Mi marad egy halott barát után? Emlékek és
szelíd üzenetek, álmok és álomszerűvé hajló valóságmozzanatok… Vagy a valóság
mindig is álomszerű, és csak a tudatunk próbálja átláthatóvá, felügyelhetővé gyúrni?
Katona
Tibor barátom 2014. január 4-én lépett ki a testéből, és azóta is álmokban és
valóságmozzanatokban kísért – jelenlétét érzékelni vélem, persze meglehet, ez csupán
elmejáték, melynek a feladványszerzője és megfejtője is én vagyok, így mások
számára minden ilyen jelzés keveset mond, s nem is igazán köthető Tibihez…
Mégis leírtam az élményeimet, mert érzem, amit az ittmaradottak általában
érezni szoktak a távozóval szemben: adós vagyok, és a törlesztésre minden
mégoly kétséges módot is meg kell ragadni.
Két kavics
„El ne botoljon!”, kiált utánam a
kertész,
amikor az összedőlt sírok közé lépve a
barátomat
keresem… A barátomét.
Nincs.
Nincs ott, ahová az emlékezetem
szerkeszti,
fasor, kőfal, fűcsomókkal pettyezett
rézsű
mintha vándorolna, metszéspontjukban csupán
földhalom virít,
majd sírok egymás hegyén-hátán,
kártyavár összeomlott lapjai,
milyen könnyű volna most, amitől
óvtak, botlani,
s fejet a márványtömb élébe, kocc,
„szervusz, Tibikém, látod, megjöttem…
leszel
szíves instruálni, hova is…”
Persze, 14. sor, 15. hely, felírták az
irodán,
a feliratok kopnak, a bokor még kicsit
sírdogált,
amikor ráfeküdt a kőlap, aztán ocsúdott,
pár évtized, és odébb tolja a követ,
nekem néhány perc jutott,
a busz indulásáig húsz (Csilla a
kapuban vár),
csillagidő kétezerhúsz, kezemben a virág,
zsebemben két kavics, akár tehetném
ide is,
oda is, bárhova, sírra kerül, egyetlen
nagy sírdombon
tapodnak lábaim, győzködöm magam, tedd
le, tegyed már le,
„megtaláltam!”, kurjant a kertész
integetve,
Katona Tibor,
alatta a dátumok, egyezik,
de kinek a katonája?, ezt soha, miért
nem jutott időnk firtatni?,
mindegy, név, test, idő letéve,
barna avar a kőlapon, nyár elején?,
kézzel lesöprögetem,
sakkfigura gurul elő, egy világos
királynőt
csempészett ide, ki?, avar, nem akar
sehogy sem elfogyni, a természet
lankadatlan takargatja
szánalmas mániáinkat, szedegetem,
az egyik pöndörült levél a mellkasomra
hull, lesodrom azt is,
mi ez… csík … vörös… véres az ingem…
igen, valami csörgött az avarban,
szilánkok,
úgy látszik, vérrel kell fizetni,
virágok?, nevetséges, mécsest gyújtok,
a vak reménynek is kell a vezérfény,
láng és füst
kanyarog, de mégis száll, és mégis
felfelé,
a portán véres ingemet, „megszaggatta
magát?”, nézik
együttérzően, kilépünk a kapun,
a zsebemben két kavics összezörren.
Hívások
Megint a Mesterhez mentem,
ezúttal abban az időben, amikor még nem
ismertük egymást.
Felülmúlhatatlan rendetlenségben, a
nagyszobában fogadott,
a padlón átlósan tátongó repedés futott végig.
„A szüleim állandóan veszekedtek”,
jegyezte meg, aztán
lehúzta az utolsó kortyot, és az üres
sörösüveget a padló-szakadékba
hajította.
A konyha felé indult, óvatosan
emelve át a lábát a küszöbnél a fekete
gubancokon,
pillanatra úgy véltem, táncol,
ő pedig, mintha kimondatlan kérdésre
válaszolna,
„szörnyű hívások voltak”, rúgta le
a bokájába csimpaszkodó telefonzsinór-hurkot.
Miközben megszabadult az egyiktől, a
másik végtagját
másik kapta el. „Ezért nem engedhetek
be senkit”, fakadt ki
az arcán bármi indulat jele nélkül.
„Talán én sem… itt vagyok…”,
gondolkodtam el, hunyorítva
figyelve, ahogy bútorok és berendezési
tárgyak
álmos kutyaként rázzák le magukról a porleplet.
„Múlt és jövő összeesküdtek Tibi
ellen”, lépett be
ebben a pillanatban, ezzel a mondattal
Sz. Tamás a lakásba,
„vagy ez inkább esküvő?”
A szakadék, mint egy régóta nyitott,
kiszáradt száj,
rekedt sóhajjal összezáródott, és
telefoncsengés és féktelen hahotázás elegyére
ébredtem.