó tudásnak a birtokában döntöttek a jelzésértékű korai távozás mellett. A szavazás tényleg formálisra sikerült, a megjelentek – a hangadók hatásos kampányának eredményeként – a hatalmi karrierépítés mezejére szökkentek.

Aludtam a történtekre egyet – inkább álmatlanul forgolódtam –, és másnap írtam az SZDSZ frissen megválasztott vezetőségének, személy szerint Béki Gabriellának címezve a levelet, bejelentve, hogy kilépek a szövetségből, vagyis pártból – mert látszott már, hogy párt alakult.

Érdekes utózönge, hogy egy-két nap múlva Béki felhívott, és győzködni próbált, maradjak, „nagyon kevesen vagyunk, félő, hogy elfogy a tagság… ők is erre játszanak, szétmorzsolni minket”, igen, akkor még lehetett ilyet mondani, hogy „ők” és „mi”, legalábbis hittük, hogy lehet; végighallgattam Békit, aztán elmondtam a saját érveimet (egyébként influenzásan, félig ájultan – mindenre élénken és teljes lényével reagáló fiatalemberként belebetegedtem a csalódottságba), lehetetlen maradnom, civil vagyok, civil ernyőszervezetbe léptem be, nem tudok eszmekövetővé vedleni. Persze az „eszmekövetés” feltételezése is naivitás volt a részemről, de ezt most hagyjuk.

Egy nagyon kínos 1989-es esztendő következett, amikor az alakuló pártocskák (már nyíltan annak merték nevezni magukat) sorra felszippantották az eleinte végletekig elkötelezettnek tűnő civil-jogvédő harcosokat, legalábbis a kirakatban lévőket mind, ezzel a tülekedéssel teltek a hetek, hónapok, éppen ezért 1990 elején, amikor utolért, sokadik alkalommal, a Néphadseregből Honvédséggé átkeresztelkedő katonaság hadkiegészítési segédszárnyának a ragacsos keze, és tanácsra szorultam, és telefont ragadtam, de a csörgő készülékek kagylóját csak egyetlen helyen, a Reáltanoda utcában, a Matematikai Kutatóintézetben emelték fel, és amikor konspiratív egyeztetés után az említett belvárosi intézményben személyesen is felkerestem Merza Józsefet, és teljes civilségben, az utolsó sejtjéig autonómiával átitatódva találtam, fellélegeztem. „Lehet így is… Mégis lehet”, gondoltam, és újult erővel folytattam tovább – Kiss István barátommal közösen – az Alba Kör szervezését.

A nehézségekre most nem térek ki, mind az Alba Kör, mind a saját sorsom (katonai szolgálat megtagadása, polgári szolgálat kérvényezése) zátonyos vizeken hajózott, csak azt mesélném még el, hogy egyik alkalommal, amikor az idegösszeomlás szélén tántorodtam oda a Reáltanoda utca könyvtárának higgadt méltóságot, szellemi védelmet sugárzó polcai közé, Jóska leültetett, kinyitotta a szolgálati hűtőszekrénye ajtaját, elővett egy cukrászsüteményt – Rigó Jancsi volt vagy lúdláb?, meg nem tudnám már mondani, de akkor honnan veszem a bátorságot, hogy elbeszélésem címébe a „Rigó Jancsi” és a „hiteles” szavakat illesszem?! –, elővette, elfelezte, a nagyobbik felét elém tolta, és „Relaxálj!”, szólított fel. Ez 1991-ben volt.

Az Alba Kör nem csupán megalakult, hanem megerősödött és hatékonnyá vált, életfolyamom pedig – amennyire emberi sorsról ez elmondható egyáltalán – csendesebb mederbe terelődött.

Gyorsan ugorjunk harminc évet, át a jelenbe, mikor is vonaton utazva a fenti történetet a feleségemnek mesélem. Talán ideje lenne Jóska bátyámat visszahívnom arra a süteményre, morfondírozok fennhangon Üröm és Aranyvölgy között... De hogy Rigó Jancsi volt? Vagy lúdláb? Az biztos, hogy sötétbarna, roppanós csokiréteg fedte a tetején… Mire hívjam vissza?

– Mind a kettőre! Harminc év után már lehet, nem? – szól közbe a kalauznő.

Hallgassunk az utazóközönséget jól ismerő bölcs tanácsadókra.


Merza József: Levelek Hunniából (Napkút Kiadó, 2021)

 

2021. október 3., vasárnap

Az igazság dallama

 

(Válogatott utószavaim XXIII.)

 

Minden egyes életszakasznak más a dramaturgiája; más kihívásokat tartogat, mást tanít. Az ember harminc és ötvenéves kora között gyászol, elveszti a nagyszüleit, szüleit, idősebb rokonait, mindazokat, akiknek a védőszárnya alatt cseperedett. Megtanul imádkozni, rájön, hogy nem a vágyak teljesülését kell kérni, hanem kegyelmet és a sorsfeladat minél teljesebb betöltését. A feladat felismerésének az esélyét, hitet és erőt az odaszánáshoz, a halogatás elkerüléséhez.

Az idő múlása sürgetőre fordul – igen, bizonyos dolgokat addig lehet megtenni, amíg fogni tud a kéz, ölelni a kar. Ha valakit elveszítünk, utána mindig magunkat siratjuk, azt, hogy kevesebbek lettünk nélküle, azt, hogy a rejtéllyel mostantól még magányosabban nézünk szembe. Minden embertársunk, akinek végigkövethetjük az utolsó útszakaszát, mesterünk. Nem kell keresnünk a Nagy Tanítót, hiszen ott élnek mellettünk, a közelünkben a Mesterek… Kérdés, hogy akarunk e tanulni. 
 
*
 
A költészet veszélyes dolog. Ha szépen fogalmazunk meg valamit, ami hamis és káros, igaznak és követendőnek mutatkozhat. A szavak csengése-bongása, a zene és a gondolat szerelmes ölelkezése elvarázsol és meggyőz. A modern költészet felismerte ezt a veszélyt, és nem fogalmaz szépen, csúnyán fogalmaz, ütemtelenül, zaklatottan, mert úgy véli, az igazság fülsértő, és szenvednünk kell, ha halljuk. 
 
Ma már talán látszik, hogy se a szép, se a csúnya fogalmazás nem jelent önmagában semmit. Feloldhatatlan lenne a bizonytalanság? Ismerősöm két javaslatot fogalmaz meg. A dogma szerint az irodalmi mű álljon meg a saját a lábán, nem számít, ki a szerző, milyen életet folytat, csak a mű számít, mert a mű szent, és elszakad a szerzőjétől! Ismerősöm ezzel szemben azt indítványozza, hogy ismerjük meg a szerzőt, személyesen, és ha hiteles embernek találtuk, feltételezzük az írását is hitelesnek. Akár szép, akár csúnya.  
 
Ezzel csak az a baj – ezt is még ismerősöm teszi hozzá –, hogy a tévedés lehetősége beláthatatlanul nagy. Félreismerjük egymást; szentnek látjuk a bűnözőt és bűnözőnek a szentet. Az ember azzal az élettapasztalattal próbál ilyenkor dolgozni, amit addig összeszedett. No de hát mennyi egy emberélet?

A másik javaslat szerint tehát olvassunk szent könyveket. Több ezer éve íródott és valószínűleg több ezer év bölcsességét magába sűrítő szent könyveket és kortárs szerzőket felváltva. Amennyiben előbbi fényében az utóbbi nem állja meg a helyét, mehet a kukába. Mivel azonban az újabb próbálkozás esélyét is meg kell adni, a szelektívbe.


Kállay Kotász Zoltán: A meztelen csillagász (Műpártolók Egyesülete, 2021)

 

2021. május 7., péntek

Magénbirodalom vagy magénzárka?


(Válogatott utószavaim XXII.)


Az irodalomban mindig akkor születnek megrázó erejű művek, ha valaki a kimondhatóság határait feszegeti. Nem feltétlenül alkotói bátorságra és tabusértésre – ami elől a többség öntudatlanul visszahőköl – gondolok, hanem valóban az elbeszélés új terepének kiépítésére, a szavak, és ami mögöttük húzódik, az összefüggés-háló megtalálására. Az építkezést az élet kényszeríti ki, nem pedig a fantázia újdonságok utáni nyújtózása. A traumatikus élmények, amelyekben bővelkedett a XX. század, szinte megbénították az emberi tudatot, ez a bénultság még mindig tart, még mindig oldódik, keressük az érzelmi egyensúlyt, a fogalmakat, amelyekkel gondolhatunk rájuk, hogy a gondolkodás által mélyebben feldolgozhassunk.
 
Magén István a szürrealitás szintjére emeli a traumák el- és kibeszélését, összekever tereket és időket, magán és társadalmi színtereket, érzelmi viszonyulásokat, közhelyszintű és költői fogalmazásokat. A szürreális irodalomról sokaknak csak az automatikus írás, André Breton körének és követőiknek a kísérletei jutnak eszébe, gátlástalan és gyakran összefüggéstelenségbe zuhanó szövegek, pedig a műfaj – ahogy Magén is bizonyítja – épp a legmagasabb tudatosságnak és a mély, erős, bár sokszor rejtett összefüggéseknek a terepe. A hagyományos elbeszéléseknél, novelláknál az írót, ahogy az olvasót is, sémáknak a tömege (élethelyzeteknek és emberi reakcióknak jól ismert ismétlődése, ezeknek bevált ábrázolása) segíti, a szürreális szövegalkotásnál viszont asszociatív ugrásokkal épp a sémák elvetése dominál, de hatásosan csakis akkor, ha az olvasóban folyamatos a rácsodálkozás, az „aha-élmény”. A szürrealitás tehát nem a szabadságnak, hanem a kikezdhetetlen hitelességnek a műfaja. 
 
Magén Istvánnak megvan a teljes fegyvertára hozzá, hogy lebilincselje az „avantgárd irodalomtól” egyébként ódzkodó olvasók figyelmét is. Szövegeiben keveredik a snassz és a fennkölt, a lépcsőházi és a biblikus hangvétel, a pillanatnyi benyomás és időtlen időknek a tapasztalata. A megidézett közhelyeket furcsán elbiccenti, ezzel elevenné és leleplező teszi. A történet helyét az átélt történések – ötven év?, száz év? kétezer év utáni? – lecsapódása veszi át, erre gondolhatott Magén, amikor saját írásait utótörténeteknek minősítette: minden, ami elmúlt, továbbra is érvényes és dilemmaként billeg. És igen, az erotika folyamatosan áthatja az életet, a civilizáció technika felépítménye alól kilóg az ösztönlények lába, a hatalmi mámor és egoizmus tobzódása mögül a kisszerűség. Mert a hatalmi őrület, ami a vérünket ontja, akkor is kisszerű, ha korlátlan ura a testünknek. A marhavagonok folyamatosan mennek. 
 
Az elbeszélői én – megnevezetlen és szinte megfoghatatlan XX.-XXI. századi valaki – Totya király, Somfai, szexuálisan túlfűtött nők és az Örökkévaló négyszögében tántorog, a szereplők közül senki se feddhetetlen, viszont mindenki kikacagható és meg is szánható… Hiszen állandóan ott kísért a sejtelem, hogy lehetnék én – ő is. A halottak feltámadnak, és legközelebb már a fa tetején ülnek, esetleg a Holdra költöznek, minden, ami elképzelhető, megtörtént már vagy meg fog történni, ami történik, állandóan ismétlődik, a szavak, ahogy beszélünk róla, ugyanazok a szavak lesznek… Leírom tehát újra, a megcáfoltság árnyékával, de a pillanat érvényének fénylő-villanó hitével: Az irodalomban mindig akkor születnek megrázó erejű művek, ha valaki a kimondhatóság határait feszegeti.
 

Magén István: Apokrif (Dr. Kotász Könyvkiadó, 2021)


2021. április 21., szerda

Frontjelentések egy álháborúból

(Válogatott utószavaim XXI.)


Hogyan viselkednek az emberek, amikor félnek? Leginkább agresszíven; a durva megnyilvánulások hagynak tartósan nyomot a szemlélőben vagy az elviselőben. Hegyi Zoltán Imre is ezeket vagy éppen ennek a gerjesztett, álháborús helyzetnek látványosan ellentmondó élményeket rögzíti, miközben a felszín háborgása mögött krónikus társadalmi és emberi, egzisztenciális gondokat listáz. Mindez azonban csupán látlelet és pszichologizálás lenne, ha a futárkodásban a mélyen szimbolikus és a legelemibben zsigeri tapasztalatokat nem kapcsolná össze. Testekről és testek szükségleteiről is szól ez a könyv, az indiszkréciónak olyan fokán, amennyire lecsupaszodva szinte sosem látjuk magunkat, éhesen, kiszolgáltatottan, meztelenül, ösztönlényként, a gyomrunk uralma alá hajtott aggyal.

Csillogó szellemességgel szólni a szellem-foszlás stációiról ennek a szép kísérletnek a korfestő, de mégis időtálló rajzának jósolom Hegyi Zoltán Imre verseskötetét, a Futártempót.

 

Hegyi Zoltán Imre: Futártempó (Dr. Kotász Könyvkiadó, 2021)

 

2021. január 4., hétfő

Mi marad?


Mi marad egy halott barát után? Emlékek és szelíd üzenetek, álmok és álomszerűvé hajló valóságmozzanatok… Vagy a valóság mindig is álomszerű, és csak a tudatunk próbálja átláthatóvá, felügyelhetővé gyúrni?

       Katona Tibor barátom 2014. január 4-én lépett ki a testéből, és azóta is álmokban és valóságmozzanatokban kísért – jelenlétét érzékelni vélem, persze meglehet, ez csupán elmejáték, melynek a feladványszerzője és megfejtője is én vagyok, így mások számára minden ilyen jelzés keveset mond, s nem is igazán köthető Tibihez… Mégis leírtam az élményeimet, mert érzem, amit az ittmaradottak általában érezni szoktak a távozóval szemben: adós vagyok, és a törlesztésre minden mégoly kétséges módot is meg kell ragadni.




Két kavics

 

„El ne botoljon!”, kiált utánam a kertész,

amikor az összedőlt sírok közé lépve a barátomat

keresem… A barátomét.

Nincs.

Nincs ott, ahová az emlékezetem szerkeszti,

fasor, kőfal, fűcsomókkal pettyezett rézsű

mintha vándorolna, metszéspontjukban csupán földhalom virít,

majd sírok egymás hegyén-hátán,

kártyavár összeomlott lapjai,

milyen könnyű volna most, amitől óvtak, botlani,

s fejet a márványtömb élébe, kocc,

„szervusz, Tibikém, látod, megjöttem… leszel

szíves instruálni, hova is…”

Persze, 14. sor, 15. hely, felírták az irodán,

a feliratok kopnak, a bokor még kicsit sírdogált,

amikor ráfeküdt a kőlap, aztán ocsúdott,

pár évtized, és odébb tolja a követ, nekem néhány perc jutott,

a busz indulásáig húsz (Csilla a kapuban vár),

csillagidő kétezerhúsz, kezemben a virág,

zsebemben két kavics, akár tehetném ide is,

oda is, bárhova, sírra kerül, egyetlen nagy sírdombon

tapodnak lábaim, győzködöm magam, tedd le, tegyed már le,

„megtaláltam!”, kurjant a kertész integetve,

Katona Tibor, alatta a dátumok, egyezik,

de kinek a katonája?, ezt soha, miért nem jutott időnk firtatni?,

mindegy, név, test, idő letéve,

barna avar a kőlapon, nyár elején?, kézzel lesöprögetem,

sakkfigura gurul elő, egy világos királynőt

csempészett ide, ki?, avar, nem akar

sehogy sem elfogyni, a természet lankadatlan takargatja

szánalmas mániáinkat, szedegetem,

az egyik pöndörült levél a mellkasomra hull, lesodrom azt is,

mi ez… csík … vörös… véres az ingem…

igen, valami csörgött az avarban, szilánkok,

úgy látszik, vérrel kell fizetni,

virágok?, nevetséges, mécsest gyújtok,

a vak reménynek is kell a vezérfény, láng és füst

kanyarog, de mégis száll, és mégis felfelé,

a portán véres ingemet, „megszaggatta magát?”, nézik

együttérzően, kilépünk a kapun,

a zsebemben két kavics összezörren.

 

 




Hívások

 

Megint a Mesterhez mentem,

ezúttal abban az időben, amikor még nem ismertük egymást.

Felülmúlhatatlan rendetlenségben, a nagyszobában fogadott,

a padlón átlósan tátongó repedés futott végig.

„A szüleim állandóan veszekedtek”, jegyezte meg, aztán

lehúzta az utolsó kortyot, és az üres

sörösüveget a padló-szakadékba hajította.

A konyha felé indult, óvatosan

emelve át a lábát a küszöbnél a fekete gubancokon,

pillanatra úgy véltem, táncol,

ő pedig, mintha kimondatlan kérdésre válaszolna,

„szörnyű hívások voltak”, rúgta le

a bokájába csimpaszkodó telefonzsinór-hurkot.

Miközben megszabadult az egyiktől, a másik végtagját

másik kapta el. „Ezért nem engedhetek be senkit”, fakadt ki

az arcán bármi indulat jele nélkül.

„Talán én sem… itt vagyok…”, gondolkodtam el, hunyorítva

figyelve, ahogy bútorok és berendezési tárgyak

álmos kutyaként rázzák le magukról a porleplet.

„Múlt és jövő összeesküdtek Tibi ellen”, lépett be

ebben a pillanatban, ezzel a mondattal Sz. Tamás a lakásba,

„vagy ez inkább esküvő?”

A szakadék, mint egy régóta nyitott, kiszáradt száj,

rekedt sóhajjal összezáródott, és

telefoncsengés és féktelen hahotázás elegyére ébredtem.


 

2020. december 26., szombat

Az időjárásról ne beszéljünk

 (Válogatott utószavaim XX.)
 

Az ezredfordulót néhány álmosan nyújtózó esztendővel már meghaladtuk, amikor egy tavaszi napon túl korán ébredtem, és ha már így alakult, felkerekedtem, hogy friss, kemencemeleg pékárút zsákmányoljak reggelire. A Keleti pályaudvar hajnali szürkületében a vadászmező, akarom mondani pékség felé lopakodtam, amikor ismerős alak ötlött elém. Többször megdörzsöltem a szemem, az észlelés azonban nem változott: ő az, a matematikus, könyvtáros, tanár, szakfordító, szolgálatmegtagadó, lelki vezető… Akivel eddig szinte mindig csak a Reáltanoda utcai kutatóintézet könyvtárának villany világította labirintusában találkoztam, amint a polcok közötti másfélméteres szakaszokon cirkál… A turista. Mert a mozgásán és felszereltségén egyértelműen látszott, hogy nem hirtelen ötlet lódította útnak, hanem rutinszerű tevékenység végzésére indul.

Közel húsz évnyi ismeretség után tudtam meg, hogy Merza József szakmai berkekben jól ismert teljesítménytúrázó, és írói munkássága felöleli a túráinak elmesélését is.

Milyen szerencsés vagyok, gondoltam, hogy ismerhetek egy embert, aki a reáliák Csendes-óceánja  mellett legalább olyan otthonos a humán beltengerekben, aki a lelki kérdések aggályos boncolása (megszenvedése) mellett, lám, a testét is próbatételek elé állítja, aki a próbatételek előtt és után (és közben!), lám, oda tudja magát adni az élet örömeinek – milyen gyakran ismétlődik MJ beszámolóiban a szófordulat, „és élveztem az életet”! – és aki a nehézségek-kellemetlenségek és boldog pillanatok széles amplitúdójának bejárása közepette is figyelmes segítője az oldalán caplató társaknak.

A túróstáska hamarabb fogyjon el, mintsem kihűl… Igen, mindannyian úton vagyunk, szeretnénk teljesíteni egy általunk vagy mások által kitűzött távot – az időjárásról ne beszéljünk, és ne felejtsük el élvezni az életet!

Merza József: És mégis mozgok! – Nagypapa tovább túrázik (Napkút Kiadó, 2021)