Az igazság dallama

 

(Válogatott utószavaim XXIII.)

 

Minden egyes életszakasznak más a dramaturgiája; más kihívásokat tartogat, mást tanít. Az ember harminc és ötvenéves kora között gyászol, elveszti a nagyszüleit, szüleit, idősebb rokonait, mindazokat, akiknek a védőszárnya alatt cseperedett. Megtanul imádkozni, rájön, hogy nem a vágyak teljesülését kell kérni, hanem kegyelmet és a sorsfeladat minél teljesebb betöltését. A feladat felismerésének az esélyét, hitet és erőt az odaszánáshoz, a halogatás elkerüléséhez.

Az idő múlása sürgetőre fordul – igen, bizonyos dolgokat addig lehet megtenni, amíg fogni tud a kéz, ölelni a kar. Ha valakit elveszítünk, utána mindig magunkat siratjuk, azt, hogy kevesebbek lettünk nélküle, azt, hogy a rejtéllyel mostantól még magányosabban nézünk szembe. Minden embertársunk, akinek végigkövethetjük az utolsó útszakaszát, mesterünk. Nem kell keresnünk a Nagy Tanítót, hiszen ott élnek mellettünk, a közelünkben a Mesterek… Kérdés, hogy akarunk e tanulni. 

 

*

 

A költészet veszélyes dolog. Ha szépen fogalmazunk meg valamit, ami hamis és káros, igaznak és követendőnek mutatkozhat. A szavak csengése-bongása, a zene és a gondolat szerelmes ölelkezése elvarázsol és meggyőz. A modern költészet felismerte ezt a veszélyt, és nem fogalmaz szépen, csúnyán fogalmaz, ütemtelenül, zaklatottan, mert úgy véli, az igazság fülsértő, és szenvednünk kell, ha halljuk. 

 

Ma már talán látszik, hogy se a szép, se a csúnya fogalmazás nem jelent önmagában semmit. Feloldhatatlan lenne a bizonytalanság? Ismerősöm két javaslatot fogalmaz meg. A dogma szerint az irodalmi mű álljon meg a saját a lábán, nem számít, ki a szerző, milyen életet folytat, csak a mű számít, mert a mű szent, és elszakad a szerzőjétől! Ismerősöm ezzel szemben azt indítványozza, hogy ismerjük meg a szerzőt, személyesen, és ha hiteles embernek találtuk, feltételezzük az írását is hitelesnek. Akár szép, akár csúnya.  

 

Ezzel csak az a baj – ezt is még ismerősöm teszi hozzá –, hogy a tévedés lehetősége beláthatatlanul nagy. Félreismerjük egymást; szentnek látjuk a bűnözőt és bűnözőnek a szentet. Az ember azzal az élettapasztalattal próbál ilyenkor dolgozni, amit addig összeszedett. No de hát mennyi egy emberélet?

A másik javaslat szerint tehát olvassunk szent könyveket. Több ezer éve íródott és valószínűleg több ezer év bölcsességét magába sűrítő szent könyveket és kortárs szerzőket felváltva. Amennyiben előbbi fényében az utóbbi nem állja meg a helyét, mehet a kukába. Mivel azonban az újabb próbálkozás esélyét is meg kell adni, a szelektívbe.

Kállay Kotász Zoltán: A meztelen csillagász (Műpártolók Egyesülete, 2021)