Sámli és csapóajtó (részlet)

 

                                    (Válogatott utószavaim XXXVI.)

[...] Kotász Károly nem ápolt más festőművészekkel baráti kapcsolatokat, még külföldi tanulmányai során sem szegődött más magyarok mellé, hanem mindig egyedül rótta az útját. Nem véletlenül nem találjuk nyomát semmilyen művészettörténeti munkában annak, hogy Münchenben, Párizsban vagy Rómában bármilyen körnek, csoportosulásnak tagja lett volna. Meg kell azonban jegyeznünk, hogy a sokáig Olaszországban élő Négely Rudolffal valószínűleg többször találkozott, és hatással is lehettek egymásra, Négely technikája (széles spaklival hordta fel a vászonra a festéket) visszaköszön itt-ott Kotász képein is. Szintén ismerte (Münchenben együtt tanultak) Rudnay Gyulát, akivel a látásmódbeli – elsősorban a tájképeik komponáltságában, hangulatában, de még foltkezelésben is felfedezhető – rokonságuk egészen feltűnő.

Fontosak voltak eleinte a szabadkőműves kapcsolatai (a kőművesség felé vélhetően még Fuchsék terelgették), itt ismerkedett össze Bárdos Artúrral, aki a népszerűsítése, elismertetése terén éveken át rendkívül komoly erőfeszítéseket tett (cikkeket, kötetet írt Kotászról, könyvek illusztrálására, portrék festésére megrendeléseket szerzett stb.). Kotász idővel szakított mindezzel, nem csak a szabadkőművességgel, a könyvek illusztrálásával, de végül a kiállítás-részvétellel is, az 1920-as évektől már nem utazott sehova, hogy aztán a '30-as években már a képei is egyre kevesebbet utazzanak: nem tartotta fontosnak az egészet, nem akart kompromisszumot kötni, „szállítani” az elvárt témákat, kiszolgálni az ízlésbeli igényeket. Még akkor sem, ha ezeket az igényeket, keresletet ő maga is formálta 10-15 évvel korábban.

Ha már a spakli szóba került: talán az iparos-múltja, a kalapkészítés fortélyainak ismerete révén, abból inspirálódva Kotász folyamatosan kereste az eszközbeli újítás, és így az újszerű képi hatás elérésének lehetőségét. Így talált rá a spaklikra, amelyekkel cézanne-i szélességű tiszta színfoltokat húzhat fel a vászonra, így a hosszú csőröcskékre, amelyeket a festéktubusokra szerelve pontszerűen vihető fel, vékony csíkban kanyarítható oda az anyag a felületre, ezért vetett be hegyes fémszerszámokat, amelyekkel a száradó festékfelületbe még bele lehet karcolni, esetleg később kapirgálni (az ilyen karcolt képeire példa a Téli kopárság). Szintén a kalaposság, a nemezelés alapanyagához visszanyúlva színes, geometrikus nemezdarabokból összeapplikált képeket is létrehozott.

Ennek a sokfelé kanyargó kísérletezésnek, útkeresésnek végül (nagyjából az 1920-as évek elejére, Kotász ötvenéves korára) egy teljesen sajátos folt- és színkezelési technika lett a vége, ami a védjegyévé vált, és amely lehetővé tette számára a tömör és nyomatékos, komor és mégis felszabadultan méltóságteljes fogalmazást.

Kotászt a festői témák nem csak látványbeli problémaként izgatták, az ábrázolások számára – mint minden komoly, nagy művésznél – etikai kérdéseket hoznak felszínre. A módszerbeli kísérletezéseinek (színfoltok elhelyezése, felhordási módok, kontúrok alkalmazása stb.) látványossága legtöbbször elvonja a figyelmet a mélyebbre szőtt véleményének jelenlétéről, az emberi esendőségről vallott egyszerre szolidáris hozzáállásáról (Földönfutók, Aratásra menők, Ara) és a tragikomikumot is elénk táró lesújtó véleményéről (Porondon). Egy időben ('20-as évek második fele, '30-as évek eleje) kedvenc témáivá a kocsmai, vásári, cirkuszi jelenetek váltak. Bizonyos, hogy nem csupán az alkohol vagy különleges élmény hatására jókedvűvé, őszintévé, hanem a gátlástalanná, durvává, önleleplezővé váló embereket is szerette megfigyelni.

Kicsi képfelületen monumentálisan – ez is Kotász sajátja, ahogy a sötétebb tónusú kevert színek rendjébe a váratlanul felizzó világos tiszták ékelése, a „mégis”, a „csakazértis” szakrális mélységekig hatoló megfogalmazásaként. Kései képein az emberi alakok is már egészen apróként, és ugyanolyan foltosan, a nagyobb egészbe tagozódva jelennek meg. Ekkor már elmarad a '10-es, '20-as évekre jellemző karakterábrázolás, az emberi arcok nagyképűségbe, indulatba, mohóságba, szexuális vágyakozásba torzuló idealizálatlan megjelenítése. A legkisebb részlet és az átfogó egész igazsága között a félreérthető tartományok széles mezeje húzódik, erről a mezőről költözik ki folyamatosan, lépésről lépésre Kotász. Némely időskori képét szinte hunyorítva kell néznünk, hogy elénk ugorjon, láthatóvá rendeződjön a téma.

Kotász Károlynak is, ahogy Csontvárynak, megvolt a maga Magányos cédrusa, csak az övé nem libanoni cédrus, hanem tölgyfa, és nem kellett hosszas zarándokútra kelnie, hogy eljusson hozzá, mert ha kipillantott a háza emeleti műterem-ablakán, láthatta a telke végén a halastó partján magasodva (Tölgyfa a tóparton). Ez a fa jelképezi Kotász egész emberi és művészi sorsát: megdőlve, vihar által kibillentve nőtt hatalmasra, szálegyenesre, erős gyökereivel szilárdan – félig vízben, félig szárazon állva, kisebb áradásokkal, apályokkal mit sem törődve – tartja magát, és bár az alsó ágai letöredeztek, fölöttük dús, sok mindent magában rejtő lombkoronát növesztve a többi fától elkülönülve, az erdő közösségétől elszakadva tornyosul a víztükör fölé. Lombja zöldje az ég kékjébe olvad. Összeköti a halak és madarak világát.

Talán pont ezért vett itt telket, építette ide a házát? A tölgy miatt? A tó miatt? A többi ember, a falu messzesége miatt?

Egyre inkább „belső tájakat” festett, és ez nem csak a látásának romlásából következett, hanem az összegzés, a sallangmentesítés tudatos törekvéséből is. Utolsó éveiben már rögeszmésen a munkába temetkezett, gyakorlatilag megszűnt érintkezni a külvilággal, reggeltől estig, napkeltőtől napnyugtáig – és még azon túl is, petróleumlámpa fényénél – festett és festett. Felesége és lánya se merték ebben megzavarni, ezért az emeleti műterem ajtajára egy kis nyílást vágtak, csapóajtót szereltek, és azon át csúsztatták be hozzá az ennivalót, hogy étkezhessen, amikor éppen az eszébe jut. Fizikailag is magába zárkózott, hogy a lelki elmélyülés, önfeltárás – egyébként nem veszélytelen – folyamatában minél mélyebbre juthasson.

Ez már a kavargó, egymásba mosódó színfoltok korszaka, amikor inkább csak sejthetjük, mit is ábrázolnak a képek, mintsem látjuk (Fényözön, Vonulás, A mulatság vége).

Mintha tudós módjára az élet törvényeit kutatná Kotász, és mintha arra jutna, hogy minden mindennel összefügg, ég és föld, fény és sötétség, élő és élettelen, ember és környezete... Az emberi alakok először egyéni vonásaikkal, harmonikus arccal jelennek meg a képein, aztán karakterisztikussá, később tömbszerűvé válnak, erős vastag fekete kontúrt kapnak (Betlehem, Esti ima a földeken, Nőrablás, Árusítás a kocsiról), majd lekicsinyednek (Szabad társadalom, Végtelen dombok, Pusztaság), végül feloldódnak a környezetben, szinte tájelemmé válnak, és csak a ruhájuk színével jelzik a jelenlétüket... Igen, ez lehetett a végső ítélete az emberekről, az emberi személyiség fontosságáról. [...]

Kotász Károly: Ég és föld (Dr. Kotász Könyvkiadó, 2023)