Néhány kiegyengetett szó a műferdítésről

                                        (Válogatott utószavaim XV.)

A műfaj szeretete sodort odáig, hogy fordítói gyakorlat és nyelvtudás nélkül japán haikuk magyarításába kezdjek. Már előtte sejtettem, hogy aztán munka közben tökéletesen világossá váljon számomra: fordításról nem beszélhetek, legfeljebb ferdítésről (Hegyi Zoltán Imre barátomtól kölcsönözve a kifejezést), hiszen számos haikut csak közvetítő nyelv (legtöbbször angol, néha francia és spanyol) segítségével értelmeztem, és jóllehet a kötetben szereplő művek zöme, szerzőjük ismertsége és a műfaj divatossága okán, már több magyar olvasattal bír, melyekkel adott esetben összevethettem a magamét, néhányszor előfordult, hogy inkább csak beleérzések nyomán alkottam meg a szövegverziómat. Azt is be kell vallanom, hogy jó párszor a – meglelt vagy meglelni vélt – tartalom szigorú, hű közvetítése helyett a zen buddhista szemlélet kidomborítását tekintettem elsődlegesnek.

A kötetnek nem csupán ferdítője, hanem egy személyben válogatója-szerkesztője is vagyok, így letörölhetetlenül és letagadhatatlanul magán hordozza az ízlésemet, vagyis semmiképpen nem tekinthető a klasszikus japán haikuművészet reprezentáns magyar antológiájának.

Köszönetet szeretnék mondani Vihar Juditnak, aki tanácsokkal és lektorálással segítette a munkámat (hangsúlyosan jelezve, hogy mindazon formai és tartalmi hiba, ami fellelhető nálam, nem az ő felületességének, hanem az én makacsságomnak köszönhető, hiszen néhol még a szabálytalansághoz-stílustalansághoz is ragaszkodtam), Hegyi Zoltán Imrének, aki kedvet csinált a vállalkozáshoz, Terebess Gábornak, aki részint a saját fordításaival, részint a honlapján elérhető fordítás-gyűjteménnyel valósággal kulcsot kínált a haikuk mélyebb megismeréséhez, no és ha gyűjteményt említek, nem utolsó sorban a magyar irodalom színe-javának, széles időtávon át tisztelegve, és csak néhány nevet említve: Kosztolányi Dezsőnek, Faludy Györgynek, Fodor Ákosnak, Tandori Dezsőnek… Egyéni ízű magyarításaikkal mindnyájan gyönyörködtettek és orientáltak.

Számos névtelen fordító-ferdítő munkájával találkoztam az interneten, sok esetben ők hívták fel a figyelmemet egy-egy érdemes haikura, kedvet csináltak és mércét kínáltak – köszönetem mellett nagyrabecsülésemet is kifejezem feléjük, hogy szerényen, névtelenségbe burkolódzva (nick-nevek mögé húzódva) gazdagítják irodalmunkat.

Köszönettel tartozom Pázmándy Róbertnek, aki évtizedekkel ezelőtt készített hagyománytisztelő tusrajzaival elmeséli e kötet lapjain mindazt, amit szavakkal nem lehet elmondani, és köszönet a Napkút Kiadó vezetőjének és tördelőszerkesztőjének, Szondi Bencének, végül pedig az Érdi Rózsa Nyomda munkatársainak, hogy a munkám tárgyiasulhatott, szép és igényes könyv válhatott belőle, amelyet – reményeim szerint – minden haikuszerető örömmel forgat majd!

* * *

Múútass nekem

valamit – bőg a tehén

ködbe fúlt fejjel.

(Kobajasi Issza)

Kicc, kocc és néha

kacc – mindig megzörren

újra a csészém.

(Rjókan Taigu)

Utolért az eső –

majd utolérem én is

a verőfényt.

(Taneda Szantóka)

Hull a hó. Az út,

amin jöttem, pont olyan,

mint itt, mögöttem.

(Gibon Szengai)

Kállay Kotász Zoltán: Béka toccsan a tóba (Napkút Kiadó, 2019)