Hát lehet...?

A tavaly megjelent álbűnügyi szatírámról – a New Yorick Times-ról – írt kritikai visszhangokat gyűjtöm továbbra is egybe, és teszem közzé a megőrzés szándékával. Köszönet Barnás Mártonnak és Haller Szilveszternek!

*

A New Yorick Times első számát hiába váróknak

 

Az első számot hiába váróknak… Szóval ne rohangáljanak a Hexagon és a Kúthegyi temető között! Nincsenek is újságárusok. Na jó, még van mutatóba egy-kettő. Ez a világ is olyan, amilyen. Amilyen Dodo, a Mauritius szigeten valamikor élt gyalogmadár, aki fájdalmasan szerethető így utólag.

És a szerkesztőségek, ahol házalnak, kilincselnek a kötet rejtői hősei... Emlékeimben feltűnik a körúton a felállványozott New York kávézó előtt csikorgó 4-6-os a kilencvenes évek elején. A legendás épület második emeletén a Magyar Nemzet szerkesztősége, a legfölső szinten a Népszabadság archívuma. (Hol volt akkor még az internet!) A Dohány utca felől nyílt a nyomda, ahol a nyomdászmester silabuszt lobogtatott és dugott a betérők orra alá, ahol a szerzők átvették a kefelenyomatot, az utolsó javítási lehetőséget. Ne feledjük, a New York legendás hely. Amikor 1896-ban a kávéház megnyílt, Molnár Ferenc, az író és barátai a Dunába dobták a kulcsát, hogy éjjel-nappal nyitva tartson.

A Kádár-korszak végén az épület járókeretre szorult. Az „öreg hölgyet” műanyag háló lengte körül, ami – a túloldalról törékenynek tűnő – állványt rejtett. Éppen úgy hatott, mint a repis ropi a főszerkesztői asztalon a pohárban a kiadókat ostromló író emlékezetében. A kiadók kafkai szeszélye, a számunkra ismeretlen, mégis létező abszurd logika…

De ez több, mint nosztalgia, és nem kevesebb, mint az Iskola a határon kamaszos szarkazmusa. Az állványzaton poros háló hullámzik a szélben. Bent magas ajtók, egybenyíló tágas termek huzatos sora. Kiabálás, lapzárta, diktáló agyvérzéshez közeli szerkesztők, kibogozhatatlan konfliktusok. Lebilincselő káosz a kéziratok sorsát és útját illetően. Megidézik Ottlik, Rejtő, Karinthy, Szép Ernő, Kosztolányi máig kavargó forgatagát, hogy a riporteri témát Csatár Imre, Ember Mária, Ruffy Péter tollára helyezzék. Kell annál jobb session, a legendás íróasztalok őrzői között, hogy a szerkesztőségeknél kilincselő főhős saját álmaiba bonyolódjon… Az iroda-lom olykor valóban gyakorlatias lesz: alkalmasint novella-köteggel lehet agyonütni a falon menekülő bogarakat, praktikusan. Aztán az érvényes-ülés – az más tészta.

Összeesküvés és lelepleződés története ez a könyv. A kilencvenes évek igazi irodalmi trambulinja.

Haller Szilveszter

 

*

 

Egy novella mind felett 

Magára sokat adó, sőt, valamit is adó író, vagy magát írónak gondoló gondolkodó bátran mondhatja, írhatja, hogy az írás maga az élet, az írásnak valódi tétje van, ha nem írok, nem vagyok, a létezésem kérdőjeleződik meg. Kállay Kotász Zoltán ily módon New Yorick Times című új könyvében simán megidézi Petri Györgyöt, s ha már így alakul, méltó lesz hozzá. Sűrű, ötletgazdag, eredeti figurákkal bőven teletűzdelt olvasmányt tart kezében az olvasó, ugyanakkor krimibe oltott paródia, szatirikus hangvételű irodalmi utazás, ahol pár mondaton belül simán elfér egymás mellett Ottlik és Salinger, komolyan, nem gondoltam volna.

Az elismerésért hajtó, dolgozó, élő író egy, ám annál fontosabb novelláját próbálja megjelentetni a szuper kiadványok legszuperebbében vajmi kevés sikerrel, mert az igazi ítész, a kiváló fő és szerkesztő holtában is az, s nem enged bármit leközölni, aztán meg szépen összeillik, s találkozik az árnyak világa az árnyékvilággal, ha fogalmazhatok így. Szellemi utazás szellemmel szellemesen, kacarászás némi nyomozással, igazi irodalom üdítően előadva, olvasása közben valóban felfrissülünk. Ez a New Yorick Times. Ajánlott olvasmány.

Barnás Márton 

 

Kállay Kotász Zoltán: New Yorick Times (Hullajó Zsebkönyvek 4., Dr. Kotász Könyvkiadó, 2025)

 

Hát lehet Szókratészt és Takács Bélát összehasonlítani?

Az idén megjelent álbűnügyi álszatírámhoz – a New Yorick Times-hoz – a hivatalos fülszöveg mellett több egyéb, végül felhasználatlan  utószó is született, amelyeket a megőrzés szándékával most közzéteszek.

De azért először a hivatalos...

*

Egy elismerésért küzdő író kézirataival járja a szerkesztőségeket, miközben egyre mélyebbre süllyed az irodalom groteszk árnyékvilágába. A közismert legenda szerint a visszautasított művek fölött még mindig egy halott főszerkesztő ítélkezik – odafentről, vagy talán odalentről. Ahogy a történet kibomlik, a humor és a szatíra lassan átcsúszik a misztikum és a téboly határvidékére, és az olvasó már maga sem tudja, ki ír, ki bírál, és van-e élet a visszautasítás után.

A New Yorick Times egyszerre paródia és krimi, groteszk látlelet a művészi hiúságról és a kultúraipar gépezetéről. Szellemes, sötéten ironikus és fájdalmasan ismerős keresztmetszetét adja az íróvá válás küzdelmeinek, ahol minden visszautasítás felér egy királydrámával. Az irodalom iránt szenvedélyesen érdeklődők, a szatíra, a rejtély és az önirónia rajongói különösen otthon fogják érezni magukat ebben a különös, ismerősen idegen világban, ahol az írás maga az élet.

                        Benői Sztipán

A ’90-es években járunk, egy párhuzamos valóságban, Szittyaföldön. Fiatal írók házalnak a kézirataikkal, de többnyire csak falakba ütköznek, a szerkesztők a nem létező New Yorick Times folyóirathoz irányítják tovább őket. A gúnyos visszautasításokon felháborodva néhányan elhatározzák, hogy utána erednek az – állítólag – elhunyt főszerkesztőnek, Brandgatter Ivánnak, a New Yorick Times kitalálójának, és ezzel végeláthatatlan temetőlátogatások és sírbontások sorozata indul el. Közben felbukkan egy titokzatos nő, körvonalazódik egy új lap indításának a terve, de végül mégiscsak az őszinteségi rohamok és a Pöcc Elmefény Cseppek diadalmaskodnak...

Kállay Kotász Zoltán

*

Bárcsak az volna ezeknek a folyóirattól folyóiratig (Korhangulat, Gyöngyhalász, Pakk, Talán, Irodalmi Roham, Csütörtök, Pszeudó, Derengő, Hóhértánc-Holdfénytánc) mérgezett egerekként futkosó íróknak a legfőbb baja, hogy szinte sehol sem fogadják el az írásaikat! Vagy az, hogy az elfogadás kritériumai éppoly ismeretlenek, mint az ítészek személye, s így a művek örökös átírogatása lövöldözés bekötött szemmel!

Hol egy presszóban, hol az utcán, hol egy lap előszobájában látjuk őket, amint jobb híján egymásnak mutogatják az írásaikat, és teszik zsebre a ledorongoló kritikát. Az indoklás mindig ugyanaz: rossz, mert nem a saját életedről írsz.

De egyik sem a saját életéről ír… És amikor már, ki tudja, hányadszor hangzik el a vád, az olvasó előtt derengeni kezd az ok, amely katasztrofális. Miért nem írnak a saját életükről? Mert nincs saját életük. Létezésük a kibertérnél is dehumanizáltabb és főleg fantáziátlanabb közegben zajlik, hiszen a virtuális valóság legalább egy képzelettel feldúsított, nem pedig az igazinál is sivárabb világ.

A történet: híre megy, hogy a néhai nagyhatalmú főszerkesztő, Brandgatter Iván, valójában nem halt meg, csak bujkál, amire az írócsapat felkeresi a számba jöhető sírhelyeket (négyet!), és kihantolja a koporsókat, hogy bizonyosságot nyerjen. Nyilvánvaló, hogy az akció teljesen értelmetlen, hiszen akár pro, akár kontra az eredmény, az ő életükön jottányit sem változtat. Viszont a közös cél vitalizálja a társaságot, az ásás és pajszerozás közben fel-felhangzó buzdítás: „mintha élnétek!”, szó szerint értendő.

Egyikükben-másikukban néha felsejlik, hogy ebből a rémálomból nincs felébredés: „Itt maradunk, ide születtünk. Az élet hozta így.”

De Kállay Kotász gyönyörű és életmentő bakugrásának köszönhetően mégsem ez a befejezés.

„Adjatok egy szilárd pontot, ahol a lábamat megvethetem, és kimozdítom helyéről a világot” (Arkhimédész). Ami az író nyelvére lefordítva: „Írni fogok továbbra is. Méghozzá arról, hogy írok.”

Kamocsay Ildikó

Kállay Kotász Zoltán: New Yorick Times (Hullajó Zsebkönyvek 4., Dr. Kotász Könyvkiadó, 2025)

Kényes téma

 

                         (Válogatott utószavaim XLVII.)

Kényes téma, és ezért nem is nagyon szoktuk taglalni, hogy az írók a fejükben léteznek. Családtagok – feleségek, gyerekek – sokat tudnának mesélni erről, milyen is egy intellektuális magánzóval együtt élni, éldegélni, de persze nem teszik, mert tudják a dolguk, meghúzzák magukat, hallgatnak mélyeket. Az író, mint egy tudathasadásos, az elsődleges személyisége – de úgy is mondhatnám, hogy a biológiai léte – mellett egy általa konstruált fiktív világban is leledzik, ami még nem is lenne akkora baj, de a legtöbb esetben aránytalanul odanehézkedve, odaragadva az utóbbiban.

Barnás Márton ezt a kényes témát feszegeti és teregeti ki, pacekba, gátlások és mellébeszélés nélkül. Az elmepalota (telitalálatnak érzem az elnevezést!) főszereplője Klaus Molotov, aki már a nevében is (német kereszt- és orosz vezetéknév) tovább pergeti az ambivalenciák sorozatát. Az olvasó folyamatosan töprenghet, hogy Molotov mennyiben feleltethető meg Barnásnak (jobbik énjével? sugalmazott vagy megszállott énjével?), vagy valóban egy önálló entitással van dolgunk? (Élőnél is élőbb énnel?)

Szóval, gátlások nélkül, de nem talányosság és líra nélkül, mert bár én mondtam Mártonnak (ez a szerkesztő dolga, mondani a receptet, ajánlani a célravezetőt), hogy írjon prózát, nagyprózát, mondhatni regényt, ő írt prózát, de nem regényt (ez az író dolga, meghallgatni a szerkesztőt, aztán elkanyarodni másfelé, a saját útra), lírai rövidprózákat írt, ami Klaus Molotov habitusához, be kell látnom, jobban is illik.

Szóval, az elmepalotában felvillanó jelenetekből az olvasó rakhatja össze magában, ha akarja, a regényt, amihez minden építőkockát rendelkezésre is bocsátott a szerző – és nem csupán gátlástalansággal, talányossággal és lírával átitatva, hanem hittel. Megszabadító, éltető hittel… És ez, akárki akármit is mond, a legnagyobb dolog.

Barnás Márton: Klaus Molotov és az elmepalota (Dr. Kotász Könyvkiadó, 2025)

Mantra és remantra

 

                                        (Válogatott utószavaim XLVI.)

Hit nincsen kétségek nélkül, és az útkereső ember bolyongásai a lélek területéről fizikai síkra is odavetülnek. Ezek azok a küzdelmeink, melyet leginkább a belső magánügyünknek szoktunk tartani, Haller Szilveszter azonban – ha nem is könnyen feltárható és megfejthető módon –, de versekbe formálja a kereséseit. Kulturális hagyományunk elemeit sűrűn megragadva, tág asszociációs hálókban mozgatva szövi a gondolatait, kihívások elé is állítva az olvasóit – hiszen olyan, gondolhatnánk, mintha csupán saját maga számára írta volna a verseket (mantrákat és remantrákat, hogy Hallert idézzük). Többedszeri olvasásra azonban – tapasztalatból mondhatom – a sorai kibomlanak, lassan megadják magukat és szólnak hozzánk. Az írás és az olvasás is mindig keresés, és ha egy út göröngyös, egy üzenet elsőre furcsa vagy talányos, annál nagyobb „aha”-élményt és felszabadulást okozhat később.

Haller Szilveszter: Léptem őrzői (Dr. Kotász Könyvkiadó, 2025)

Válogatott elhallgatásaim – KKZ haikukötetéről

"Megtiszteltetés volt Kállay Kotász Zoltán felkérése, miszerint én legyek válogatott haikuinak szerkesztője, már csak azért is, mert a kötetek folyamatos olvasása és tanulmányozása közben jöttem rá, hogy szerzőnk  fokozatosan a legnagyobb magyar haikuköltők közé emelkedett. A kezdeti, a japán hagyományokhoz hű, azokat kristálytiszta gyönyörűséggel őrző természetlírától következetesen jutott el a magyar nyelv hajlékonyságát tökéletesen kihasználva ahhoz az összetéveszthetetlenül egyéni hangig, amely nem más, mint az ökolíra, a mély filozófia, a könnyed, szójátékokkal bőven élő humor élvezetes ötvözete. Egyfajta különleges szintézis, mellyel egyedül áll irodalmunkban, ráadásul fogyasztható (elgondolkodtatóan szórakoztató) magas művészet, bölcs, megértő, fanyarul szeretetteli.

Babics Imre"

Kállay Kotász Zoltán: Válogatott elhallgatásaim (Dr. Kotász Könyvkiadó, 2025)

Optimalizálva

                         (Válogatott utószavaim XLV.)

– De jó, de jó, boldog vagyok! – fogad az Öreg Gyerek, amikor visszatérek egy kiadósabb bevásárlásból.

Látom, hogy legszívesebben ugrálna örömében, ehelyett azonban csak diadalittasan megrázza a kezét, egyúttal a kezében tartott nyitott sörösüveget, aminek a hatására némi nedű lötykölődik ki.

– Visszatértek!

– Mi van?

– Visszatértek az iparhoz!

– Az iparhoz? Kik? – rakom le a szatyrokat. Amióta az Öreget hazaengedték a rehabról, nem mozdul ki a lakásából, ezért a barátai-ismerősei segítségére szorul a napi beszerzésekben is.

– Gyere, nézd meg! – hallom a konyhából, ahova bekanyarodott a járókeretével. Megyek, a kredencen egymás mellé sorakoztatva pihen kiskés, nagykés, olló. – Ezeket éleztettem meg! Na, próbáld ki!

Kipróbálom; a kiskés nem nyes, az olló nem vág, a nagykés elakad a kenyérvekniben. Mutatom Tibinek az eszközöket használat közben, vagyis használhatatlanság közben…

Legyint.

– Nem ez a lényeg. Visszatértek az iparhoz! Érted te ezt, Zolikám? Felfogod a jelentőségét? Visszatértek!

Nem vagyok egy Cserháti Zsuzsa, de most azért rázendítek:

– „Boldogság, gyere haza, honnan jössz, nem érdekel, gyere haza, csak ennyi kell…”

– Jaj, Zoli! Ez a baj veled… Felületes a helyzetértékelésed, felületesen ítélkezel, aztán gúnyolódsz!

– Nagyon is érzékelem a helyzetet… Mennyit kért a köszörűs?

– Ötvenezret… Ezen én is csodálkoztam.

– Csodálkoztál? Tényleg?

– Nem vagyok hülye! Persze, hogy nem fizettem ki! Adtam kétezret, meg még valamennyi aprót, ami a tárcámban volt, aztán…

Ekkor látom csak, hogy az előszoba mélyén, ajtófélfába kapaszkodva ott vonaglik Jurigyivíj is. Röhögőgörcs kínozza, meg se bír szólalni. Persze ez nála krónikus visszatérő tünet, rendszeresen előfordul, amikor az Öreg Gyereket látogatja.

– Szerintem lenyúlták – tér magához, vesz egy nagy levegőt és végre kiegyenesedik. Odajön hozzánk a konyhába. – Mondjad, Tibi, mennyivel húztak le?

– Mondtam már! Kétezret fizettem! Nem vagyok hülye, tudom, hogy egy ilyen munka, három perces meló nem ér kétezret, persze, de itt másról is szó van… Díjazni akartam, hogy visszatértek az iparhoz!

– És örült a díjnak?

– Nem – komorodik el az Öreg Gyerek. – Bazmegelt… Mondtam is neki, hogy ne egyetlen munkával akarjon sok pénzt keresni, ez nem jó vállalkozói politika, inkább dolgozzon szorgalmasan, sok apró munka, és akkor…

– Tibikém, a slusszpoént mondjad! – szól közbe Jurogyivíj, a repetázó színházlátogató jólértesültségével.

– Ja, igen! Kiadtam neki a kisablakon, mert azért óvatos vagyok, nem nyitottam ki az ajtót, a rácsos kisablakon át értekeztünk, szóval kiadtam neki a kalinkás üvegemet, „na, húzza meg, jóember!”, erre visszalöki a kezemet, „nem iszom vizet!”. Összekapdosta a holmiját, egyébként nagyon jó kis hagyományos eszközzel dolgozott, fémváz és azon pedállal és biciklilánccal pörgethető szíj, gyerekkoromban láttam ilyet utoljára a vándorköszörűsöknél, szóval felkapta a cuccot, és hiába kiabáltam utána, hogy „vodka, vodka, húzza meg!”, elhúzott.

– Persze, munkaidő van, te meg itattad volna…

Tibi megdörzsöli a tarkóját, hümmög, aztán elaraszol a járókeretével ismét a kredenchez.

– Gyertek, nézzük meg ezeket még egyszer – felveszi a kiskést, ujjbegyével az élét tapogatja. – Szerintem megélezte… Jobb lett!

Jurogyivíj megragadja a nagyot, és mielőtt még észbe kapnánk, mit is művel, a nyakához viszi, és elkezdi az ütőerét nyiszálni…

– Tényleg jó! Biztonságos! – nem buggyan vér.

– Az se jó, ha túl éles! Ettől szakember valaki, hogy optimalizálni tud! – az Öreg ezt szinte dühösen löki oda nekünk, de ezzel egy szuszra ki is adja a mérgét, lehuppan a konyhaasztalhoz, és néhány másodperc múlva már szelíden és kérőn pislog rám.

– Ne haragudj, Zoltánom, lemennél megint vásárolni? Tudom, hogy ez szabálytalan, hiszen most jöttél meg, de… Elfogyott a söröm… Nem kell sok, 5-6 üveg bőven elég lesz.

Jurogyivíj is jön, megy vissza a szerzetesrendbe, ahonnan rövidtávú kimenőt kapott.

Némán ballagunk le a lépcsőházban, aztán az utcán, a kapu előtt még mielőtt szétválnánk, rám néz.

– Szeretne hinni az emberekben – derűsen néz, aztán szinte borzongatóan komollyá válik, ahogy egy pillanatra túltekint rajtam, messzire révedve. – És mit ér az ember hit nélkül…?

Szentmiklósi Tamás: Mindenki másképp van – Nagyon privát lexikon (Dr. Kotász Könyvkiadó, 2025)

Az ügynök ügynök marad

                                            (Válogatott utószavaim XLIV.)

Izzadtan ébredek, mert megint azt álmodtam… Oda álmodtam magam… Oda csapódtak vissza a gondolataim, az évtizedek alatt besűrűsödött, nehéz gondolatok, mint vak, gravitáló és pörkölődő meteoritok. Elég, ha napközben valahol azt olvasom, „ügynök”, „háromperhármas”, a hívószó éjjelre bombabiztosan előrántja az ismeretlen összetételű tömböket, és megint boncolgatok és vegyelemzek: kik voltak ügynökök közöttünk? Kik voltak, akik korrumpálták a rendszerváltás idejének pártjait, szétrothasztották civil szervezeteit?

    Nincs válasz, csak az álmok gyártanak lehetséges válasz-variánsokat, kínosabbnál kínosabb szembesülésekkel.

    Valamikor a ’90-es évek közepén – az Alba Kör ügyfélszolgálatosa voltam ekkor – a Tusnádi utcai lakásunkban délidőben szerelők népes csapata jelent meg (nem hívtuk őket), kijelentették, hogy rossz a telefonunk (nem tűnt annak), meg kell csinálni, át kell vezetékezni, a piros mackónadrágos óriások (egyikük se volt 185 centi alatt) sürögtek-forogtak, nem csak az előszobában, ahol a kisasztalkán a telefonunk pihent, besürögtek a szobákba is, önjelölt Rodolfóként („figyeljék a kezemet, mert csalok!”) ügyködtek, egy ideig szaladgáltunk utánuk, de mi ketten voltunk, a Rodolfók meg öten, elvesztettük a fonalat, megszerelték, amit meg kellett, aztán távoztak anélkül, hogy bármit is aláírattak volna addigra sokkolódott édesanyámmal.

    Pár nap múlva felkerestem Jóskát a bázisán, a Reáltanoda utcai könyvtárban, és előadtam a gyanúmat: hiába köszöntött ránk a rendszerváltás, az ügynökök itt maradtak. Talán már nem az antikommunista ellenzéket figyelik meg, de megtalálták a figyelnivalójukat… A civil szervezeteket.

    – Persze, hogy itt vannak! Ez nem is kérdés! – válaszolt Jóska szélesen vigyorogva, kedélyesen, mintha evidenciáról váltanánk szót. – Teszik a dolgukat.

    – No jó, de… Minden civil anarchista? Muszáj belső ellenséget találni? És bennünk találják meg? Tudod, Jóska, nem is az zavar – magyarázgattam –, ha lehallgatnak… Sokkal inkább, ha beépülnek és manipulálnak… És nem tudom, hogy kik azok… A barátaimra gyanakszom.

    – „Az a gyanús, aki nem gyanús” – idézett kapásból, mint oly sokszor, Jóska az alapműből, a Tanúból. – Egyébként majdnem mindig a vezetőségben ülnek… De nem kell foglalkozni velük. Ne erre fókuszálj! Csak tedd a dolgod…

*

Eltelt egy-két év, és már nem is tudom, hogy valóságban vagy álmomban, de megint Jóskával találkoztam és beszélgettem – a Reáltanoda utcai bázist elhagyva, a Ferenciek terén, a 2-es busz megállójában, nagykabátban, télidőn, esti félsötétben –, és azt fejtegette, hosszan, hogy nem viselkedhetünk áldozatként. Nem bizony! Ha ügynökök vannak köztünk, mi is ügyködjünk úgy, mint az ügynökök! Józanul, egy másik, magasabb Hatalom felé, és csakis őfelé, pontos elszámolásban. Célirányosan, de mégse profin, megmaradva lelkes amatőrnek… Ha így teszünk, van esélyünk, szolgálhatjuk eredményesen a szívügyünket.

    – „A nemzetközi helyzet egyre fokozódik!” – kiáltotta még utánam, mielőtt rám záródott a 2-es ajtaja.

*

Boldog együgyűség… Miért boldog az, akinek egyetlen ügye van? Mert az az egy bizonyára a szívügye.

*

Az már a sors fintora – és lassan történelmi léptéket öltő optika-váltás –, hogy a ’90-es években megélt, tapasztalt nyomasztó légkör ma már visszanézve paradicsomi demokráciának tűnik. Hatalommegosztás, fékek és ellensúlyok szép szövete, felelősségérzet, a jobbítás lépten-nyomon fellelhető szándéka. Társadalmi párbeszéd, az érdekérvényesítés lehetősége.

    A fintorgó sors idézi elém a képet, ahogy egy 22 éves fiatalember (megint visszaugrottunk a ’90-es évek elejére) ül a Nefelejcs utcai földszinti, dohos egyszobás önkormányzati lakásban, és háború előtti mechanikus Continental írógépén papírra kopogja a beadványait az Alkotmánybírósághoz. Néha a macskák, Cirmi és Kormi megrágják egy-egy lap szélét, belegyalogolnak maszatos tappancsaikkal a szövegmezőbe, azt az oldalt újra kell gépelni... Nem baj, úgyis új gondolat jutott közbe az eszembe (rólam van szó), kiegészítem! És ebben nem az a csudásan meseszerű, hogy van Alkotmánybíróság, hogy független és végzi a dolgát, hanem az, hogy névtelen senkiktől érkező laikus beadványokat is megtárgyal, mérlegel – és döntést hoz. Olyan döntést, amelynek aztán értelemszerűen következményei vannak.

    Bementem a bázisra, megmutattam Jóskának az épp aktuálisat, már mikor vettem elő a táskámból, vigyorgott, tudta, mit hozok, és miközben nyúlt a paksamétáért, már kérdezte:

    – „Nem akarja még egyszer átnézni a vallomását, Pelikán?”

*

Bíztam benne, éveken, évtizedeken át, hogy nem az ítélkezés indulata, hanem a tisztánlátás vágya hajt, a tisztulás igénye, hogy a sár, ami fröccsent (fröccsen) mindenhova, lekerülhessen onnan, ahol ténylegesen nincs is. Ahova onnantól kezdve nem kell kényszeresen odalátnom.

    Aztán Jóska kéziratait olvasva – mintha egy még szélesebben, még nyugodtabban hömpölygő beszélgetést folytatnék vele, már nem a Reáltanoda utcában, nem a Ferenciek terén, nem a tömött 7-es buszon, hanem valahol téren és időn kívül – szép lassan feloldódott bennem a görcs, feloldódik, hogy tudni kéne, ki milyen szerepet játszott, eredményesen játszott-e, és lehetett volna-e másképp? A múlt megváltoztathatatlan, de a hatása felülírható… Felülírható? Miképp? Sok munkával, szívügyek amatőr, kikezdhetetlen képviseletével… És saját magad megváltoztatásával. Tedd a dolgod. Az ügynök ügynök marad.

    Nem tudom, a szívem mit bír el, de legalább tudom, hogy mit kellene.

    „Az élet nem habostorta!”

Merza József: A hetedik – A folytatás nehezebb (Dr. Kotász Könyvkiadó, 2025)