Az elfeledett igazmondó

(Válogatott utószavaim VII.)

 

Ha valakinek a nemzeti hovatartozását firtatjuk – utólag, amikor őt magát már nem kérdezhetjük meg – többnyire országhatárokban, területi kiterjedésekben, következő lépésként a tartózkodási hely fizikai síkjánál mélyebb nyelvi kötődésben, végső soron pedig vérbeliségben gondolkodunk. A séma sajnos nem jut el a kulturális örökség, hagyományok, lelkiség belső vállalásának megértéséig, elfogadásáig és alkalmazásáig – ennek köszönhető, hogy oly sok egykor magát magyarnak valló honfitársunk hullott ki évszázadok során az emlékezetünkből.

Latzkó Andor előbb Magyarországot, majd a magyar nyelvet hagyta el, úgy gondolta ugyanis, hogy ha színműveit, regényeit és novelláit világnyelven – németül – rögzíti, többekhez juthat el a szava. Nagy árat fizetett érte. Még megélhette, hogy neve kikopjon a hazai irodalmi élet diskurzusaiból, aztán halála után a teljes feledés hullott rá: egyetlen lexikonunk sem említi. A német, angol, francia életrajzi gyűjteményeket fellapozva viszont meglepődve tapasztalhatjuk, hogy jelentős íróként tárgyalják, hatását tekintve Romain Rollanddal, Stefan Zweiggel, Henri Barbusse-szel együtt.

Mi történt Latzkó Andorral?

Mielőtt megpróbálok erre választ keresni, néhány sorban pár adat az életéről. Budapesten született 1876-ban. Édesapja jómódú belvárosi ékszerész, édesanyja osztrák hölgy. Latzkó nem követi apját a szakmában, Budapesten, Stuttgartban és Berlinben végez egyetemi tanulmányokat, aztán – ezeket valószínűleg befejezetlenül hagyva – banki alkalmazott lesz, majd újságírói pályára lép. 1898-tól három éven át a Budapesti Hirlapnál dolgozik, de már ekkor rövid színpadi művek szerzőjeként is jegyzik. 1901-ben Max Reinhardt rábeszélésére Berlinbe költözik, ettől kezdve németül jelennek meg a művei, és a nevét is ekként írja alá: Andreas Latzko. Tárcákat, cikkeket közöl a bécsi Zeitben és N. Fr. Presseben, a Berliner Tageblattban, Deutsche Revueben, Simplicissimusban és Jugendben, valamint a budapesti Pester Loydban. Darabjait (Apostol, Mások felesége, Testvérek, Tíz év stb.) berlini, bécsi és budapesti színházak játsszák. A háború előtt két terjedelmesebb prózakötete jelenik meg, a Cordé úr regénye (1904), és a Vadember (1913). Utóbbiról Tabéry Géza ír elismerő kritikát a Nyugatba.

Mivel állampolgársága nem változott, 1915-ben, tehát már 39 évesen be kell vonulnia, a Monarchia tartalékos tisztjeként harcol az olasz fronton, Isonzónál. Az átélt borzalmaktól idegösszeomlást kap – akkoriban ezt „háborús reszketésnek” nevezték, ma „poszttraumatikus terheltségnek” diagnosztizálnák –, előbb Ausztriában gyógykezelik, majd életveszélyes állapotban (hat hónap koplalás, 39 kiló fogyás után) Svájcba, egy davosi klinikára szállítják át. Svájcban – tehát már semleges ország területén – módja nyílik papírra vetni élményeit; elbeszéléseket, szépirodalmat ír, de mégis a legkendőzetlenebb formában, dokumentum-értékűen rögzítve a világégés iszonyatát, a humánum elvesztésének rajzát. A kötet Zürichben jelenik meg először, 1917 nyarán, Menschen im Krieg címmel, a szerző nevének feltüntetése nélkül. A háborús cenzúra azonnal betiltja Németországban és a Monarchiában, később Franciaországban és Nagy-Britanniában, majd az összes hadviselő országban, sőt, az USÁ-ban is. Csak a harmadik – német nyelvű – kiadás címlapján tűnik fel először a neve, és csak a békekötések után juthat el a mű szabadon az olvasókhoz. Az internetes WorldCat katalógus szerint 1917 és 2015 között összesen 136 kiadást ért meg.

A háború után Latzkó és családja egy évet a ligur tengerparton, Alassioban tölt, itt írja egyik legismertebb novelláját, a Marcia Reale-t, melyet 1932-ben Wieland Herzfelde beválogat a Harminc új elbeszélő a mai Németországban antológiába.

Latzkó a két háború között tovább írja színdarabjait és prózáit, időnként Budapesten is megfordul, rövid ideig színházat igazgat, műsortervek összeállításában vesz részt, fordít –, de leginkább az egyik főművének szánt regényén, a Hét nap-on dolgozik. 1927-ben készül el vele, ám további évekbe telik, amíg Németországban kiadót talál rá. A fogadtatás is rendkívül vegyes, „mestermű”-től a „trivialitásokban tobzodó fércmű”-ig széles skálán szóródnak a kritikusi minősítések.

A 30-as években a feszültségek növekedését, az újabb militarizálódást nagyon rosszul viseli, ráadásul Hitler hatalomra kerülésével, majd Ausztria annektálásával legfontosabb megszólalási területein újból indexre kerül. Még 1931-ben Salzburgból Amszterdamba költözik, itt készül el utolsó jelentősebb nagyprózájával a Lafayette-tel (1935). Hollandia német megszállása után kitöltetlen magyar útleveleket szerez (Magyarország ekkor még semleges állam), és az iratokkal zsidók menekítését segíti.

Könyveit már javában égetik Németországban és a Harmadik Birodalom által megszállt területeken, 1944 márciusától Magyarországon is, miközben szerzőjük 1943 szeptemberében Amszterdamban meghal.

A hollandok olyannyira saját írójuknak tekintik, hogy egészen a 60-as évekig folyamatosan jelentetik meg Latzkó hagyatékban maradt írásait. Ezeknek a műveknek a zömét más nyelvre mind a mai napig nem fordították le.

Magyarországon az Emberek a háborúban a háború után két évvel, 1920-ban a legnagyobb felfordulás közepette jelenik meg. Ami két-három évvel korábban még égette a torkokat, mert kimondhatatlan volt – a háború iszonyatos kegyetlenség, erkölcsileg pedig jóvátehetetlen bűn – annak részleteit a tömegek már inkább felejtenék. Az ország szétszabdalásának eleven, jelen idejű, minden családot érintő fájdalma és igazságtalansága természetszerűleg megalapozza a következő két évtized revízionista politikáját, és mindenki, aki csak kicsit is józanul gondolkodik, sejtheti, hogy ez nem lesz tisztán diplomácia eszközökkel sikerre vihető – erőszakos, katonai fellépésre is szükség lesz. Latzkó következetesen pacifista, erőszakmentes szemlélete már ekkor, a kezdetek kezdetén – Moly Tamás fordításának megjelenésekor – kellemetlenné, vállalhatatlanná válik, a kötet nem is ér meg több kiadást, és a visszhangja is elenyésző. Hazai földön, tegyük hozzá, mert az Emberek a háborúban összesen tizenkilenc nyelven jelenik meg, és íróját világszerte ismertté avatja.

A kötet tehát hozzánk késve és rossz körülmények közé érkezik, a kialakuló „magyarságmentő kurzus” – és itt ne felejtsük hangsúlyozni, hogy az akkori, lehetetlen körülmények között, a szomszédos, kisantant államok féktelen követeléseinek árnyékában, melyekkel a magyarlakta területek szinte teljes felosztását sürgették, ez az országmentés egyszerre kényszerű és szükségszerű politika volt! –, tehát a kurzus fősodrába tartozó jobboldali tömegek számára Latzkó pacifizmusa az áldozati szerepbe belenyugvó tehetetlenséget közvetítette csak, azok a körök pedig, akik természetszerű szimpatizánsai lehettek volna az írónak, baloldali értelmiségiek, hasonlóképp nem tudták a keblükre ölelni. Akkoriban a nemzetben-gondolkodás a baloldaliak számára is evidencia volt, ezért nem lepődhetünk meg, hogy Benedek Marcell a Huszadik Század hasábjain Henri Barbusse Le Feu és Latzkó Andor Menschen im Krieg köteteit összehasonlítva ezt a kritikát fogalmazza meg: „Barbusse könyve azért nagy szociális cselekedet, mert igazi író és igazi férfi írta. Nem ok nélkül hangsúlyozom a férfi szót, a férfiasság legromantikusabb értelmében. (…) Támadja a nacionalistákat, de meg van győződve arról, hogy a háborúban francia részen van az igazság s az emberiség haladásának ügye egyet jelent a francia üggyel. (…) Ez az antimilitarista könyv a modern katona epopeája. A haditudósításokból ismert erények eleven embereken bemutatva. Általánosságban mondja Barbusse, hogy a háború feltámasztja az ős ösztönöket — de gondosan elkerüli, hogy akárcsak egyetlen egy alakot is ellenszenvesnek, önzőnek, kíméletlennek mutasson be. (…) Latzkó Andor könyve természetesen azért sem érheti el a Le Feu hatását, mert a nacionalizmusnak ma még általános emberi csirái is hiányoznak belőle, s mert háborús leírásai mind ideges felsikoltások. (…) A borzalmaknak nagy szerepe van Latzkó könyvében. Szinte betegesen halmozza őket. Szörnyű seb, kifordult belek, összefoltozott arc, gramofonlemez a fej helyén, quantum satis. A katona nyugalmának, megadásának, az ösztönember vakmerőségének, a Barbusse-hősök egyszerű és póztalan nagyságának semmi nyoma.”

Nos, itt az a Benedek Marcell szólal meg, akit baloldalisága, internacionalizmusa, a Tanácsköztársaságban vállalt szerepe, illetve szabadkőművessége miatt a Horthy-korszakban hosszú időre félreállítottak. Mit várhatott tehát Latzkó olyanoktól, akik hazafias érzésekhez és jelszavakhoz sokkal mélyebben, konzervatívabban vagy romantikusabban kötődnek? A légüres térben, amikor még a jószándékú emberek is csak annyit tudtak mondani, „persze, igaz, de ez a nagy békesség és ellenségszeretet most rossz irányba vihet csak”, értő szívekre biztos talált a könyv, de értő elmékre és helyeslő szájakra sokkal kevésbé. Csupán a mély keresztény hitben élők és a szabadgondolkodók egynémelyike – mint amilyen Moly Tamás is volt – tudták teljes mértékben átérezni és megérteni, hogy a békességnek nincs „ideje”; ha félretesszük, a legrosszabbat szabadítjuk el. Mindenkor.

Ma már látjuk, hogy Latzkó Andor elbeszéléskötete maradéktalan remekmű, és épp az emeli örök rangra, hogy mindenféle ideológia, eszme, konvenció félredobásával, a humánum és emberi testvériség tiszta alapjaira helyezkedve mesél. Amiről csak őrjöngve, „idegbeteg módon” lehet szólni – az emberirtás beteg állapotáról – arról Latzkó így szól, mert így hiteles. Kíméletlen a puffogó jelszavakkal, hazug szépítésekkel, kollaborális gyávasággal szemben, leleplezi a „harcos férfi” szerepkörének modernkori hadviselésbe illeszthetetlen idegenségét, leleplezi az önös és elitista érdekektől vezérelt rejtett gazdasági háttérérdekeket és a nyílt hatalmi-politikai manipulációkat – hiszen tudja, hogy a valóság sallangmentes bemutatása, az összefüggések feltárása, az egész őrületre történő nemetmondás és a következetes ellenállás magvának szívekbe-elmékbe ültetése nélkül a poklot bármikor újra ránk lehet idézni.

A második világháborúban újból elkövettük ugyanazokat a bűnöket, talán még alantasabban, bűnt bűnnel tetézve, gyalázatokban mélyebbre merülve, mint az első világégéskor, és Latzkó Andor elbeszéléskötete, egykori „igazmondása” még elevenebbé és figyelmeztetőbbé vált.

Ne engedjük, hogy az intő szavak felejtés ködébe, hazugságok mocsarába süllyedjenek – újból.

 

Latzkó Andor: Emberek a háborúban (Napkút Kiadó, 2017) 

Megmentett mondatok

Ünnepek előtt az utolsó ügyintézésre alkalmas napon felkerestem a TDT Bank egyik közeli fiókját.

A bejárat mellett papírköpködő gépezet, tele gombokkal, aki érkezik tele gondokkal, választhasson, mire mit. A lehetőségek közül – pénzügyi szaknyelv precíz meghatározásai – avatatlannak nehéz a választás, ezért fiatal hölgy hajol készségesen az automata mellől, kérdi, mi járatban, és ha szükséges, nyom is helyetted a gombra. Ennél már csak az lenne egyszerűbb, ha odasétálhatnál egy ügyintézőhöz.

Megkapom a számomat, 667. (Nem kell gondolkodni, babonás vagyok-e.)

Az ügyfélpultok és a sorszámosok széksora között bő kétméternyi limes, a sávban féltávnál táblácska, „Itt várakozzon!” Pittyenés, számvillanás, és az egyik székről ősz, bajszos úr ugrik fel. Csak bajusz, szakáll nélkül. A tartása szálfaegyenes, pedig ahogy a pulthoz lép és leül, láthatom, talán nyolcvannál is több Húsvétot számlált már.

„Valami olyasmit szeretnék hallani, amit még a nagyszüleim is megértenének…”, szöknek a szavak a bajusz alól.

Gyors fejszámolást végzek: az úr nagyszülei az 1890-es években születhettek, gondolkodás- és beszédmódjuk tehát az első világháború körüli időket idézné, ha itt és most, 127 évesen felbukkannának a fiókban, vélhetően komoly kommunikációs szakadékot hasítva a személyes ügyintézésre berendezett, tehát a mai online világban is már kissé elavult funkcionalitású térbe.

Az ügymenet közben csörgedezik, in medias res pottyanok vissza az emelt hangú párbeszédbe. Mármint az úriember hangja ércesebb a szokottnál, a vele szemben ülő kisasszonyt nem érteni.

„Félreértés, még annál is félrébb, mint amire Ön most gondol…”, majd az ügyintéző valamely megjegyzésére: „tételesen annyi, hogy a semmihez hozzáadom a semmit”.

Gyorsan papírt, tollat ragadok… Nem mindennap, és nem ilyen mondatokat!

„Ez egyszerre megtisztelő és ijesztő, mivel engem még a feleségem se tart hitelképesnek…”

„Amit most ajánl, nincs még betiltva?”

„Jól hangzik, csak kár, hogy pénzezni is kell hozzá…”

„Választási lehetőségről ne beszéljünk, mivel az Ludas Matyinak se volt…”

„A kamat túl képlékeny valami… Azt mondja meg, hogy mibe fog ez nekem fájni?”

„Értem, amit mond, de igyekszem majd elfelejteni, mert vágyom még a békés életre…”

„A kiegészítés nagyon veszélyes folyamat… Olyan, mint amikor a gombfocikészlet kapusa kiegészül egy irhabundával…”

„Sokféle kecsegtetést hallottam már, de amit kegyed előadott, mindent tromfol!”

„Amikor bekövetkezik, elmagyarázzák, hogy nem vonatkozik rá… vagyis vettem egy nadrágszíjat, lyukak nélkül… vagy lyukakat szíj nélkül?”

„Az Ön lojalitása a cégéhez Loyolai Ignácéhoz fogható.”

„Adhatnának mellé malacperselyt is, csak az illúzió kedvéért…”

Az ügyintéző („ügyfélkapcsolati referens”) most elindítja a nyomtatót, a gépezet hosszan zümmög, a füllel begyűjtött mondatok végigszaladnak az idegrendszeremen és kezemen, odavésődnek a papírra. Utolértem a jelen időt!

„És mi lenne, ha mindent végigolvasnék, mielőtt aláírom? Szélütés… vagy önnek, vagy nekem, vagy a várakozóknak, akik mögöttem gubbasztanak”.

„… úgy, mint a fuldoklók, azok se betűzik ki a mentőövön, hogy Made in China…”, és már potyognak is a szignók.

„Észrevette...? A Brüsszel szó úgy hangzik, mint egy sikertelenül elfojtott tüsszentés”, ez talán valami reklám kapcsán merült fel? Vagy banki papírokról szökött, megállíthatatlanul, szem elé a szó?

„… Pénzmosás?! Múltkor egy ezres bújt meg a nadrágzsebemben, kimostam, kifakult, és nem akarták elfogadni sehol…”, feláll, visszagombolja a zakóján az egyetlen gombot, amit még leüléskor kioldott.

Pittyenés, számvillanás, 667. Mint aki álomból ocsúd, tántorgok a nekem rendelt fakkoz… Közben még hallom, és meg is jegyzem: „Meghalok, és majd akkor… Talán nullára kijövök.”