2024. március 18., hétfő

Napsütés és harmat

 

                                        (Válogatott utószavaim XXXIX.)


Puchla Nikolett a „Kotász Károly 150” irodalmi pályázaton tűnt fel verseivel, díjat nyert, amely elismerés magával hozta azt is, hogy lehetőséget kapott a kiadó Napsütötte sávig sorozatában elsőkötetesként bemutatkozni. Nyertes versei megtalálhatók a jelen kötetben (Vétek-cseppek, Harmatos dal és Hajdanvolt hajadon), de összességében egy sokkal gazdagabb hangvételű és témavilágú költő mutatkozik be a lapokon, mint a pályázati jelenléte alapján sejthető volt. A felnőtté válás nehézségei, a boldogságvágy, a sorsfordítás és az élet rejtett üzeneteinek a kutatása a líra sokszor hangszerelt témái, Puchla Nikolett azonban a szokványos szófordulatokat elkerülve teljesen szuverén, sokszor már szinte a furcsaságig hajlított költői képekben szólal meg, hitelesen közvetítve egy érzékeny lélek állapotait. Ajánlom a Ha újranő a sorsfonal című kötetet a nyitott és kíváncsi versbarátoknak!


Puchla Nikolett: Ha újranő a sorsfonal (Dr. Kotász Könyvkiadó, 2024)


2024. február 26., hétfő

Pánik ellen a legjobb

 

                                        (Válogatott utószavaim XXXVIII.)





Egyszer valaki szeretett volna többet mondani, mint ami kikívánkozott belőle, és amikor kinyitotta a száját, a feje felett elhallgattak a fán a madarak. A fa ezen úgy meglepődött, hogy megállt a növekedésben, az égen pedig a Nap, látva, hogy hiába süt, egy magányos cseresznyefácska alant mégsem növekszik, inkább hamarabb lehanyatlott. A jóember, aki többet akart mondani, mint ami kikívánkozott belőle, ekkor elégedetten kurjantott egyet, mert ékes és kiadós körmondatban sikerült éppen megfogalmaznia, hogy lehet mondani bármit, bárhogy, bármikor, a világot az ember szavai meg nem karcolhatják.”

(Macuóka Hikikomori: Ne menj ki a szobából, 2019)


Ha lefelé nézel, van, amit éppen csak látsz, ha felfelé nézel, van, amit éppen csak látsz. Van, aki téged éppen csak lát, és van, aki nagyon jól és nagyon közelről lát téged.”

(Szent Engelbarthus: Kontemplációk, 1264)


Pánik ellen a tulipánfa a legjobb. Nem hiába hívják tuli-pánnak, mert túlvezet pánikon, szorongáson, depresszión. A tulipánfával a transzformális mediális kapcsolatot mantra segítségével vehetjük fel. Fontos, hogy a mantrát éhgyomorra vegyük be, és a tulipánfa piramis alakú lombjának mértani középpontja alá kényelmesen elhelyezkedve, két-három percig először csak a nyelvünk alatt pihentetve, lassan szopogassuk el. Megfelelő nyálelválasztással ez körülbelül húsz percig tart.

A mantrák most ötven százalékos kedvezménnyel vásárolhatók meg nálunk, és az értékesítésekből befolyó összeg felét idős, hátrányos helyzetű tulipánfák szociális ellátására fordítjuk! Kérjük ügyeljenek rá, hogy bizonytalan forrásból eredő, bevizsgálatlan, lejárt szavatosságú, illetve kétes hatású mantrákat ne fogyasszanak! A kellemetlen mellékíz mindig hamisítványra utal! A Kanalas és Kanalas Kft. mantrái egyet jelentenek a megbízhatósággal és a minőséggel.”

(Kanalas K. Sándor: Vegyed be, 2022)


Kállay Kotász Zoltán: A tulipánfa túlzásai (Napkút Kiadó, 2023)


2024. január 4., csütörtök

Arany folyók, igaz mezők (részlet)

 

Tíz éve lépett ki a Mester (Katona Tibor) használhatatlanná vált testéből, és erre emlékezve összegyűltünk ma este a Toldi Moziban néhányan bukott és bukdácsoló tanítványok.

Halálának évében, 2014-ben írtam egy szöveget első érzelmi felindulásomban, amely, úgy érzem, életének utolsó szakaszában, plasztikusságában (de nem emberi leglényegében!) megidézi Tibor alakját. Lássuk tehát...


***


- Várjál, Zoli! Itt vagy még?

A bejárati ajtónál járok, visszafordulok. Orákulum a szobában ül a tévéző foteljében, tenyerével a karfára támaszkodva és felsőtestével előrehajolva, mint aki felugrani készült, de félbehagyta a mozdulatot.


- Valamit elfelejtettem! Írjuk hozzá a listához!

Kérdően nézek rá.

- Hitlerszalonna. Írd hozzá kérlek!

- Hitlerszalonna? Az meg mi?

- Vegyeslekvár. A legvacakabb, amit el lehet képzelni, de most mégis megkívántam. 44-ben ezt ettük, mivel semmi mást nem lehetett kapni… Kemény, kocsonyás, tömbben árulják, és késsel vágnak belőle annyit, amennyit kérsz! Ha hozzáérsz, rezeg. Harminc dekát hozzál belőle, légy szíves!

- Tibi, nem 44-et írunk… Gondolod, hogy most, 2011-ben a CBA-ban hitlerszalonnát mérnek?

- Miért ne? Kérdezd csak meg, biztosan van!

- Rendben, megkérdem.

*

Tartva tőle, hogy a közértben antifasiszta eladókba és biztonsági őrökbe botlom, felvezetem a történetet. Az energiaitalos részlegnél vörös hajú nő térdepel, és lassú mozdulatokkal vörös fémdobozokat pakol egyenként a legalsó polcra. Ezt nevezik árufeltöltésnek. Elmondom neki, hogy mi járatban vagyok, ismerősöm, az idős úr számára vásárolok, aki gyerekkori emlékei alapján különös nevű terméket keres. Végtére kibököm a nevét.

- Sütésálló lekvár. Így hívják most. Ott lesz a hűtőpultban elől, jobb oldalt – tájékoztat az eladó.

Fél kilót veszek, tálcás kiszerelésben, lefóliázva. Kisebb adag nincs.

*

- Tibi, a Dolfi itt áll napok óta a hűtőben!

- Igen, tervezem, hogy eszem belelő! Terveim vannak, Zoli!

- Tervek? Tibikém, tervek kellenek hozzá, hogy kibontsál egy lekvárt?

- Nem ez a fő terv, de összefüggésben van vele! Részleteket egyelőre nem mondhatok, de komoly terveim vannak! Már kidolgoztam, csak a megfelelő időpontra várok!

- Az égi konstellációt meg kell várni – toldja Jurigyivíj.

- Megkezdem a felépülésemet – jelenti be Tibor szigorú arccal, száraz hangon, ahogy állami eseményeket szoktak a köztelevízióban. – Az étkezésemet is megreformálom ezzel kapcsolatban – teszi hozzá teljesen feleslegesen.

- Öreg májsztró! – ordít fel Domináns. – Most leleplezlek!

Tibi motyorog valamit, „Leleplezés? Mit kell itt leleplezni?” De a szemek már nem rá szegeződnek.

- Mi az, ami energetizálja Tibit? A lehetőség fennforgása, a lehetőség, a megvalósulás előszobája! Amíg valami lehetséges, addig vonzó, kívánatos, ezerarcú és mindenható, hiszen a megvalósulása a fantáziánk szerinti. A képzeletünk kénye-kedve rendezi, így megoldást hozhat mindenre, amire szeretnénk! Ha viszont megvalósul, akkor kiderül, hogy milyen, menthetetlenül és ridegen bemutatkozik a számunkra, tényszerűvé válik, és ezzel pukk! Kidurran, összetöpped, elsilányul, elveszti a gazdag tartalmat, amit belefantáziáltunk! Ezért minden megvalósulás csapás a májsztró kedélyvilágára, szerencsére azonban ez ritkán következik be, mivel nem forszírozza a bekövetkeztét. Vagyishogy… – Domináns feltartja a mutatóujját, jelezve, hogy nem fejezte még be, csupán a száját egyéb tennivaló, nevezetesen a sörösüveg szájának megszopogatása köti le. – Vagyishogy! Korábban nem, most azonban, a gutman óta csodaváró lett, várja a csodát, így állandó csalódások érik! A lélek azonban védekezik a csalódások ellen, újabb lehetőségek után kap, újra fantáziál, aztán megint csalódik, és így tovább!

- Ez az! – üvölt Jurigyivíj. – Tibi, hullámvasútra ültél!

*

Két hónap múlva, amikor a penészes lekvár már mászik ki a hűtőből, felmarkolom, és kidobom a szemetesbe.

- Pont most akartam enni belőle – bosszankodik Tibor. – Mindig, mindig valami gikszer…

- Gikszer?

- Valami becsúszik a terveimbe. Zoli, ez nem lehet véletlen! Magyarázd meg, ha tudod!

- Szerintem sincsenek véletlenek.

- Na ugye! Még a te rációd is meghajol, még te is belátod, hogy itt valami van! Ezt csak misztikusan lehet megmagyarázni!

- Lejárt a lekvár szavatossága, és megromlott. Ennyi a történet.

- Zoli, Zoli, ne ragadj le a lekvárnál! Ennél többet vártam tőled… Légy szíves arra adjál magyarázatot, hogy a terveim megvalósításában miért ütközöm állandóan megmagyarázhatatlan akadályokba!

- Te magad vagy az akadály.

- Jaj, nehogy elkezdj pszichologizálni!

- Hagyod, hogy falak épüljenek körülötted, de ha nem hagynád, hanem mozgásban tartanád magad, ahogy a cápák a hideg vízben…

- Rossz, rossz, teljesen rossz, amit mondasz! Épp az a lényeg, hogy tőlem függetlenül lép be, kívülről, az akadályozó tényező… Hogy ne mondjam: egy negatív erő szándékai szerint! – Hatásszünet. – És meg is mondom, hogy mi ennek az erőnek a neve… – Orákulum lendít, vállból, mint aki hátúszásban teszi meg az első karcsapást, csak éppen nem vízen és fekve, hanem szárazon és állva, lendít, majd karját fékezve és ég felé dermesztve mutatóujjával felfelé bök. Bár lehet, hogy inkább lefelé kéne. – Luckó!

*

Szól a telefon, távolról, tompán. Orákulum a sokadik csengetésre ébredezik csak, tudata átevickél egyik valóságszférából a másikba, de a készülék még mindig lefojtva berreg… Hol lehet? Botorkáló kézzel keresi a mellénye, nadrágja zsebében, végül kissé oldalra billenve a fotelban benyúl a feneke alá… Igen, ott van, rajta ült.

- Tessék… Te vagy, Gabi? Ne üvölts… – emelné a hangját, de alvástól ernyedt hangszálaitól csak suttogásra futja. – Nem értem, amit mondasz, ne üvölts…

- Hozom a remetét! – harsogja Jurogyivíj.

- Nem akarok vele találkozni. Hagyjál békén a remetéddel, Gabi…

- Akkor csütörtökön jövünk!

Elmúlik a csütörtök, gondterhes lassú órákkal, aztán a péntek, latolgatásokat görgetve, végül a szombat is, fejcsóválásokkal, és Tibi felsóhajt.

- Tudtam, hogy nem jönnek... Gabi megint csak handabandázott.

Ekkor azonban megszólal a kapucsengő.

- Ez meg mi?!

- Maradj, majd én beengedem őket – szólok, felemelem a hallgatót, Jurogyivíj köszön, „szevasztok, emberek!”, és megnyomom a gombot, amely szabaddá teszi az utat. – Gabesz az.

- Hagyjanak békén! – sikolt Tibi, és bemenekül a vécébe.

A többesszám indokolatlansága gyorsan kiderül, Jurogyivíj egyedül érkezik, lifegő, rongyos szélű kabátban, lihegő, vörös fejjel.

- Ember, nem fogod elhinni, mi történt… Megyek a remetéért, hogy hozzam Tibihez… Kopogok az ajtaján, semmi… Bemászom a nyitott ablakon… Erre ököllel rám ront, hogy takarodjak!

- Hát persze! – mint vadnyugaton az ivónak, kivágódik a vécé ajtaja, csak emitt nem cowboy-kéz löki, hanem járókeret, amelyet Tibi navigál. – Azért remete, bameg, mert egyedül akar lenni!

- Tibiiiiiiiii – Jurogyivíj álkapcsa begörcsöl, szemei fennakadnak, lába megrogy, térdre hull. – Nem érted, te sem érted! Az évszázad találkozása lett volna! A Remete és a Fantaszta!

- Két ember, aki nem kíváncsi egymásra – vetem közbe.

- Mert nem hajlandók tükörbe nézni… – Gabesz felemelkedik, a hangja viszont elmélyül. – Elvakultság! Gőg! De én nem hagyom annyiban!

- Igen? És mit csinálsz? – Tibi két kézzel ránehezedik a járókeretre, és előre dől.

- A vakoknak égni kell! A főkolompossal együtt! – Jurogyivíj le-föl emelgeti a karjait, az ujjait közben billegteti, jelezve a táncoló lángocskákat. – Oh, Tibi, ha láttad volna… Felgyújtottam Rómát! Tűz, tűz, tisztítótűz!

Tibi, mintha korláton tenné, amely vadasparkban látogatót választ el ragadozótól, még jobban áthajol a járókeret fölött, fejét pedig enyhén oldalra billenti.

- Csak tudod, az a baj, hogy ők erről ott nem tudnak… Mert ez csak a fejedben zajlik… – Majd kéjesen, olyan lassúsággal, mintha a hallgatóság memóriájába szeretné vésni, arany betűkkel, „emlékezzetek majd… Tibor megmondta”, hozzáteszi: – Meg… fogsz… ő… rül… ni…

- Luckó? – kérdem odafordulva.

- Luckó – bólint.

*

Nyárvégi koradélután a Weiner Leó utcában, a 3. emeleten, az Orákulum lakásának nagyszobájában, azon ritka pillanatok egyikében, amikor a beszélgetők elhallgatnak, és fogható sűrű csönd telepszik a társaságra.

- Tudjátok – kezdi aztán, vagy talán éppen folytatja Tibi –, nem vagyok híve annak, hogy egyik ember megkülönböztesse magát a másiktól… De vannak olyan szférák… ahol különbséget kell tenni… mese nincs! Kell tenni…?! Rosszul fogalmaztam… Tevődik! Nem az egyén, hanem az abszolútum által! – Felkönyököl, magyarázó-testtartásba. – Tudom, hogy tele vagyok esendőséggel… Talán bűnnel is… De mégis… Olyan belátásokra, felismerésekre, átélésekre vagyok képes, amelyekre más nem! El sem tudjátok képzelni, mi mindent élek át én itt, belül… Cselekvés nélkül, csak a lelkemben… Érzelmi univerzumokat, fantasztikus szélsőségekkel! Az átélés képessége! Ez a kiválasztottság! És egyben védettség, mert akit kiválasztanak, azt védik is!

Tibor hátra veti a súlypontját, és zuhanó zsákként, ernyedt felsőtesttel huppan vissza a fotel háttámlájának puha biztonságába. Két tenyerét lassan ráhelyezi, majd végigsimítja a mellkasán, és lehunyt szemmel mormolja.

- Arany folyók folynak bennem…

Domináns előre hajol, fürkészi Orákulumot, aztán hátradől ő is, de nem ernyedten, hanem kihúzott egyenes háttal.

- Az emberi élet mérlege az igaz és hamis szétválasztásán, majd követésén fordul meg. Sokan hiszik, hogy ez tanulható… Lehet, hogy tanulni is lehet… Én azonban adományként kaptam, mert már csecsemőként képes voltam rá. – Rövid ideig hunyva tartja a szemét, majd felnyitja, megrázza a sörényét, aztán fél kézzel, nyitott ujjakkal végigszántja a halántéka felett, mintha igazítaná, és úgy mondja. – Igaz mezőkön járok.

Betűz a nap az ablakon, és a porszemcsék libegve táncolnak a fényében.

*

Domináns épp barátnőjénél, Tanárnőnél múlatja az időt, amikor muzsikálni kezd a telefonja.

- Sanyikám! De jó, hogy elértelek! – Tibi a vonalban. – Műszaki probléma jelentkezett nálam! A lakásban! Sürgősen meg kell oldani! A te szakértelmedben bízom!

Másfél óra múlva Domináns a Weiner Leó utcába érkezik.

- Türelem, Katona úr – szól az öreghez, aki már nyitogatná a száját. – Mindjárt mondhatja… De előbb helyzetbe hozom magam. – Két szatyorból tizenkét üveg sört sorakoztat elő, tizenegy a hűtőbe kanyarodik, a tizenkettediket felnyitja, megcsapolja. – Hallgatlak!

- Tudod, Sanyi, megkezdem a felépülésemet – Tibor összekulcsolja hasa előtt a két kezét, és picit megcsúsztatja egyiket a másikon, ami tenyérdörzsölésnek is beillik. – Belátom, eddig elhanyagoltam magam, és teret engedtem a leromlásnak… De ezen változtatok! Több mindent alkalmazni fogok, tornagyakorlatok is lesznek, de elsősorban fejben dől majd el a dolog! És fejben már mindent kidolgoztam!

- Értem, májsztró! – Sanyi a kiürült üveget az asztal alá csúsztatja, felpattan, villámgyors háztartási Rodolfóként utánpótlást varázsol elő a hűtőből, „csak a kezeimet figyeljék”, a két üveg kupakjait egymásnak feszíti, lepattintja, és már gurgulázza is le az elsőbbségi flaska tartalmát a torkán.

- Az étkezésemet is meg fogom reformálni. Több ember tanácsát kikértem… A kálciumra nagyon oda fogok figyelni… És mostantól több tejterméket fogyasztok majd! Az emésztésemet helyre kell tenni, mert… – Tibor elakad, elhűlve néz, csóválja a fejét. – Sanyi, te nem is iszol, hanem hörpintesz. Rossz nézni, milyen gyorsan szalad le a gigádon a lé!

- Így esik jól, Tibikém!

- Lehet, hogy neked jó… De kívülállónak rossz látni! Olyan, mintha kényszer alatt cselekednél… – Orákulum hosszú, feddő szünetet tart. – De mit is akartam mondani… Ja, igen… Képzeld, az történt…

- Mindjárt, májsztró, csak kieresztem a hűtővizet – Domináns feláll, határozott léptekkel a vécé felé indul.

- Várj! – kiált utána kétségbeesetten Tibi. – Baj van! Ott a baj!

- Tibiiiiii… Csurig van! – vágtat vissza Domináns a konyhába. – Miért nem szóltál?!

- Nem hagytad, hogy eljussak odáig! – méltatlankodik az öreg.

- Behugyálok, bameg! – Sanyi félresodor pár üveget az asztal alatt, végül kapkodó kézzel üdítős palackra lel, és kiszalad vele.

Közben megszólal a kaputelefon, Tibor nehézkesen felkászálódik, a bejárati ajtóhoz araszol, felveszi a készüléket. „Ajajaj”, dünnyögi a kagylót visszahelyezve.

- Majdnem másfél liter… Látod, Tibikém, ez az én hólyagom! Rendkívüli kapacitás! – tér vissza Domináns elégedetten.

Tibor nem figyel oda, komoran maga elé mered.

- Itt a Jenő.

- Májsztrókám! – Sanyi szinte nyársal a tekintetével. – Miért nem szóltál, hogy Jenő nap van ma?! – A palackot az asztal alá löki, majd a nadrágja övéhez nyúl, eggyel beljebb csatolja. – Dönthettem volna, hogy jövök, vagy sem!

- Mi az, hogy Jenő nap!? Azt hiszed, szólt nekem a Jenő, hogy jön? És különben is… Nagyon nagy a baj, láttad, hogy mi van! Én tehetetlen vagy… Még pumpálni se tudok… Suta a kezem! Nézd! – Felemeli a jobb kezét, ökölbe szorítja, vízszintesen előre löki, aztán hátra húzza, szétnyitja, majd ökölben újra előre, és ezt ismételgeti, mint aki kő-papír-ollóban makacsul a követ mutatja be. – Látod?

- Jól van, Tiborom… De ugye tudod, hogy csak neked, csak miattad? És csak most! –Sanyi kilép, de az ajtókeret mögül visszadugja a fejét. – Senki másnak, csak neked! És remélem tudod, hogy miért!

„Mikor költözöl már olyan házba, ahol lift is van?”, lép be az érkező levegő után kapkodva. Tibor nem válaszol semmit.

- Hoztam valamit – zuttyan le Jenő a konyhában az egyik székre, és kotorászni kezd Penny Market feliratú nejlonszatyrában. Apró papírcsomagot csippent elő. – Kést tudsz adni?

- Jenőkém, nem tudok felugrálni – válaszol Tibi, mert közben ő is leült. – Úgy csinálsz, mintha nem tudnád, mi újság! – Fél kezével a járókeret fogantyújára csap. – Ott van a kredencfiókban. Legfelül!

Jenő feláll, elindul a fiók felé, ám félúton lecövekel.

- Mi ez?

- Sanyi pumpál a vécében.

- Sanyi?! Miért nem szóltál, hogy itt a Sándor? Dönthettem volna, hogy jövök, vagy sem!

- Örülök, hogy tudott jönni! Eldugult a vécém! Csak ő tudja megreparálni!

- Csak? Miért csak a Sanyi?

- Azért, mert a Sanyi technikus, és… – kezdi magyarázni Tibi, és valószínűleg folytatná, de Domináns lép be.

- Üdvözlöm, Furmint úr – köszön oda Jenőnek, majd rögtön Orákulumhoz fordul. – Tibikém! Titáni darabok! Hogyan tudsz ilyen hatalmas és kőkemény darabokat termelni?!

- Sajnos néha székrekedésem van… Amikor pedig nagy nehezen megindul, akkor ez történik… De meg fogom reformálni az étkezésemet!

Domináns teleszívja a tüdejét, majd hatalmasat fúj.

- Rendben. Gumikesztyűd van?

- Van, van! Ott, a fiókban!

Sanyi végighúzgálja a fiókokat, végül a legalsóban megtalálja, amire szüksége van, kiveszi, és nagy léptekkel elhagyja a helyiséget.

- Na… – Jenő visszaült az asztalhoz, a kést leteszi, a papírcsomagot kibontja. – Túrós pite. – Nevezi meg, amit már látni lehet. Késsel elvágja a pitét kettébe, majd a felet tovább felezi, és az egyik negyedet oda tolja a házigazda elé. – Nagyon fincsi! Kapd csak be!

Tibi döbbenten néz, majd elmosolyodik. – Köszönöm szépen, Jenőkém!

- A Sándornak nem adok belőle – szögezi le Jenő. Bekapja a fél darabot, élvezettel rágcsálja, lenyeli. A papírtálcán még mindig ott álldogál egynegyed darab. Jenő nézi, majd folytatja. – Gábor jön ma? A Gábor úriember… Ezt félretesszük neki – konferál tovább Tibor bólogatására. Elégedetten hátradől, majd újfent a szatyorba mélyed. Zsömléket halász elő. – Tudnál egy kis vajat adni?

- A hűtőben van.

Jenő odabiceg, kinyitja.

- Á, látom, sajtod is van… Óvári… Adsz belőle egy kicsit?

- Igen – dünnyögi Tibor. Aztán – Igen, igen, igen – folytatja a sonkaszelettel, mustárral és paradicsommal kapcsolatban.

- Hagymát hoztam! – érkezik a bejelentés, és megint a nejlon zörög. – Már csak só kéne!

- A mosogató felett a polcon…

Jenő hadrendbe állít mindent az asztalon, szemlét tart, majd felezni kezdi a zsemléket. Megszólal a kaputelefon.

- Ez Gábor lesz! Milyen jó, hogy félretettem neki a pitéből!

- Zseniális idea volt – hagyja helyben Tibi, és járókeretével fújtatva az előszobába nyomul.

Furmint sonkát és sajtot pakol a vajjal megkent pékárura, közben a lába beleakad valamibe alul. – Miért kell a narancslevet a földön tartani? – Lehajol, felteszi az asztalra.

A vécé felől artikulálatlan bődülés, majd „elszakadt a gumikesztyű!” rikoltás hallatszik.

- Rossz előérzetem van – motyog Tibi, nem is Jenőnek, csak úgy magának. – Valami rossz fog történni… – Odazuttyan ismét a székére. – Jaj, de kiszáradt a torkom…!

Megmarkolja az üdítős palackot, letekeri a kupakját, az első korty még leszalad a nyelőcsövén, a másodiknál fennakad a szeme. Prüszköl, a folyadék visszabugyog a szájából.

- Lucifer… – harákol sápadtan. – Lucifer, ez a te műved!

- Tibi – szédül be a konyhába Domináns –, kézzel kellett a fekáliádat kibányásznom... A járatból kivakarnom… A puszta kezemmel! – és felmutatja a testrészt, ahogy művész emeli ég felé a szerszámát, amelyre áldást kért, és amely mégis beszennyeződött.

- Én pedig ittam a vizeletedből – nyögi Orákulum.

Jenő az asztalnál ülve komótosan falatozik.

Kopognak, többször, egyre erősebben. Mivel nem mozdul senki, Gabesz benyit. A kantinban találja a társaságot.

- Mi történt?

- Kézzel megfogdostam Tibor székletét, ő meg ivott a vizeletemből – tájékoztat Sándor tényszerűen.

- Fenomenális! Gyerekek, ez fenomenális! – ujjong Gabesz.

- Lucifer rendezése – böki közbe Orákulum, miközben ásványvízzel öblögeti a száját. – Tudod… eldugult a vécém… és Sándort kértem meg, hogy segítsem… ő meg jobb híján a flakonba… de hogyan került az asztalra?! – dadogja.

- Ez csak körítés, skacok… Nem lényeges! A lényeg: a kontaktálás legalacsonyabb, legdurvább módja valósult itt meg! A salakanyagok révén! – fejtegeti ragyogó arccal Jurogyivíj. – Ez figyelmeztetés … A tévelygésekre! – Mesterségesen gerjesztett indulattal felcsattintja a hangját. – A birodalom visszavág! Az anyag világában élünk, ez a valóság! Tes… sék… tu… do… má… sul… ven… ni! – Jurogyivíj ökölvívó-terpeszt vesz fel, és ittasultan belesoroz a levegőbe.

- Nem igaz, nem valóság! – hápog felélénkülve Tibi. – Egyedüli valóság a lélek. Minden a lélek!

- Mindeeeeen a léééélek! – Gabesz felfújja az arcát kerekre, majd kiereszti a levegőt, miközben két karjával széles nagy köröket habar a levegőbe. – Köd, köd, áldott köd, terjedj! Mindeeeen a lééééééééélek!

Tibor Gabeszt, Sanyi Jenőt figyeli, Jenő megint a szatyrában matat, zsömléket és sört pecáz elő. Domináns megrázza magát, mint akin borzongás fut keresztül… Fél kezét Tibi vállára teszi.

- Gyere ki egy kicsit, kérlek – szól szárazon, és átlépdel az előszobába. Orákulum a járókerettel kényszeredetten követi.

- Tibor, a Jenő elfoglalta a helyemet.

Orákulumnak felszalad a szemöldöke.

- A helyedet?

- Igen. Az asztalnál. Ahol én szoktam ülni, és ahol ma is ültem, mielőtt megjött… De nem az asztalról van csupán szó, ezt te is nagyon jól tudod… Az ülőhely tulajdonképpen mellékes… A lényeg, amit szimbolizál.

Állnak a szűk, három négyzetméteres helyiségben, a bejárati ajtó rácsos kisablakán át derengő tompa fény hullik az arcukra. Állnak, mint Jávor Pál és Karády Katalin a Halálos tavaszban.

- Tibi, dönts! Én vagy a Jenő!

- Értsd meg, bameg, hogy a Jenővel sorsközösségben vagyok! Nem utasíthatom el!

- Tehát inkább leköpöd a barátodat.

- Leköpöm? – értetlenkedik Tibi.

- Igen, ez mentális leköpés. A barátodat… Aki a szarból kivakart… Szó szerint… A legmesszebbre mentem el érted, Tibi, a lehető legmesszebbre…

Az öreg lehajtja a fejét. Aztán magához tér, és magyarázni kezd.

- Olyan kategóriákat és viszonyokat állítasz fel, Sanyi, amelyek nem valósak…

- Tehát a furunkulust választod – vág közbe keserűen Domináns.

„Mindent hallok!”, kiált át a konyhából Furmint. „Minden szót!”

- Nem választom! Értsd meg, Sanyi, hogy itt másról van szó… Nem dobhatom ki, mert…

- Ha nem választasz, az is választás – Sanyi kivár, telnek a másodpercek. – Értem. Így is jó. – Lenyomja a kilincset, kilép. – Tudomásul vettem. – És berakja maga mögött az ajtót.

Tibor nagyon lassan, a járókeretbe és az ajtófélfába kapaszkodva visszavánszorog a konyhába.

- Elment, nagyon helyes. Senki se bánkódik utána. – Jenő az utolsó falatokat kapja be, sört kortyol rá. – Milyen alapon nevez engem furunkulusnak? A hülye! A Sándor egy hülye, egy bunkó! – Megint kortyol. – Gyere, Tiborkám, ülj vissza… Legalább nyugodtan sakkozhatunk. – Leteszi a sört, Gabesz felé pillant. – Biztos, hogy nem kéri? Biztos? – Gabi int, hogy nem. Jenő bekapja a süteménydarabkát, élvezettel rágcsálja, lenyeli. Megint Tibi felé fordul. – Esetleg kis kávéd van itthon? És pici tej és cukor…


A fenti írás megjelent a Tibikönyv, avagy minden a lélek (Műpártolók Egyesülete, 2014) kötetben.



2023. december 29., péntek

Könyvek és könnyek

 

Közel harminc éve (1994 óta) cirkálok a szerkesztés és kiadás különböző szegmenseiben, és most a Kétfarkú Kutyapárt Népfőiskolájának szervezésében lehetőségem nyílt egy másfélórás előadásba sűríteni a tapasztalataimat. Köszönöm – számomra is tanulságosnak bizonyult, mivel tisztáztam magamban olyasmiket, amit könnyű lélekkel, önként talán nem gondoltam volna végig!





2023. december 12., kedd

Agyféltekék párbeszéde

 

                                    (Válogatott utószavaim XXXVII.)


HZI, aki a hétköznapokban ételfutár, költőként pedig az ünnepnapokban hírvivő-futár, olyan tapasztalások túlélő tudósítója, akit borzongással vegyes rácsodálkozással hallgatunk, és a lelki nyugalmunk óvásának szándékával talán félre is tolnánk, ha szavainak elevensége és természetessége, no meg az elbeszéléseinek mítosz-illeszkedése nem láncolná le a figyelmünket.

Igen, elsőre visszahőkölünk, mert Hegyi onnan jön, ahol csak zavartan dudorászunk, ahol gyorsan eltereljük a figyelmünket, ha elénk rémlik valami... Ezeknek a homályban terjengő, de nagyon is valóságos érzelmeknek-állapotoknak egyre precízebb énekmondója Hegyi, és ebben a kötetében tovább élesíti és gazdagítja a láttatását, ugyanis minden egyes történetéhez kiegészítést, komplementert rendel, igazolva, hogy mindennek többféle hitelessége lehet, attól függően, hogy milyen alapállásból csorgunk bele. Az alapállások különbözőségét már csak az is lehetővé teszi számára, hogy egymás mellé sorolódnak kötetében a most írt és az 1990-es években papírra vetett versei – mintha két különböző ember üzengetne egymásnak. „A jól felügyelt tudathasadás a költői megszólalás aranyfedezete”, írtam egyszer nagyon régen, valaki más kapcsán, és Hegyi ezt a hasadást szinte már módszeresen űzi, mintha ki akarna lépni önmagából, mintha kilépve végre kellő távolsággal és szigorral ítélhetné meg és helyesbíthetné önmagát. Nem véletlen, hogy jelen kötetének a korábbi (munka)címe Jobb agyféltekés rajzolás volt, hiszen az agyféltekék különbözőségét, világhoz való viszonyulásuk másságát ma már jól ismerjük – ezt a fajta kettősségét mindenki „gyárilag” magában hordja, még ha nem is fedezi fel és nem is használja.

A helyesbítés persze nem pusztán nyelvi és hangütésbeli, hanem morális. Hibák és bűnök mentén ítéltetik meg minden, és emberségünk legfőbb ismérve, hogy botlásainkat (Hegyinél gyakorta egyes szám első személyben magára véve minden ember, az Ember tévelygéseit) felismerve javíthatunk – mert lehetőséget kaptunk rá, hogy javítsunk! – a lépteinken. Ilyen szándék és indulat érződik Hegyi Zoltán Imre minden mozdulatán, és költői megszólalásainak fényét is ez adja.


Hegyi Zoltán Imre: Tkp. ugyanaz (Dr. Kotász Könyvkiadó, 2023)


2023. november 2., csütörtök

Fehérség

 

November 2-án, születésnapján, édesapámat szoktam köszönteni – Isten éltesse sokáig jó erőben, egészségben! –, aztán édesanyám köré kanyarodnak a gondolataim, aki huszonhárom évvel ezelőtt halt meg. Olyan, mintha huszonhárom éve valami köztes időben léteznék.

Ezt a verset legalább tíz éve írom, és tudatában annak, hogy a hozzáállással és elvárással, ahogy (átformálom, aztán vissza, rímesítem, aztán széttöröm a rímeit stb.) viszonyulok hozzá, úgy befejezhetetlen, most közzéteszem.


Fehér


Lobog a szélben, ami ide szorult, belém.

A perzselő gyásztól öregednek meg az emberek,

virágzik ki fehér hamu a hajszálaikra?

Fehér viasz, fekete kanóc, szürke füst –


a hazugság, ha már virágot bont, igazság?

„Mintha az ő szeme volna!” Ennyi az öröklét?

A meteorológia csendet jósol, kitartó,

nagy csendet, és jó volna hinni, hogy az előre-


és visszajelzések egyre pontosodnak – tudtam,

nem jön már másnap, csak másmilyen nap,

s a közöny egyre nagyobbakat harap a testből,


s a test veszése leviszi a lázat. Lobog a szélben,

ami ide szorult, belém – s fent, a mély magas kútjában

a lángok... Táncolnak fehéren, mozdulatlan.


 




2023. október 13., péntek

Sámli és csapóajtó (részlet)

 

                                    (Válogatott utószavaim XXXVI.)


[...] Kotász Károly nem ápolt más festőművészekkel baráti kapcsolatokat, még külföldi tanulmányai során sem szegődött más magyarok mellé, hanem mindig egyedül rótta az útját. Nem véletlenül nem találjuk nyomát semmilyen művészettörténeti munkában annak, hogy Münchenben, Párizsban vagy Rómában bármilyen körnek, csoportosulásnak tagja lett volna. Meg kell azonban jegyeznünk, hogy a sokáig Olaszországban élő Négely Rudolffal valószínűleg többször találkozott, és hatással is lehettek egymásra, Négely technikája (széles spaklival hordta fel a vászonra a festéket) visszaköszön itt-ott Kotász képein is. Szintén ismerte (Münchenben együtt tanultak) Rudnay Gyulát, akivel a látásmódbeli – elsősorban a tájképeik komponáltságában, hangulatában, de még foltkezelésben is felfedezhető – rokonságuk egészen feltűnő.

Fontosak voltak eleinte a szabadkőműves kapcsolatai (a kőművesség felé vélhetően még Fuchsék terelgették), itt ismerkedett össze Bárdos Artúrral, aki a népszerűsítése, elismertetése terén éveken át rendkívül komoly erőfeszítéseket tett (cikkeket, kötetet írt Kotászról, könyvek illusztrálására, portrék festésére megrendeléseket szerzett stb.). Kotász idővel szakított mindezzel, nem csak a szabadkőművességgel, a könyvek illusztrálásával, de végül a kiállítás-részvétellel is, az 1920-as évektől már nem utazott sehova, hogy aztán a '30-as években már a képei is egyre kevesebbet utazzanak: nem tartotta fontosnak az egészet, nem akart kompromisszumot kötni, „szállítani” az elvárt témákat, kiszolgálni az ízlésbeli igényeket. Még akkor sem, ha ezeket az igényeket, keresletet ő maga is formálta 10-15 évvel korábban.

Ha már a spakli szóba került: talán az iparos-múltja, a kalapkészítés fortélyainak ismerete révén, abból inspirálódva Kotász folyamatosan kereste az eszközbeli újítás, és így az újszerű képi hatás elérésének lehetőségét. Így talált rá a spaklikra, amelyekkel cézanne-i szélességű tiszta színfoltokat húzhat fel a vászonra, így a hosszú csőröcskékre, amelyeket a festéktubusokra szerelve pontszerűen vihető fel, vékony csíkban kanyarítható oda az anyag a felületre, ezért vetett be hegyes fémszerszámokat, amelyekkel a száradó festékfelületbe még bele lehet karcolni, esetleg később kapirgálni (az ilyen karcolt képeire példa a Téli kopárság). Szintén a kalaposság, a nemezelés alapanyagához visszanyúlva színes, geometrikus nemezdarabokból összeapplikált képeket is létrehozott.

Ennek a sokfelé kanyargó kísérletezésnek, útkeresésnek végül (nagyjából az 1920-as évek elejére, Kotász ötvenéves korára) egy teljesen sajátos folt- és színkezelési technika lett a vége, ami a védjegyévé vált, és amely lehetővé tette számára a tömör és nyomatékos, komor és mégis felszabadultan méltóságteljes fogalmazást.

Kotászt a festői témák nem csak látványbeli problémaként izgatták, az ábrázolások számára – mint minden komoly, nagy művésznél – etikai kérdéseket hoznak felszínre. A módszerbeli kísérletezéseinek (színfoltok elhelyezése, felhordási módok, kontúrok alkalmazása stb.) látványossága legtöbbször elvonja a figyelmet a mélyebbre szőtt véleményének jelenlétéről, az emberi esendőségről vallott egyszerre szolidáris hozzáállásáról (Földönfutók, Aratásra menők, Ara) és a tragikomikumot is elénk táró lesújtó véleményéről (Porondon). Egy időben ('20-as évek második fele, '30-as évek eleje) kedvenc témáivá a kocsmai, vásári, cirkuszi jelenetek váltak. Bizonyos, hogy nem csupán az alkohol vagy különleges élmény hatására jókedvűvé, őszintévé, hanem a gátlástalanná, durvává, önleleplezővé váló embereket is szerette megfigyelni.

Kicsi képfelületen monumentálisan – ez is Kotász sajátja, ahogy a sötétebb tónusú kevert színek rendjébe a váratlanul felizzó világos tiszták ékelése, a „mégis”, a „csakazértis” szakrális mélységekig hatoló megfogalmazásaként. Kései képein az emberi alakok is már egészen apróként, és ugyanolyan foltosan, a nagyobb egészbe tagozódva jelennek meg. Ekkor már elmarad a '10-es, '20-as évekre jellemző karakterábrázolás, az emberi arcok nagyképűségbe, indulatba, mohóságba, szexuális vágyakozásba torzuló idealizálatlan megjelenítése. A legkisebb részlet és az átfogó egész igazsága között a félreérthető tartományok széles mezeje húzódik, erről a mezőről költözik ki folyamatosan, lépésről lépésre Kotász. Némely időskori képét szinte hunyorítva kell néznünk, hogy elénk ugorjon, láthatóvá rendeződjön a téma.

Kotász Károlynak is, ahogy Csontvárynak, megvolt a maga Magányos cédrusa, csak az övé nem libanoni cédrus, hanem tölgyfa, és nem kellett hosszas zarándokútra kelnie, hogy eljusson hozzá, mert ha kipillantott a háza emeleti műterem-ablakán, láthatta a telke végén a halastó partján magasodva (Tölgyfa a tóparton). Ez a fa jelképezi Kotász egész emberi és művészi sorsát: megdőlve, vihar által kibillentve nőtt hatalmasra, szálegyenesre, erős gyökereivel szilárdan – félig vízben, félig szárazon állva, kisebb áradásokkal, apályokkal mit sem törődve – tartja magát, és bár az alsó ágai letöredeztek, fölöttük dús, sok mindent magában rejtő lombkoronát növesztve a többi fától elkülönülve, az erdő közösségétől elszakadva tornyosul a víztükör fölé. Lombja zöldje az ég kékjébe olvad. Összeköti a halak és madarak világát.

Talán pont ezért vett itt telket, építette ide a házát? A tölgy miatt? A tó miatt? A többi ember, a falu messzesége miatt?

Egyre inkább „belső tájakat” festett, és ez nem csak a látásának romlásából következett, hanem az összegzés, a sallangmentesítés tudatos törekvéséből is. Utolsó éveiben már rögeszmésen a munkába temetkezett, gyakorlatilag megszűnt érintkezni a külvilággal, reggeltől estig, napkeltőtől napnyugtáig – és még azon túl is, petróleumlámpa fényénél – festett és festett. Felesége és lánya se merték ebben megzavarni, ezért az emeleti műterem ajtajára egy kis nyílást vágtak, csapóajtót szereltek, és azon át csúsztatták be hozzá az ennivalót, hogy étkezhessen, amikor éppen az eszébe jut. Fizikailag is magába zárkózott, hogy a lelki elmélyülés, önfeltárás – egyébként nem veszélytelen – folyamatában minél mélyebbre juthasson.

Ez már a kavargó, egymásba mosódó színfoltok korszaka, amikor inkább csak sejthetjük, mit is ábrázolnak a képek, mintsem látjuk (Fényözön, Vonulás, A mulatság vége).

Mintha tudós módjára az élet törvényeit kutatná Kotász, és mintha arra jutna, hogy minden mindennel összefügg, ég és föld, fény és sötétség, élő és élettelen, ember és környezete... Az emberi alakok először egyéni vonásaikkal, harmonikus arccal jelennek meg a képein, aztán karakterisztikussá, később tömbszerűvé válnak, erős vastag fekete kontúrt kapnak (Betlehem, Esti ima a földeken, Nőrablás, Árusítás a kocsiról), majd lekicsinyednek (Szabad társadalom, Végtelen dombok, Pusztaság), végül feloldódnak a környezetben, szinte tájelemmé válnak, és csak a ruhájuk színével jelzik a jelenlétüket... Igen, ez lehetett a végső ítélete az emberekről, az emberi személyiség fontosságáról. [...]


Kotász Károly: Ég és föld (Dr. Kotász Könyvkiadó, 2023)