Kilenc éve ezen a napon engedélyezte önmaga számára a mester, hogy elinduljon, utána járjon, ledobja az akadékoskodó testet, ezt az elhasznált – ám, valljuk be, igen-igen szeretett – tesztanyagot, amelynek a kiértékeléshez már nem lehet köze.
Mintha ebben is követném, csiszolom-formálom az emlékeimet – évtizedeken át űzte, valóban mesteri módon, a gyakorlatot: miként lehet személyes, felkavaró élményt mítosszá formálni, olyan elregélhető történetté, amely nem ódonságával, nem is meseszerűségével, nem is tipizáltságával emelkedik mítosszá, hanem azzal, hogy minden egyes mozzanatában felülírhatatlan tanulságokat hordoz –, formálom az emlékeimet, és ebbe a tésztagyúrásba most betekintést is engedek.
Hívások
I.
Megint a Mesterhez mentem,
ezúttal abban az
időben, amikor még nem ismertük egymást.
Felülmúlhatatlan
rendetlenségben, a nagyszobában fogadott,
a padlón átlósan
tátongó repedés futott végig.
„A szüleim állandóan
veszekedtek”, jegyezte meg, aztán
lehúzta az utolsó
kortyot, és az üres
sörösüveget a padló-szakadékba
hajította.
A konyha felé indult, óvatosan
emelve át a
lábát a küszöbnél a fekete gubancokon,
pillanatra úgy
véltem, táncol,
ő pedig, mintha kimondatlan kérdésre
válaszolna,
„szörnyű hívások voltak”, rúgta le
a
bokájába csimpaszkodó telefonzsinór-hurkot.
Miközben
megszabadult az egyiktől, a másik végtagját
másik kapta el.
„Ezért nem engedhetek be senkit”, fakadt ki
az arcán bármi
indulat jele nélkül.
„Talán én sem… itt vagyok…”,
gondolkodtam el, hunyorítva
figyelve, ahogy bútorok és
berendezési tárgyak
álmos kutyaként rázzák le magukról a
port.
„Múlt és jövő összeesküdtek Tibi ellen”,
lépett be
ebben a pillanatban, ezzel a mondattal Sz. T. a
lakásba,
„vagy ez inkább esküvő?”
A szakadék, mint
egy régóta nyitott, kiszáradt száj,
rekedt sóhajjal
összezáródott, és
telefoncsengés és féktelen hahotázás
elegyére ébredtem.
(2021)
Hívások II.
(Szentmiklósi Tamás, Tanárúrnak)
Megint a Mesterhez
érkeztem,
ezúttal abban az időben, amikor még nem ismertük
egymást.
Esti sötétségben a nappalijában fogadott („kiégett
a villanyalma...
benn még alma, ha kicsavarod, körte”),
az
egyik falon a szakadt, lógó villanyvezetéket
félig agyonvert
kígyónak néztem.
„A szüleim állandóan veszekedtek”,
jegyezte meg,
lehúzta az utolsó kortyot, és az üres,
jósgömb-alakú sörösüveget
a fény felé vonta, majd
ugyanazzal a mozdulatívvel
a szobán keresztülfutó
padló-szakadékba hajította.
A konyha felé indult,
lábát a küszöbnél
óvatosan átemelve a fekete
gubancokon,
pillanatra úgy véltem, táncol,
ő pedig,
mintha kimondatlan kérdésemre válaszolna,
„szörnyű
hívások voltak”, rúgta le
a bokájába csimpaszkodó
telefonzsinór-hurkot.
Miközben megszabadult az egyiktől,
másik kapta el.
„A sáncolás miatt sakkoztam egy életen
át?
Amíg a király átrepül a bástya feje fölött, ha
jobban belegondolok,
nincs sehol…”
„Talán
én sem vagyok itt…”, gondolkodtam el,
bútorokon és
berendezési tárgyakon
a mindent meglágyító és egymásba
simító sminket,
az évtizedes port figyelve... Vagy
mégis…?
„Múlt és jövő elváltak Tibitől”,
lépett
be ezzel a mondattal Tanárúr a lakásba,
„de a jelen folyamatos
esküvő!”
A szakadék, mint egy régóta nyitott, horkolástól száraz száj,
rekedt sóhajjal összezáródott,
és
telefoncsörgés és féktelen hahotázás elegyére
ébredtem.
(2022)
Tibi, te bitang, ó
"Persze, persze, veletek vagyok", mondta,
aztán nem láttuk többet,
előkészítette a gutaütését
a húsz évvel fiatalabb, fehérmájú nővel.
A Bajcsy-Zsilinszky úton találkoztunk ismét,
"jutalmat kaptam", zizegtette
a bankókat a zsebében, ám amikor elővette,
látszott, nem pénz az,
vers. "Születésnapomra. Ihletbe jöttem..."
Felolvasta, majd zsebre gyűrte, majd elvesztette
a fecnit, mielőtt lemásolhattuk volna –
másolhatatlan. Próbáljunk hinni: a másvilágon
sörrel a kezében odaül majd mellénk,
és kántáló hangon elmondja...
(2023)