Egy Rigó Jancsi hiteles története

(Válogatott utószavaim XXIV.)

Amikor a kicsit korosabb, markáns arcélű, kopottas, de rendezett öltözetű úriember felállt, bemutatkozott, és ott, a Hági Söröző teljes nyilvánossága előtt bevallotta, hogy a bokorból jött, őket képviseli, vegyes érzelmek törtek rám. Elsősorban szánalom, mert a „bokorból jöttem” szavakról menthetetlenül a kissvábhegyi csalitos mélyén meghúzódó hajléktalanok jutottak az eszembe, aztán kíváncsiság, mert a sört alig-alig fogyasztó, feltűnően értelmiségi fizimiskájú söröző-közönség nagy figyelemmel és tisztelettel fordult feléje, végül ámulat, mert az egzotikus vezetéknevű úr szavai mélyén rendkívüli szilárdság, a határvonalak gondos kijelölésének szándéka, közben pedig a mások felé irányuló megengedés láthatólag jól begyakorolt keveréke húzódott. 

További alkalmaknak kellett elkövetkeznie, már nem csak a Hágiban, hanem a Múzeum Kávéház elitebb díszletei között, hogy kiderüljön számomra, Merza József nem az otthontalan utcalakók kikupálódott képviselője, hanem a Bokor Katolikus Bázisközösség kellő körültekintéssel kiválasztott delegáltja. 

A civilség, a civil kezdeményezések összefogásának, megjelenítésének sokszor hangoztatott szándéka mögött valami más is lappanghatott, mert még abban az évben, 1988 novemberében a Jurta Színházban a Szabad Kezdeményezések Hálózata váratlanul SZDSZ-é alakult. Már a gyűlés elején néhányan röplapokat osztogatva figyelmeztették az egybegyűlteket, hogy szervezeti szinten valami nagyon antidemokratikus készülődik itt a demokrácia zászlajának látványos és felhevült bontogatása közben, aztán a gyűlés közepe táján Merza József felállt, és a határvonalak szilárd kijelöléséhez ragaszkodó, ám mások felé megengedő, szelíd hangon közölte, hogy ők, a Bokor ebben nem kívánnak részt venni. Itt ugyanis politikai szervezet jön létre, ideológiai csapásiránnyal, tagfegyelemmel. Nem kívánnak ebbe belesodródni, nem ezért jöttek ide, de egyébként sok sikert kívánnak az errefelé kanyarodó jóbarátaiknak, viszlát. Felállt, és néhány hasonszőrű társával együtt távozott. (Furcsán családias hangulatot adott a közgyűlésnek, hogy a prominensek mind becenéven szólították egymást – Saci, Feri, Gazsi stb. –, aztán Merzáék szedelődzködésekor a szappanopera-íz fokozódott, mert néhányan – például Solt Ottilia, Kőszeg Ferenc – a színpadra felrohanva dramatikus gesztusokkal marasztalni próbálták őket.) 

Tűkön ültem, határán billegve, hogy én is vegyem a kabátomat, de megnyugtattam magam: hiszen még nem dőlt el semmi... Lám, maradnak itt alapítok, akik a hálózat hívei... Várjuk ki, hogyan voksol a tömeg. Merzáék azonban tudhattak valamit – nevezetesen, hogy a színfalak mögött már lezsírozták, amit le kell, ennek a szomorú, de tapasztalatokra támaszkodó tudásnak a birtokában döntöttek a jelzésértékű korai távozás mellett. A szavazás tényleg formálisra sikerült, a megjelentek – a hangadók hatásos kampányának eredményeként – a hatalmi karrierépítés mezejére szökkentek.

Aludtam a történtekre egyet – inkább álmatlanul forgolódtam –, és másnap írtam az SZDSZ frissen megválasztott vezetőségének, személy szerint Béki Gabriellának címezve a levelet, bejelentve, hogy kilépek a szövetségből, vagyis pártból – mert látszott már, hogy párt alakult.

Érdekes utózönge, hogy egy-két nap múlva Béki felhívott, és győzködni próbált, maradjak, „nagyon kevesen vagyunk, félő, hogy elfogy a tagság… ők is erre játszanak, szétmorzsolni minket”, igen, akkor még lehetett ilyet mondani, hogy „ők” és „mi”, legalábbis hittük, hogy lehet; végighallgattam Békit, aztán elmondtam a saját érveimet (egyébként influenzásan, félig ájultan – mindenre élénken és teljes lényével reagáló fiatalemberként belebetegedtem a csalódottságba), lehetetlen maradnom, civil vagyok, civil ernyőszervezetbe léptem be, nem tudok eszmekövetővé vedleni. Persze az „eszmekövetés” feltételezése is naivitás volt a részemről, de ezt most hagyjuk.

Egy nagyon kínos 1989-es esztendő következett, amikor az alakuló pártocskák (már nyíltan annak merték nevezni magukat) sorra felszippantották az eleinte végletekig elkötelezettnek tűnő civil-jogvédő harcosokat, legalábbis a kirakatban lévőket mind, ezzel a tülekedéssel teltek a hetek, hónapok, éppen ezért 1990 elején, amikor utolért, sokadik alkalommal, a Néphadseregből Honvédséggé átkeresztelkedő katonaság hadkiegészítési segédszárnyának a ragacsos keze, és tanácsra szorultam, és telefont ragadtam, de a csörgő készülékek kagylóját csak egyetlen helyen, a Reáltanoda utcában, a Matematikai Kutatóintézetben emelték fel, és amikor konspiratív egyeztetés után az említett belvárosi intézményben személyesen is felkerestem Merza Józsefet, és teljes civilségben, az utolsó sejtjéig autonómiával átitatódva találtam, fellélegeztem. „Lehet így is… Mégis lehet”, gondoltam, és újult erővel folytattam tovább – Kiss István barátommal közösen – az Alba Kör szervezését.

A nehézségekre most nem térek ki, mind az Alba Kör, mind a saját sorsom (katonai szolgálat megtagadása, polgári szolgálat kérvényezése) zátonyos vizeken hajózott, csak azt mesélném még el, hogy egyik alkalommal, amikor az idegösszeomlás szélén tántorodtam oda a Reáltanoda utca könyvtárának higgadt méltóságot, szellemi védelmet sugárzó polcai közé, Jóska leültetett, kinyitotta a szolgálati hűtőszekrénye ajtaját, elővett egy cukrászsüteményt – Rigó Jancsi volt vagy lúdláb?, meg nem tudnám már mondani, de akkor honnan veszem a bátorságot, hogy elbeszélésem címébe a „Rigó Jancsi” és a „hiteles” szavakat illesszem?! –, elővette, elfelezte, a nagyobbik felét elém tolta, és „Relaxálj!”, szólított fel. Ez 1991-ben volt.

Az Alba Kör nem csupán megalakult, hanem megerősödött és hatékonnyá vált, életfolyamom pedig – amennyire emberi sorsról ez elmondható egyáltalán – csendesebb mederbe terelődött.

Gyorsan ugorjunk harminc évet, át a jelenbe, mikor is vonaton utazva a fenti történetet a feleségemnek mesélem. Talán ideje lenne Jóska bátyámat visszahívnom arra a süteményre, morfondírozok fennhangon Üröm és Aranyvölgy között... De hogy Rigó Jancsi volt? Vagy lúdláb? Az biztos, hogy sötétbarna, roppanós csokiréteg fedte a tetején… Mire hívjam vissza?

– Mind a kettőre! Harminc év után már lehet, nem? – szól közbe a kalauznő.

Hallgassunk az utazóközönséget jól ismerő bölcs tanácsadókra.

Merza József: Levelek Hunniából (Napkút Kiadó, 2021)

 

Az igazság dallama

 

(Válogatott utószavaim XXIII.)

 

Minden egyes életszakasznak más a dramaturgiája; más kihívásokat tartogat, mást tanít. Az ember harminc és ötvenéves kora között gyászol, elveszti a nagyszüleit, szüleit, idősebb rokonait, mindazokat, akiknek a védőszárnya alatt cseperedett. Megtanul imádkozni, rájön, hogy nem a vágyak teljesülését kell kérni, hanem kegyelmet és a sorsfeladat minél teljesebb betöltését. A feladat felismerésének az esélyét, hitet és erőt az odaszánáshoz, a halogatás elkerüléséhez.

Az idő múlása sürgetőre fordul – igen, bizonyos dolgokat addig lehet megtenni, amíg fogni tud a kéz, ölelni a kar. Ha valakit elveszítünk, utána mindig magunkat siratjuk, azt, hogy kevesebbek lettünk nélküle, azt, hogy a rejtéllyel mostantól még magányosabban nézünk szembe. Minden embertársunk, akinek végigkövethetjük az utolsó útszakaszát, mesterünk. Nem kell keresnünk a Nagy Tanítót, hiszen ott élnek mellettünk, a közelünkben a Mesterek… Kérdés, hogy akarunk e tanulni. 

 

*

 

A költészet veszélyes dolog. Ha szépen fogalmazunk meg valamit, ami hamis és káros, igaznak és követendőnek mutatkozhat. A szavak csengése-bongása, a zene és a gondolat szerelmes ölelkezése elvarázsol és meggyőz. A modern költészet felismerte ezt a veszélyt, és nem fogalmaz szépen, csúnyán fogalmaz, ütemtelenül, zaklatottan, mert úgy véli, az igazság fülsértő, és szenvednünk kell, ha halljuk. 

 

Ma már talán látszik, hogy se a szép, se a csúnya fogalmazás nem jelent önmagában semmit. Feloldhatatlan lenne a bizonytalanság? Ismerősöm két javaslatot fogalmaz meg. A dogma szerint az irodalmi mű álljon meg a saját a lábán, nem számít, ki a szerző, milyen életet folytat, csak a mű számít, mert a mű szent, és elszakad a szerzőjétől! Ismerősöm ezzel szemben azt indítványozza, hogy ismerjük meg a szerzőt, személyesen, és ha hiteles embernek találtuk, feltételezzük az írását is hitelesnek. Akár szép, akár csúnya.  

 

Ezzel csak az a baj – ezt is még ismerősöm teszi hozzá –, hogy a tévedés lehetősége beláthatatlanul nagy. Félreismerjük egymást; szentnek látjuk a bűnözőt és bűnözőnek a szentet. Az ember azzal az élettapasztalattal próbál ilyenkor dolgozni, amit addig összeszedett. No de hát mennyi egy emberélet?

A másik javaslat szerint tehát olvassunk szent könyveket. Több ezer éve íródott és valószínűleg több ezer év bölcsességét magába sűrítő szent könyveket és kortárs szerzőket felváltva. Amennyiben előbbi fényében az utóbbi nem állja meg a helyét, mehet a kukába. Mivel azonban az újabb próbálkozás esélyét is meg kell adni, a szelektívbe.

Kállay Kotász Zoltán: A meztelen csillagász (Műpártolók Egyesülete, 2021)