2022. szeptember 21., szerda

A metszett felület élessége

 

(Válogatott utószavaim XXX.)

 

A vers mindig akkor lüktet, akkor hat, ha nem irodalmi élmény, hanem az élet ihlette. Ivády Balázs versei ilyen eleven megnyilatkozások, azzal a fajta kiforrottsággal, melyet a hosszadalmas művészi praxis helyett az érett, felelős emberi gondolkodásmód biztosít.

Mindig öröm a szerkesztő számára, amikor beküldött kéziratokat félretolhat, és egy saját „felfedezéssel” foglalkozhat. Ivády Balázs verseivel ez történt – online folyóirat oldalán találkoztam néhány írásával, és a kincstalálás izgalma mellé azonmód odaférkőzött a sejtelem: több is rejtőzhet a szerző fiókjában. Igen, rejtőzött, kész, kerek kötetnek az anyaga, melyet – bevallom, ez csak többedszeri olvasásra tudatosult bennem – mélyen meghatároz Ivády orvosi munkája, vagyis inkább a szemléletmódja; fogékonysága a biológikumra, a sejt-szerv-test működésben rejlő szimbolikára és a múlékonyság törvényének folyamatos tapasztalása révén az élet értékének megbecsülésére. Arra, hogy a vizsgálódásának precizitását vissza tudja fordítani önmagára.

A metszett felületek a pontosságuk és a jószándékú feltáró-erejük által válnak széppé – ennek a felfedezésére buzdítva ajánlom minden érdeklődő versbarát figyelmébe Ivády Balázs kötetét!

 

 

Ivády Balázs: Keresztmetszet (Dr. Kotász Könyvkiadó, 2022)

 

 

2022. augusztus 27., szombat

Az életöröm ideje

 

                                               (Válogatott utószavaim XXIX.)


Tillmann Pentele második kötetében, az Éhes sziromsugarakban a bemutatkozó-kötete (Eleven viadukt) sokszólamúsága után egyértelműen a természeti élmények felé fordul, szelíd, humoros, meghökkentő és drámai – emberi értelmezéseken átszűrt – mozzanatokat tárva elénk.

Követi a klasszikus hagyományokat, és haikuit évszakok szerinti rendben sorakoztatja elénk, tavaszi, nyári, őszi és téli ciklus követik egymást – időben élünk, az idő múlása határozza meg egész életünket, és ahogy a nagy kerék forog, és váltakoznak az évszakok, Tillmann kötetében is az oldalakon átívelő lassú hömpölygés keveredik különös feszültségbe az egyes haikukban megragadott élmények röpke pillanatnyiságával. Igen, ez az ambivalencia, időtörés a lelkünk mélyén lakik, hiszen hányszor gondolunk valamire úgy, hogy „jaj, de régen történt… de mintha tegnap lett volna”.

Tillmann Pentele tudatos szerkesztésére jellemző, hogy bár a most megjelenő verseinek zömét az utóbbi három évben írta, már az első (2018-as, 120 haikut egybefűző) kötetéből kihagyott néhány tételt, gondolván, hogy a következőbe jobban illeszkednek majd. Igaza lett. Az élet eleven lüktetését, az érzékszervi befogadások gazdagságát közvetítő háromsorosaihoz természetes egyszerűséggel és derűvel társulnak a testiséget közvetítő darabjai, kimondatlanul is a „carpe diem” filozófiáját mottózva a kötetére, kimondatlanul is azt javasolva: test, szellem és lélek harmóniája kövessük, igyekezzünk megvalósítani.

 

Tillmann Pentele: Éhes sziromsugarak (Dr. Kotász Könyvkiadó, 2022)

 

2022. július 29., péntek

Tajgetosz, helyre tosz?


Ennek a blognak az eredeti címe 2012-ben, amikor elindítottam, Az energia szabadsága volt, úgy gondoltam ugyanis akkoriban, hogy az emberek közösségi-társadalmi létének, a szabadságjogok érvényesülésének, a polgári öntudatnak, magabiztosságnak és cselekvőképességnek az a kulcsa, hogy energetikailag függetlenek, önellátók legyünk.

Így gondolom ma is. Amikor a kiszolgáltatottság egy újabb megtapasztalásának a küszöbén állunk, újra elővenném a gondolatot – a blog visszakeresztelése nélkül –, hogy egy mesterségesen, piszkos üzleti érdekek mentén őskorba szorított helyzetben vergődünk, zömmel olajat, földgázt, szenet használunk, durva, fizikai energiahordozókat, miközben a sokkal finomabb energiák, nap, szél és földhő is rendelkezésünkre áll, sőt, a lényegesen komolyabb távlatokat nyitó gravitációs potenciál és a hidegfúzió is elérhető közelségben lehet (vagy már hasznosítható is, csak nem tudunk róla).

Ám nem ezeken szeretnék most spekulálgatni, hanem az aktuálison és lokálison. A kiszolgáltatottságunk drámáján, amit nem lehet szó nélkül hagyni.

A rezsicsökkentés részleges kivezetéséről van szó.

 


Ami most történik (egy bizonyos minimális fogyasztási szintig érvényben marad a rezsicsökkentés, azon felül érvényesül a piaci ár), drámai módon tesz különbséget látszólag hasonló jövedelmi helyzetű és életkörülmények között élő embereken. Vegyünk két nyugdíjast, mindkettőnek 120 ezer forint a nyugdíja, nincs érdemi megtakarításuk és mindketten 50 négyzetméteren élnek, egyedül. A különbség, hogy az egyikük a vidéki házában, a másikuk valahol Pesten egy bérházban, esetleg panelban. Meglehet, hogy az ingatlanjuk becsült piaci értéke is azonos, tehát a vagyoni helyzetük is hasonló. A vidéki azonban állandóan fázik (a falai hidegek, a nyílászárói rosszak stb.), ezért telente folyamatosan fűt, a pestinek a lakását viszont körbefűtik a szomszédok, ezért csak ritkán pattintja be a konvektorait (temporál, ahogy a szakértők mondják). Az elsőnek eddig 30 ezer forint volt a gázszámlája, a másodiknak 10 ezer. Az első eddig azt gondolta, hogy bőven megéri a magasabb rezsi, mert saját háza van, saját kertje. Most, hogy 120 ezer forint fölé szalad a havi gázszámlája, megoldhatatlan helyzetbe fog kerülni, miközben a másik nyugdíjas nem is érti, hogy mi a probléma, mert nála semmi nem változik.

Az egész döntés elkapkodottságát, politikai átgondolatlanságát mutatja (sok más mellett), hogy az előbbi, vidéken élő nyugdíjas sorolható inkább a FIDESZ szavazótáborába, a kormány tehát a saját híveit vágja gyomorszájon, ráadásul egy olyan téves retorikával ("a háztartások 75 %-át nem érinti a változás"), ami villámgyorsan le fog lepleződni.

További következmény lehet, hogy beindul egy "belső népvándorlás". Aki teheti, átköltözik az eddig üresen álló hétvégi házába, vagy ha nincs neki, megpróbálja a rokona-ismerőse nyaralóját hosszabb távra kölcsönkérni. Miért? Mert az emelés eleinte nem az aktuális fogyasztás alapján lesz számlázva, hanem az adott ingatlan előző évi teljes fogyasztásának havi átlaga alapján, tehát a 2021-ben üresen álló, vagy alig használt ingatlanok esetében ez az emelés nem fog meglátszódni, esetleg csak 2023 augusztusától, a most kezdődő fogyasztás mértékében... De addig ugye van mód spórolni, rákészülni, mint ahogy most nem volt rá mód, mert az ígéret, kő keményen és sokszor hangoztatottan úgy szólt, hogy a rezsicsökkentésnek nem eshet bántódása. (Aki bántani akarja, az VESZÉLYES.)

Megint csak azok fognak rosszul járni, akik egyedülállóak, nem jó a kapcsolati hálójuk, kicsi a vagyonuk (nincs több ingatlanjuk.) Nekik mindenképp ott kell maradniuk az eddig is lakott házukban-lakásukban, és szembenézni vagy az irdatlan magas számlákkal vagy a téli hideggel, utóbbi esetben rákészülve mindenféle "alternatív" túlélési stratégiára.

Persze a médiában megjelennek a magyarázó-cikkek, és ezeknek az igazságmagvát nem is lehet eltagadni:

https://index.hu/gazdasag/2022/07/22/rezsicsokkentes-rezsi-kalkulator-aram-gaz-szamlak-valtozas/

Ahogy a Kovács Levente, az EY energiapiaci szakértője fogalmaz: Az utóbbi években jelentősen megnőtt a megújuló energiák felhasználása lakossági szinten is. Sokan telepítettek hőszivattyút, napelemet.” Továbbá: A mostani, új szabályozás alapvetően egy jó kompromisszum aközött, hogy megvédjék a lakosságot az elszabadult energiaáraktól, de egyben legyen ösztönző arra, hogy a túlzott fogyasztást megszüntessék vagy kizöldítsék a fogyasztók.”


Igen, aki előre gondolkodott, és megtehette, hogy előre gondolkodjon, mert rendelkezett befektethető anyagi tartalékkal, az pl. napelemmel kiváltotta a villanyfogyasztását, esetleg (nagyjából háromszor annyiért) a gázfogyasztását is… Sokmilliós összegekről beszélünk, és egy elképesztő adminisztratív útvesztőről, amin keresztül kell kínlódnia magát mindenkinek, aki ez ügyben (az egyébként sokat reklámozott) állami támogatáshoz hozzá szeretne jutni, illetve a rendszerét engedélyeztetni akarja; pénzről és készségről (türelemről, kitartásról, problémamegoldásról) beszélünk. Van aki már megoldotta, biztos vannak olyanok, akik még nem, és a mostani helyzet tényleg késztetni fogja őket, és vannak, sokkal többen, akik a pénznek (sok pénznek) és a készségnek is híján vannak… Velük mi lesz?

A nagy tömeg nem tud „zöldíteni”, sőt, „feketíteni” fog, jó esetben fával, szénnel fűtenek majd, rosszabb esetben háztartási hulladékkal, műanyaggal… Ami a kezük ügyébe akad. Községek, kisvárosok felett szállhat a büdös füst. Tízezrek dörömbölnek majd a hivatalok szociális osztályain segélyért, azonban ha kapnak is, az nem fogja tartósan megoldani a problémájukat.


Talán még emlékszünk a rendszerváltás körüli évekre, amikor az ú. n. spontán privatizációval magánkézbe fociztak állami nagyvállalatokat, amelyeket aztán a frissensült (párt- és KISZ-titkárból átvedlett) tulajdonosok villámgyorsan külföldieknek adtak tovább, akik mindenféle gátlás nélkül be is zárták a cégeket (csak piacot akartak venni Magyarországon, termelőegységek nem kellettek nekik). Tíz és százezrével kerültek emberek utcára, akiknek egy része tudott alkalmazkodni az új világhoz, jó részük azonban hajléktalan lett, elkallódott, egészségileg tönkrement, meghalt. Ez volt a XX. század végének magyar Tajgetosza… Akkoriban erre az volt a válasz, hogy „a demokratikus átmenetnek ára van”, „az embereknek a saját lábukra kell állniuk”, „tanuljunk meg vállalkozni”.


Szóval a Tajgetosz jó dolog, mert alkalmazkodásra késztet. Elrángatnak a szakadék szélére, és ott tanulj meg a sarkadra állni, küzdeni, bizonyítani, hogy életképes vagy! Esetleg a zsebedbe nyúlni, és kifizetni a fogdmegeket, hogy ugyan már, gyerekek, haver vagyok, közületek való, eresszétek el a karomat, visszasétálnék…

Spártában vagy Athénban élünk?

A történelmi allúziók világából visszahuppanva a jelenvalóságba – ne felejtsük el, hogy az egész rezsicsökkentés tíz évvel ezelőtt azért indult be, mert Magyarországon rendezésre szorultak a bérek, de olcsóbb megoldásnak tűnt, és jól kommunikálhatónak, hogy a gonosz közüzemi szolgáltatók sanyargatják a népet, azért van kevés pénz a zsebekben, jól ki kell tehát porolni az elhízott feneküket, és visszanyesni a mohóságukat. Aztán mostanra hirtelenjében kiderült, hogy ez a porolás és nyesés mégse a szolgáltatóknak fájt, hanem az állami büdzsének, és a költségvetés védelmének jegyében kell újra a világpiaci árakhoz szédülnünk... A világpiaci bérek azonban ezen időszak alatt sem köszöntöttek be hozzánk, a többség egy több évtizede meghatározott és számszakilag továbbra is oda konvergáló létminimum-összeget visz haza havonta munkabérként.

Kevesen tudják (még, de ez heteken belül változni fog), hogy a közüzemi fogyasztásokkal kapcsolatban minden felhasználónak joga van a szerződéses jogviszony fenntartása mellett a fogyasztása szüneteltetésére. Ez vonatkozik a földgázra is, és pl. az MVM oldalán is fellelhető a megfelelő formanyomtatvány, amin a fogyasztás (és a számlafizetés) ideiglenes szüneteltetése bejelenthető.

https://www.mvmnext.hu/foldgaz/Egyetemes-Szolgaltatas/Ugyintezes/Tovabbi-ugyek/Szamlazas-szuneteltetese


Elgondolható, hogy hányan fogják ezt kérni, miután szembesülnek a hétszeres gázárral. Ez a felejthetetlen pillanat az első ilyen emelt számla kipostázásával, a boríték felnyitásával jön el, amikor a megfelelő számsornál (a fenti példánál maradva) az eddig megszokott 30 ezer forint helyett körülbelül 122 ezer forint szerepel majd (a kalkuláció: 14.688 forintig, ami az átlagfogyasztás díjának felel meg, jár a kedvezményes ár, a túlfogyasztás pedig, ami 15.312 forint, 7-tel szorzódik, ez 107.184 Ft, tehát 14.688 + 107.184 = 121.872 Ft). A lakosság a magyar szókincs rendkívül árnyalatgazdag felidézésével, némi verbális feszültséglevezetés, öngyógyítás után mindennel megpróbálkozik majd, hogy a teljes anyagi csődöt, végső soron a lakása-háza elvesztését elkerülje. A nyugdíjasok, alacsony jövedelműek, egyedülállók, vidéken élők nagy része számára a gázóra lekapcsolása szinte kötelező opció lesz.

Jöhet tehát a lekapcs, és a fűtsünk villannyal minden nap egy-két órát, menjünk be a plázákba, üljünk fel a ki tudja hova tartó tömegközlekedési járatokra melegedni, egyébként pedig húzzunk fel magunkra hét pulóvert, menjünk, gyűjtsünk gallyat az erdőben, fűtsünk a konyhai sparhelttel – és egyéb túlélési stratégiák.


Az biztos, hogy háztartások tömege lesz képtelen hónapról hónapra befizetni a számláját (lehet, hogy valami szomorú rekordot megint megdöntünk, én legalábbis nem emlékszem rá, hogy bármilyen árucikkel-szolgáltatással kapcsolatban egyik-napról a másikra hétszeres árat szabadítottak volna rá valahol-valaha a jó népre!), amiből ugye az is következik, hogy a kormányzati szándék befuccsol, kisiklik. Nem fog bejönni annyi pénz, mint amit remélnek. Talán csak a fele. Kell tehát majd megint találni valamit a költségvetési luk betömésére, lehet esetleg ingatlanokat adóztatni, áfát emelni (az kivédhetetlen!), de az se megszorítás lesz. Mert megszorítás nincs.

Ezért lenne fontos, hogy az energiához, hőhöz, fényhez, elektromossághoz, mindenhez, ami a fizikai túlélésünkhöz szükséges, mindenki szabadon és ingyen hozzáférjen. Ha nem, akkor időről-időre, visszatérően és elkerülhetetlenül megnyílik a lábunk előtt a Tajgetosz.



2022. július 21., csütörtök

Folyamatos múlt, elkezdhetetlen jövő

 

                                                (Válogatott utószavaim XXVIII.)

 

„Helló, helló”, a nyolcvanas évek elején már így köszöntünk egymásnak, lazán, mintha Amerika és Magyarország lassan egybekeveredne az életérzés – vágyott életérzés? – minden fizikai realitást felülíró tudattengerében. Aztán a társadalmi változások olyan, a szürrealitás húrjait is pengető sebességre kapcsoltak az évtized végére, hogy a vágyott és élhető összeölelkezhetett, persze az érzés szintjén, bár a szabadság-hőmérő néhány évre valóban kánikulai nyaralós-szabadidős időjárást mutatott. Szinte korlátozások nélkül lehetett szervezkedni, és a helló-ból, kis nyelvi igazítással, HEL lett, ráadásul változó tartalommal: először Halálbüntetést Ellenzők Ligája, aztán Hadkötelezettséget Ellenzők Ligája. Ennyi mindent fennhangon, sajtóorgánumok által felkaroltan ellenezni, micsoda civil paradicsom!

Ezeknek a mozgalmaknak az egyik kulcsfigurája Merza József volt, aki emberi habitusával – atyai józanságával és fiúi lelkesedésével, ruganyos rendíthetetlenségével és precízen adagolt leleményességével – el tudta hitetni, hogy olyan világjobbító elképzeléseknek a felkért szóvivője, melyek számottevő társadalmi bázissal bírnak. A bázis, valljuk be, létezett, de elég szűkre szabottan, és nem a kádári rendszerből a vadkapitalizmusba szelíden tarkón legyintve átszédelgő magyar átlagpolgárokra, hanem inkább Mohandas Karamchand Gandhira, Lev Nyikolajevics Tolsztojra és Henry David Thoreaura támaszkodott. Színészi képességek is kellettek hozzá, hogy ezt a bandát tömegesebbnek, hétköznapibbnak és bennszülöttebbnek sejtessük.

Éppen egy HEL-gyűlésre indultunk (Jóska munkahelyéről, a Reáltanoda utcai Matematikai Kutatóintézet könyvtárából, ahol egyéni gondjaim megoldáscentrikus, alapos taglalása után figyelmünket a közösségi tennivalók felé tereltük), gyalogosan és sietősen, mert talán kissé már késésben is, amikor Jóska megnyújtotta a lépteit és megszólalt.

– Az egyik legfontosabb tudás…

Nagyot dobbant a szívem: tanítást fogok kapni! Én is megnyújtottam a lépteimet, megtágítottam a lelki befogadókészségemet.

– ...hogy ismerd a helyet…

A helyet? Létem keretét?

– ...a várost, ahol élsz, a házakat…

A házakat? Kissé már lihegtem, ezért oxigénhiányos elmém igazán mély, szimbolikus tartalomra gyanakodott.

– …az átjáróházakat! – emelte fel a hangját Jóska, és ezzel egy időben, mint egy huncut kölyök, váratlan szökkenéssel beugrott egy kapualjba, és szinte már szaladni kezdett.

A félhomályos épületbelsőben alig bírtam követni (tudtam, hogy Jóska hozzám képest közel negyven évnyi életév-plusszal rendelkezik, de azt nem, mert nem közölte, és a külcsín kevésbé árulkodott róla, hogy jó néhány évnyi túraelőnnyel is); felnyargaltunk egy lépcsősoron, át egy függőfolyóson, barna és zöld lakásajtók az egyik, fekete, cirádákba kanyargó kovácsoltvas korlát a másik oldalon, emberek élnek itt, de minden ajtó zárva, a korláton túl belső udvar, de az udvar kihalt, csak árnyékviselő bokrocskák és vékony törzsű, felkopaszodott fák kornyadoznak a moccanatlan nyár eleji levegőben, így vágtáztunk magányosan, bár talán kémlelőlukakon kipislogó ámuldozó szemek által megfigyelten, hopp, egy ajtó mintha valóban tárulna, résnyire csak, és arc kandikálna ki, de az egész bizonytalan, beazonosíthatatlan, vágtázunk végig egy újabb függőfolyosón, le egy másik lépcsősoron, ki egy másik kapun… és szikrázó verőfényben találtam magam. Hunyorognom kellett, aztán alaposan körbenézni, megvizsgálni az utcaképet, hogy rájöjjek, hová érkeztem.

– Ismerd alaposan a pesti átjáróházakat – folytatta a félbehagyott mondatot, és vette vissza a komótos lépdelő-tempóját Jóska –, mert így tudod legkönnyebben lerázni az ügynököket!

Jó-jó, hasznos a tanács, szuszogtam-dohogtam akkor magamban, de talán kissé idejétmúlt, az ügynökök mind nyugdíjban, hiszen nincsenek már ügyek, avagy, hogy másképp közelítsem meg az aktuális világhelyzetet, a rendszerváltás felbolydulása után akkora az ügyszaporulat, hogy azt nem is lehet ügyvitellel bírni! Az ügynökök csak nyökögnének… De azt is hol, kinek, miért?

Ma már tudom, közel harminc év elteltével, hogy egyén és államhatalom viszonyában nem oly könnyen avulnak el hierarchikus képletek, faladatkörök és módszerek, az alvó ügynökök legfeljebb csak szenderegnek, kómába véletlenül sem esnek, ezért mindenféle elhárítási technika frissen tartása igenis javallott.

Használom tehát időnként az átjáróházakat, bár nem szaladok fel az emeletekre, csak átvágok kényelmes bandukolós léptekkel a belső, rezzenetlen levegőjű udvarokon, az árnyékviselő bokrocskák és felkopaszodott, vékony törzsű fák között, melyek ma is kornyadoznak, nincs már HEL, nem sietek HEL-gyűlésre, és nincs mellettem fürge és leleményes lelki vezetőm sem, ezért csak az egykori bemutatójára emlékezhetek – köszönöm utólag is, Jóska, parádés volt! –, próbálva fejtegetni a tanulságait, amelyekből, érzem, lapul a mélyben még bőven… Akár lohol mögötted ügynök, akár nem, bizony jó dolog az éberséget és fittséget karban tartani, átrohanni keresztfolyósokon, gyakorolni a gyors helyváltoztatást, a helyváltoztatással nyerhető nézőpontváltást, az új környezet gyors elfogadását, jó dolog szembesülni vele, idejekorán, hogy ha falakat húzol magad köré, felkopaszodás és kornyadozás jut nagy valószínűséggel osztályrészedül, szembesülni, hogy ha szokatlant művelsz, az összkomfortjukba, hamis biztonságérzetükbe visszahúzódó lelkek csodálkozó és tán megítélő tekintetet vetnek rád, szokni, hogy ha nem is látod ezeket a tekinteteket, tudhatod és érezheted, hogy figyelnek és rosszallanak, és igen, szoktatni magad az „egyedül vagyok, egyedül kell megoldanom mindent” helyzetének az elfogadásához. Ha haladsz is valahová, ahol hasonlóan gondolkodók várnak rád, út közben mindig egyedül vagy.

Nincs végzetesebb annál, mint amikor egy civil szervezet eléri a célját. Az aktivisták elégedetten hátradőlnek, a szervezet széthullik. Aztán ha kiderül, hogy a célbaérkezés látszólagos vagy részleges volt csupán – ha élesebben szeretnék fogalmazni, mondhatnám, kiderül, hogy sikeres volt a hatalom részéről a lépre csalás, a beetetés –, ha kiderül, hogy a hangoztatott célnál talán fontosabb elképzeléseket is görgetett a szervezet, ha betöltött egyéb, pótolhatatlan funkciót is, már késő, a megfáradt és jóllakott csatalovakat nem lehet újra elindítani. Ez történt a HEL-lel, ez az Alba Körrel is – csak a példa kedvéért, mert nem ezekről a szervezetekről szeretnék most utószavakat idekanyarítani –, hiszen amikor a békeidőbeli hadkötelezettséget 2004-ben megszüntették, szép lassan kihunytak… A „pótolhatatlan funkció”, ahogy minden civil szerveződés esetében, a hatalom ellenőrzése volt, tulajdonképpen ez az egyetlen kötelezettsége van az állampolgárnak, mely kötelezettségének igazán és hatékonyan csak szervezet keretein belül tud eleget tenni. Szervezet nélkül, sejtszinten – hogy a hasonlatnál maradjak, persze már kicsit erőltetetten – tényleg csak a sejtések maradnak, a balsejtelmek, hogy valami, feletted, elháríthatatlanul és visszafordíthatatlanul bekövetkezik.

Élünk a szervezetlenség korába zuhanva, és Jóska előrelátóan és bölcsen, valamiféle bázist építve-szélesítve könyvekbe tagolja a gondolatait. Hiszen a tettek emléke felejtődik, a szóvivői szavak hosszan csengenek, de elhalkulnak, a könyvek viszont velünk maradnak, és tartósan közvetítik a gondolatot. Igazán jó társaságban kerülhet, Mohandas Karamchand Gandhi, Lev Nyikolajevics Tolsztoj és Henry David Thoreau mellé.

„Helló, helló”, köszönök néha én is, még ma is, megszokásból, előre és vissza, életérzés nélkül, vagy inkább a keserűség szájízével… Le kéne szokni már erről a helló-zásról, vagy még inkább nyelvileg átformálni… Mondjuk HEL-re. Mit takarhatna a HEL? Hatalmaskodást Ellenzők Ligája? Tudom, nagyon általános, nagyon idealisztikus... De csak általános és idealisztikus célokat szabad kitűzni.

 

Merza József: Folyamatos múlt (Napkút Kiadó, 2021)


2022. június 17., péntek

Az aranymosás boldogsága

 

                                            (Válogatott utószavaim XXVII.)


Sokfajta csoda van, az egyik a könyveké. A gondolatok tértől és időtől függetlenül közvetíthetővé válnak, mert leválasztódnak a kigondolójukról, rögzülnek, és ezzel önállósodnak… Ahogy öregszem, egyre ritkábban tudom eldönteni, hogy valami a saját gondolatom, vagy olvastam egykor valahol, és megtetszett, és „sajátommá avattam”… Most az jutott eszembe, hogy egy könyv lapjaira nyomtatott gondolat nem más, mint kétdimenziós telepátia. Csak azért nem csoda, mert már megszoktuk.

A szövegeknél persze jóval ősibb gondolat-közvetítők a képek, ősibbek és szabadabbak, hiszen semmiféle fogalmi rátapadás nem befolyásol a szembesüléskor, a fogalmi maghatározás teljesen a hatáskörünkben marad, ha egyáltalán az érzelmi-hangulati viszonyuláson túl igényünk támad rá. Persze, ha embereket fotografálunk, arcokat, gesztusokat, felmerül a gyanú, hogy talán épp azok a gondolatok közvetítődnek – egyfajta gesztus-telepátia révén –, amelyek a lefényképezett emberekben akkor, a rögzítés pillanatában munkáltak, az arcukra és a testükre rajzolódtak, szó szerint testet öltöttek; tehát mégiscsak visszacsúszunk az érzelmek-gondolatok és a dialóg-monológ lebegős határmezsgyéjére, oda, hogy mi az, ami üzenetként érkezik hozzánk, és mi az, ami a saját hozzátevésünk, érzelem, ami belőlünk ered (mely bensőséget persze, megint csak, a sok-sok korábbi általunk „fogott” üzenet kimedrező összhatása alapozhatott meg).

Mikor ezt az utószót írni kezdtem, elhatároztam, hogy szép és okos eszmefuttatásokat teszek ide a papírra, nem pedig az indulatoktól is fűtött értetlenségemet. És most sutba vágom az egészet, mert érzem, hogy a „kétdimenziós telepátia” lehetősége, no meg a kordokumentálás követelménye rászorít, hogy őszinte legyek… Felteszem tehát a kérdést: MIÉRT? Miért kellett ezeknek a fényképfelvételeknek ötven évig arra várniuk – celluloidon, tasakokba zárva, kiszolgáltatottan vándorolva készítőjükkel életbeni hányattatásokon át –, hogy megjelenhessenek, közönség elé kerülhessenek? Ennyire nemtörődömök, ostobák vagyunk? Ennyire nem számít, aminek a fontosságát pedig látszólag olyannyira hirdetjük, a kultúránk közelmúltja, a még átmenthető értékeink minél teljesebb megőrzése? Latinovits, Sinkovits, Kézdy György gesztusai már nem érdekesek? A Passió ősbemutatójának drámai képsorozata semmibe fakulhat?


Az önzésnek és az irigységnek olyan elképesztő mezejére érkeztünk – bárcsak tévednék! –, amikor már mindent félre lehet lökni, ami nem a legszűkebb érdekkörömet szolgálja, ami nem ide hajtja a hasznot, nem az enyéim dicsfényét emeli. Igen, tudjuk, ez mindig is így volt, de az elmúlt száz-százötven évben mégis megszoktuk, hogy a szélesen hömpölygő folyók mellett csordogálnak patakok és vékony erecskék is… Patakok, erecskék elrekesztésén morgok, miközben tudom, hogy egészséges módon az egész folyószabályozási rendszer egyoldalúságán kellene, és nem morogni, hanem tiltakozni ellene, fennhangon, és persze tenni, tevőlegesen.

És igen, igaz, lehetne örülni is, sőt kellene, mert lám, aranyat találtam, aranyrögöt, amelyért senki nem hajolt le, de – hogy a hasonlatnál maradjak – ezért a rögért nem csak lehajoltam és felvettem és felmutattam, hanem utána hosszas magyarázgatásra és győzködésre is kényszerültem, hogy „nézzétek csak, arany!… hiszen ez arany… Nem látjátok? Nem kéne megtisztogatni és megmutatni a többieknek?” Szépen, magányosan megtisztogathattam, ennyi az öröm, igen, meg kell becsülni ezt is.

Mindezt el kellett mondanom, már csak azért is, mert a tompa falakat emelő érdektelenséget – még csak ne is koppanjál, ha nekiszaladsz! – nem csak én, hanem mindazok megtapasztalták, akik az elmúlt évtizedekben segíteni próbálták Kádas Tibor fotóanyagának közzétételét, ötletekkel álltak elő, buzdítottak, szelíden léptek… Igen, a szelídség a kulcs, akkor érthetjük meg, mi történt és mi történik, ha látjuk, hogy mennyire idejétmúlttá vált a szerénység és a szelídség, a külön utakon sétálgatás, a művészi munkába begubózó „érték nem vész el”-gondolkodás... Ezt a külön-utasságot képviselte az Egyetemi Színpad is, az épp-csak-létezésnek, a kimosom-az-aranyrögöt-aztán-úgyis-kiszedik-a-kezemből szelíd tudomásulvételét, ezen a mezsgyén születtek akkoriban különleges értékek egy rafinált diktatúrában, amely meghagyta a mezsgyét, mert nem a harácsolás pillanatnyiságában, hanem beláthatatlanul hosszú időtávra előretekintve, és ezért a tűrjél és megtűrünk elve mentén létezett és üzemelt.


A sok nehézség után megszülető fotóalbumot most úgy ajánlom a Kedves Olvasó figyelmébe, hogy felejtse el gyorsan a fentieket – fáradtan az ember mindig ingerült, a felejtés pedig fontos biztosítéka a jó egészségnek –, örüljünk együtt felhőtlenül, hiszen „képes üzenetek” érkeztek hozzánk, szép, tiszta, lélekemelő üzenetek, amelyeket mindenki maga magának, szabadon fejtegethet! A csoda ismét megtörtént.

 

Kádas Tibor: Művészek és művészportrék (Dr. Kotász Könyvkiadó, 2022)


2022. június 9., csütörtök

Díjeső és peremvidék

                                                (Válogatott utószavaim XXVI.)


Bűnügyi gyorshírekből tudósítások, tudósítások-ból novellák, novellafüzérből regény – ennek a metamorfózisnak minden jótékony nyomát magán hordja Onagy Zoltán 21 íróhalála, és amikor már azt hinnénk, betéve a könyvet és fellélegezve, hogy love storyt olvastunk, ez a végállomás, a történetek ülepedésével átrajzolódik minden. A hiteles környezeti ábrázolás, a kortükör adja az emlékezetes tónust. Onagy hangja erős, jellegzetes, ott feszül minden mondatában az élettapasztalat, emberi kapcsolatok és természeti jelenségek újszerű leírásának szándéka és készsége, a megfigyelés láttató élessége és a higgadt értékelés, amit nosztalgikus hang is színez. 

A 21 íróhalál tükröt tart, a tudósítások-riportok valójában szocionovellák. A krimiszerűséget jelentősen tompítja, hogy nincs a bűnügyeknek megfejtése, csattanója, szembesülés van és tehetetlen toporgás az abszurd és sorsszerű életdrámák előtt. Meg kell kapaszkodnunk – ha nem akarunk megbolondulni – a racionálisban, a tervezhetőben. Szakmai továbbképzésben részesülünk a csapdás vadejtés és az aranymosás technikájából, belepillantunk a bulvárújságírás alantas érdeklődést kiszolgáló, önpusztító hajszájába, és tragikomikus látleleteket kapunk – gyanítom, Onagy ezek leírását élvezte a legjobban – az alkotói személyiség rögeszmékbe-csavarodásának típusairól.

Milyen elismerései, kitüntetései is voltak N. N.-nek, a hússzoros áldozatnak? Ilyen, olyan… sok. Egyet azonban még biztosan megérdemelne: az Újrakezdést Segítő Halálozások Mestere-díjat.

 

Onagy Zoltán: 21 íróhalál (Dr. Kotász Könyvkiadó, 2022)


2022. március 24., csütörtök

Érkezés és indulás között

(Válogatott utószavaim XXV.)


„Amit érteni vélünk, csak belesimulás a működő világunkba, a tapasztalatok ismétlődésének megnyugtató érzése. A nyugalom fontosabb, mint a megismerés, az unalom elviselhetőbb, mint a beleérzés. (...) A macska őslény: figyelmezteti az embert a természet valóságos arcára. A törvények áthághatatlanságára a látszólagos felfüggesztésükkel – mert így lehet csak odadöbbenteni a figyelmét annak, aki már képzetek száműzetésében vagy megszokások tompaságában él.”

(Sir Leopold Purring: Valami csattog, 1928)


"Türelemmel, kitartással minden macskát rá lehet szoktatni, hogy vakartassa magát. (...) Mi a boldogítóbb: vakarni vagy vakartatva lenni? Avagy: macskalelkek állnak sorban, hogy emberlelkek lehessenek, vagy emberlelkek, hogy macskák?"

(Yako Orsa: Makacsságok, 1993)

 
"Az érzések a szépek, nem az érzékelhetőségek... Az igazság a legszebb érzés, mert közösséget teremt."

(Thomas Michael Cubist: Mi mindenre jó, 2021)


"Mintha itt és mintha ott
lennél, vagy csak belelátnál,
a sosem leszből átnyújtózol
oda, ahol mindig voltál..."

(Julius Granjero: Verskalauz macskákhoz és köztes világokhoz, 1999)


Kállay Kotász Zoltán: A messziről jött macska (Napkút Kiadó, 2021)