Hol a költészet mostanában?

 

A bűn nem a külvilágból árad, és nem a tévében szembesülünk vele, amikor bekapcsoljuk, hanem a környezetünkből és leginkább pedig belőlünk. A lelkünk szövevényes indokoltságokkal szépen behálózott, "nekem mindent lehet" kimondatlan, felvállalhatatlan, de mélyen átélt érzelmi felmentvényeiből, a szeretetközelségből, a magánpokol otthonos sötétségéből – mely bugyorra tükröt tartani, huzatot nyitni, fényt vetni a legemberibb emberi sorsfeladat lenne. Kötelező, folyamatos és életre szóló napi gyakorlat. A gyónás, az ima, a meditáció segíthetne talán mindebben... Az ima-írók, a meditációt-hirdetők felelőssége tehát hatványozott.

Ilyesmik jutottak eszembe, amikor a Napút Online folyóirat szerkesztőjének körkérdésére válaszoltam (Hol a költészet mostanában?) más felkért tollforgók mellett.

 

 

A teljes szöveg az alábbi linken megtalálható:

HOL A KÖLTÉSZET MOSTANÁBAN? (Levélfa, 64.)

 

Fák, fák

Ember és fa kapcsolata... Erre a témára írt ki haiku-pályázatot tavaly év végén a BuddhaFM Rádió. Legfeljebb három opusszal lehetett jelentkezni, és én – miután átnéztem a Haikuraktár címmel ellátott virtuális fiókomat, amiben, számomra is meglepő módon, nagyjából nyolcvan-kilencven lehetséges háromsoros lapult – hármat küldtem be.

 

Fejét csóválja

a hárs – mit gereblyézek

lenn a lábánál?

 

Rügyező ágat

dobtam a tűzbe – a szél

hamut szór reám.

 

Fejem felett fa,

lábam előtt út… Vihar

jön... Elágazunk.

 

 

Néhány haikum, érdekességként, amelyik nem került "versenybe":

 

A fa zavaráról

is szólni kéne, melyhez

odaszögelték a testet.

 

…aztán befűtött
a bontott keresztfával
egy szegény család.

Erdő, fa, levél –
melyik vagyok? Szellő, szél,
vihar – melyik jön?

Nem bírom már

árnyékomat látni. Erdő

mélye, fogadj be!

 

"Fuck, fuck!" Jól hallom,

hogy más is ennyire

rajong a fákért?

Avarszintre ért.

Számít még, hogy honnan, mely

fáról származott?

 

Égre néztek, és

földbe gyökerezett lábuk.

Úgy maradtak.

 

A pályázat végeredménye itt olvasható:

https://www.buddhafm.hu/hirek/a-buddhafm-radio-ember-es-fa-kapcsolata-haikupalyazatanak-nyertesei/

 

Illusztráció: Tóth Csilla Ilona fényképfelvételei

Bitang, ó...

 

Kilenc éve ezen a napon engedélyezte önmaga számára a mester, hogy elinduljon, utána járjon, ledobja az akadékoskodó testet, ezt az elhasznált – ám, valljuk be, igen-igen szeretett – tesztanyagot, amelynek a kiértékeléshez már nem lehet köze.

Mintha ebben is követném, csiszolom-formálom az emlékeimet – évtizedeken át űzte, valóban mesteri módon, a gyakorlatot: miként lehet személyes, felkavaró élményt mítosszá formálni, olyan elregélhető történetté, amely nem ódonságával, nem is meseszerűségével, nem is tipizáltságával emelkedik mítosszá, hanem azzal, hogy minden egyes mozzanatában felülírhatatlan tanulságokat hordoz –, formálom az emlékeimet, és ebbe a tésztagyúrásba most betekintést is engedek.

 

Hívások I.

Megint a Mesterhez mentem,
ezúttal abban az időben, amikor még nem ismertük egymást.
Felülmúlhatatlan rendetlenségben, a nagyszobában fogadott,
a padlón átlósan tátongó repedés futott végig.
„A szüleim állandóan veszekedtek”, jegyezte meg, aztán
lehúzta az utolsó kortyot, és az üres
sörösüveget a padló-szakadékba hajította.
A konyha felé indult, óvatosan
emelve át a lábát a küszöbnél a fekete gubancokon,
pillanatra úgy véltem, táncol,
ő pedig, mintha kimondatlan kérdésre válaszolna,
„szörnyű hívások voltak”, rúgta le
a bokájába csimpaszkodó telefonzsinór-hurkot.
Miközben megszabadult az egyiktől, a másik végtagját
másik kapta el. „Ezért nem engedhetek be senkit”, fakadt ki
az arcán bármi indulat jele nélkül.
„Talán én sem… itt vagyok…”, gondolkodtam el, hunyorítva
figyelve, ahogy bútorok és berendezési tárgyak
álmos kutyaként rázzák le magukról a port.
„Múlt és jövő összeesküdtek Tibi ellen”, lépett be
ebben a pillanatban, ezzel a mondattal Sz. T. a lakásba,
„vagy ez inkább esküvő?”
A szakadék, mint egy régóta nyitott, kiszáradt száj,
rekedt sóhajjal összezáródott, és
telefoncsengés és féktelen hahotázás elegyére ébredtem.

(2021)

 

Hívások II.

                        (Szentmiklósi Tamás, Tanárúrnak)

Megint a Mesterhez érkeztem,
ezúttal abban az időben, amikor még nem ismertük egymást.
Esti sötétségben a nappalijában fogadott („kiégett a villanyalma...
benn még alma, ha kicsavarod, körte”),
az egyik falon a szakadt, lógó villanyvezetéket
félig agyonvert kígyónak néztem.
„A szüleim állandóan veszekedtek”, jegyezte meg,
lehúzta az utolsó kortyot, és az üres, jósgömb-alakú sörösüveget
a fény felé vonta, majd ugyanazzal a mozdulatívvel
a szobán keresztülfutó padló-szakadékba hajította.

A konyha felé indult, lábát a küszöbnél
óvatosan átemelve a fekete gubancokon,
pillanatra úgy véltem, táncol,
ő pedig, mintha kimondatlan kérdésemre válaszolna,
„szörnyű hívások voltak”, rúgta le
a bokájába csimpaszkodó telefonzsinór-hurkot.
Miközben megszabadult az egyiktől, másik kapta el.
„A sáncolás miatt sakkoztam egy életen át?
Amíg a király átrepül a bástya feje fölött, ha jobban belegondolok,
nincs sehol…”

„Talán én sem vagyok itt…”, gondolkodtam el,
bútorokon és berendezési tárgyakon
a mindent meglágyító és egymásba simító sminket,
az évtizedes port figyelve... Vagy mégis…?
„Múlt és jövő elváltak Tibitől”,
lépett be ezzel a mondattal Tanárúr a lakásba,
„de a jelen folyamatos esküvő!”
A szakadék, mint egy régóta nyitott, horkolástól száraz száj,
rekedt sóhajjal összezáródott, és
telefoncsörgés és féktelen hahotázás elegyére ébredtem.

(2022)

Tibi, te bitang, ó 

"Persze, persze, veletek vagyok", mondta,
aztán nem láttuk többet,
előkészítette a gutaütését
a húsz évvel fiatalabb, fehérmájú nővel.

A Bajcsy-Zsilinszky úton találkoztunk ismét,
"jutalmat kaptam", zizegtette
a bankókat a zsebében, ám amikor elővette,
látszott, nem pénz az,

vers. "Születésnapomra. Ihletbe jöttem..."
Felolvasta, majd zsebre gyűrte, majd elvesztette
a fecnit, mielőtt lemásolhattuk volna –

másolhatatlan. Próbáljunk hinni: a másvilágon
sörrel a kezében odaül majd mellénk,
és kántáló hangon elmondja...

(2023) 

Virágzó őszben teljesedve

 

                                                (Válogatott utószavaim XXXII.)

 

Igen nagy merészség kell hozzá, hogy valaki több évtizednyi, sőt, talán egy teljes évszázadnyi vershagyományt megkerülve lépjen lírai művekkel a nyilvánosság elé. Elfogadott képzeteink szerint a témavilágok mellett a formák, hangütések és dallamok is korfüggőek, és hitelesen és korszerűen közölni valamit csak az „érvényes”, vagyis az előző nap használt, még fülünkbe csengő forma-hang-dallamvilág enyhe továbbhajlításával lehet.

Simó Edmund olyan döbbenetesen egyszerűen szólal meg, mintha tegnap még Arany Jánossal vagy Rabindranáth Tagoréval poharazgatott volna. Átléptet minket valami meztelen időtlenségbe, oda, ahol csakis az alapkérdéseken, életen, halálon, szerelmen, természeti jelenségeken és emberi becsületen érdemes meditálni. A boldogságon, mely legszebb vágyaink szerint, ha csak néhány kortyintás erejéig is, de minden embernek jár.

Nem ő kereste meg a kiadót, hogy kötetbe rendezné a verseit, a kiadó kereste meg, hogy kiadhassuk a műveit. Köszönjük, hogy ez megvalósulhatott!

Simó Edmund: Lila lánggal ég a rét (Dr. Kotász Könyvkiadó, 2021)

 

Olyasmi hangzik el

 

                                                (Válogatott utószavaim XXXI.)

 

Tamásnak először a kalapjára figyeltem fel, amely nem került le róla zárt helyen sem, mintha odaragasztották volna a kobakjához, aztán a kerek szemüvegére, ami bohém jelleget kölcsönzött az arcának, de a becsillanásaival kissé el is rejtette a tekintetét, aztán a keresztbe vetett lábaira és a karjára, amivel könnyedén átölelte a szomszédos üres szék kényelmesen ívelődő támláját, majd a higgadtságára, amivel – hozzám hasonlóan – engedte, hogy a szavába vágva emelt hangon elragadják tőle a társalgás tovább-kanyarításának jogát és örömét, végül a konokságára, hogy percek múltán is képes volt visszatérülni valamely mellékesen elejtett megjegyzéshez, ha olyasmi hangzott el, ami szerinte pontosításra szorult, és a szigorúság és elnéző nagyvonalúság alkalomhoz igazított elegyével pontosította.

Olyasmi hangzott el, mert a Vén Gyerek, aki mackónadrágban és hálóköntösben jelent meg – „leugrok vásárolni!” megjegyzéssel tudatva átmeneti távoztát a nővérekkel a rehabról, hogy a sarki vendéglátóipari egységben letelepedhessen a barátaival egy kis beszélgetésre és folyadékalapú hangulatjavításra –, a saját szája íze szerint minősített mindent, tényeket is, mivel azok nála csak a teóriák kisinasaiként a főnök igazának alátámasztására lehettek hivatottak.

Ültünk a Szövetség utca sarkán a Texasnak vagy talán Pedrónak elkeresztelt, de általunk pusztán Kinizsinek hívott (ezen sörmárka jól elhelyezett neonreklámja díszítette a bejáratát) kocsma ablakhoz közeli legszélesebb asztalánál, és lassacskán megérkezett Domináns, Jurogyivíj, Hobbit is… Mindenkinek más volt a neve – mivel az igazi név felderítésre szorul – és minden szó mást jelent – mert az igazi jelentés mindig rejtőzködik. A szavakról folyt a szó, a fogalmak megfejtésre váró tartalmáról, és Élet és Lélek és Isten és Halál úgy táncolt körülöttünk, extatikusan, mintha megelevenedett szellemlények lennének egy beavatási szertartáson…

A pincérnő időnként ránk szólt, hogy csendesebben ordibáljunk, mert a többi kocsmavendég nem hallja a fociközvetítést.

Vannak, akik élnek, vannak akik, írnak, és vannak, akik valahol a kettő között téblábolnak, „élőbeszédben alkotnak”, inspirálva csupán azokat, akik a papírra körmölés nyűgét is magukra húzzák. Ilyen inspirátor volt a Vén Gyerek, és jól tudta magáról, hogy mit művel, és élvezte, amit művelt.

Tamás (vagyis Tanárúr) az ordibálástól legtöbbször különcködve megtartóztatva magát csupán mosolygott, majd „ezt az angolok úgy mondják, hogy…” felvezetéssel közbevetett valamit. Ekkoriban a nyelvtanári működés mellett szépirodalmi köteteket fordított, angolból, a Szövetség utcában pedig a legszélesebb, ablak melletti asztalnál folyamatosan idézett – a Vén Gyerek leplezetlen gyönyörűségére – Faludytól, Kosztolányitól, Karinthytól… „Szegény, Dezsővel ébred, Frigyessel bújik pizsamába... Valószínűleg nincsen saját élete”, szánakoztam magamban a már langyosodásnak indult búzasöröm maradékát egyetlen utolsó hörpintéssel a torkomra locsolva. Búza, búza, élet, élet… Hej, mekkorát tévedtem! Tanárúr néhány év múlva a Porfelhő című első kötetével toppant be Inspirátorhoz, és a szunnyadó porleplek felkavarását, a megélt élményei dörmögős mesélését azóta sem hagyta abba – a tizenkilencedik kötetét tartja a kezében most a Kedves Olvasó.

„Vedd le a kalapod!”, szólt rá a Vén Gyerek, és Tamás, az ő kedvéért, még erre is hajlandó volt.

 

Szentmiklósi Tamás: Szamár a hegyen – Sírjak vagy nevessek? (Dr. Kotász Könyvkiadó, 2022)

A metszett felület élessége

 

(Válogatott utószavaim XXX.)

 

A vers mindig akkor lüktet, akkor hat, ha nem irodalmi élmény, hanem az élet ihlette. Ivády Balázs versei ilyen eleven megnyilatkozások, azzal a fajta kiforrottsággal, melyet a hosszadalmas művészi praxis helyett az érett, felelős emberi gondolkodásmód biztosít.

Mindig öröm a szerkesztő számára, amikor beküldött kéziratokat félretolhat, és egy saját „felfedezéssel” foglalkozhat. Ivády Balázs verseivel ez történt – online folyóirat oldalán találkoztam néhány írásával, és a kincstalálás izgalma mellé azonmód odaférkőzött a sejtelem: több is rejtőzhet a szerző fiókjában. Igen, rejtőzött, kész, kerek kötetnek az anyaga, melyet – bevallom, ez csak többedszeri olvasásra tudatosult bennem – mélyen meghatároz Ivády orvosi munkája, vagyis inkább a szemléletmódja; fogékonysága a biológikumra, a sejt-szerv-test működésben rejlő szimbolikára és a múlékonyság törvényének folyamatos tapasztalása révén az élet értékének megbecsülésére. Arra, hogy a vizsgálódásának precizitását vissza tudja fordítani önmagára.

A metszett felületek a pontosságuk és a jószándékú feltáró-erejük által válnak széppé – ennek a felfedezésére buzdítva ajánlom minden érdeklődő versbarát figyelmébe Ivády Balázs kötetét!

 

 

Ivády Balázs: Keresztmetszet (Dr. Kotász Könyvkiadó, 2022)

 

 

Az életöröm ideje

 

                                               (Válogatott utószavaim XXIX.)

Tillmann Pentele második kötetében, az Éhes sziromsugarakban a bemutatkozó-kötete (Eleven viadukt) sokszólamúsága után egyértelműen a természeti élmények felé fordul, szelíd, humoros, meghökkentő és drámai – emberi értelmezéseken átszűrt – mozzanatokat tárva elénk.

Követi a klasszikus hagyományokat, és haikuit évszakok szerinti rendben sorakoztatja elénk, tavaszi, nyári, őszi és téli ciklus követik egymást – időben élünk, az idő múlása határozza meg egész életünket, és ahogy a nagy kerék forog, és váltakoznak az évszakok, Tillmann kötetében is az oldalakon átívelő lassú hömpölygés keveredik különös feszültségbe az egyes haikukban megragadott élmények röpke pillanatnyiságával. Igen, ez az ambivalencia, időtörés a lelkünk mélyén lakik, hiszen hányszor gondolunk valamire úgy, hogy „jaj, de régen történt… de mintha tegnap lett volna”.

Tillmann Pentele tudatos szerkesztésére jellemző, hogy bár a most megjelenő verseinek zömét az utóbbi három évben írta, már az első (2018-as, 120 haikut egybefűző) kötetéből kihagyott néhány tételt, gondolván, hogy a következőbe jobban illeszkednek majd. Igaza lett. Az élet eleven lüktetését, az érzékszervi befogadások gazdagságát közvetítő háromsorosaihoz természetes egyszerűséggel és derűvel társulnak a testiséget közvetítő darabjai, kimondatlanul is a „carpe diem” filozófiáját mottózva a kötetére, kimondatlanul is azt javasolva: test, szellem és lélek harmóniája kövessük, igyekezzünk megvalósítani.

 

Tillmann Pentele: Éhes sziromsugarak (Dr. Kotász Könyvkiadó, 2022)