Állítólag mindenkinek van hasonmása, legalább egy, és életében egyszer találkozik is vele. Velem megtörtént.
Kevés
híja volt, hogy elkerüljem, mivel eleinte háttal állt nekem. Közvetlenül
mellettem, de háttal, a 2-es metró vonalán, ahol a reggeli közlekedési
csúcsban irritálóan nagy embertömeg zsúfolódott össze a szerelvényben. A
férfi tehát közvetlenül előttem állt, szuszogásnyira, és én a fülét
néztem, célzatosság nélkül, pusztán mert muszáj valahova nézni, és bár
ilyen embertömegben kínos, hogy nem lehet semleges területre terelni a
fürkésződet, hogy bárhova nézel, embert lapogat a tekinteted, kínos, de
mivel a többiek is ugyanebben a pácban vannak, mégse annyira.
Néztem a fület, és megállapítottam, hogy viszonylag nagy, és olyasforma,
mint az enyém. Nem holmi szerény fül, ami hozzásimul a fejhez,
áramvonalasan; nem, önálló, öntudatos testrész, amely, ha nem is
kimondottan elálló, fejtől-elszakadóan és regnum-alapítóan függetlenedő,
de azért olyan, ami megmutatja magát: kérem szépen, itt vagyok, fül vagyok!
A férfi egy nővel volt, a férfi háttal állt nekem, a nő szemben a
férfival, tehát a nő velem is szemben. Egyszer csak rám nézett.
Mint amikor puzzle-képet raksz ki, és kicsit álmos vagy, és van három
darabka a kezedben, igazából azt se tudod, hogyan kerültek eléd, és nem
is te próbálgatod a darabkákat, hanem szinte ők maguk önmagukat, és
hopp, mindhárom darabka illeszkedik, egymáshoz, meg a nagyobb egészhez
is, és erre már felriadsz, felébredsz, én is így ébredtem fel hirtelen
az illeszkedésekre.
A nő nem akárhogy nézett rám, hanem többszörösen, többféleképp –
először futólag, aztán pillantása fennakadt és megállapodott az arcomon,
majd részletesen vizsgálgatott, és villámgyorsan, szinte átmenet nélkül
szemelkerekedős meglepődésre váltott. Néhány másodperc alatt zajlott le
mindez, az arcjáték azonban oly látványosra sikeredett, hogy a társa is
felfigyelt rá, és hátrafordult, megnézni, mi váltotta ki a hatást. Itt
közbevetőleg meg kell jegyeznem, hogy sajnálom ezt a férfit. Sajnálom,
mivel lemaradt az élményről, lemaradt, mint a borravaló. Kívülállóként
ugyan lehetetlen megmondani, miben vagy mivel maradt le. Idővel?
Tudatban? Felfogóképességgel? Tény, hogy csak rövid pillantást vetett
rám, mondhatni súrolt a tekintetével, és nem ismert meg. Vagyis nem
ismerte meg magát.
Nem könnyű megismerni önmagunkat, hiszen kívülről senki sem látja magát. A hangunkat sem ismerjük, és ha mégis, ha felvételről
visszahalljuk, meglepődünk, hogy mennyire más, idegen a hangszín, mint
amit magunkénak ismerünk. Nekem segített a nő látványos mimikája,
előkészítette és kihegyezte a felismerő- vagy talán
rácsodálkozó-készségemet, és segített az is, hogy amikor a férfi
értetlenkedő ábrázattal visszafordult cicaarcú barátnője felé, a
szerelvény üvegajtaján továbbra is ott tükröződött megfigyelésre
tálalva az arca. Ez az arc az én arcom volt. Amikor ez
kétségbevonhatatlanul tudatosult bennem, hűvös borzongás suhant át
rajtam. Csak a haj, a frizura volt más.
A következő állomáson a férfi és a nő leszállt, a nő élénk
gesztusokkal magyarázott a férfinak, a férfi visszafordult a szerelvény
felé, és a tömegben, a masszában próbált meglelni. Hát,
pajtás, erről lemaradtál – gondoltam, és az ide-oda cikázó szem és
kielégítetlen kíváncsiságba torzult arc után vetettem még egy pillantást
a lányra is. Lehet, hogy találkoztam a hasonmásommal, de ez csak a
külsőségek, a fiziognómiák találkozása volt, és nem a belsőké, az ízlésé
– mert bizony nekem ez a nő nem tetszett.
(Fenti írás megjelent már a Liget Műhely blogján: https://ligetmuhely.blog.hu/2010/12/10/kotasz_zoltan_ketto_van_belolem )
