Ma lenne 93 éves a mester, "legalább 90 évig élni fogok, érzem, tudom", jelentette ki talán 80 évesen, aztán... A legnagyobb látók, médiumok is vakok a saját életükben, ez törvényszerű, és valószínűleg az életbe kényszeredett lélek érdekét szolgálja, mert hogyan is lehetne úgy élni, hogy tudom előre a sorsomat? Csak úgy lehet vizsgázni, ha vak vagyok, ha döntéseket kell hoznom – vagy ha nem is hozok döntéseket, de úgy érzem, úgy élem meg, hogy igen –, és ő szerintem így érzett. Amit ebből tapasztaltam, a hihetetlen igazságérzet és emberség, ami folyamatosan munkált benne. Akkor ismerszik meg az ember, amikor bajban van: tud e segíteni a nálánál is nehezebb állapotban lévőn?
.jpg)
"– Állat! Összeszart mindent! – Kattogó zajsorozat, vibráló fények… A végstádiumos neoncsövek keserves üzembe lépésének kísérőtünete… Mesterséges világosság szúrt a szemembe, hasított az agyvelőmbe.
Ekkor értettem meg, persze, kissé későn, a vall után jóval, vall-nak a huszadik századot hívom, mert a vallomások és vallatások százada volt, a huszonegyedikben, ami nem tudom, hogy minek az évszázada lesz, szóval ekkor jöttem rá, hogy miért alkalmaztak a vallban a kínzásoknál szembe-világítást.
A jobb oldalamat, ezt az elidegenült testtájékot – mintha betont vakoltak volna rá, olyan érzéketlen és nehéz – magam után vonszolva felültem az éjszakai pállottságával visszatapasztó ágyneműmből, letettem a talpamat a hideg kőre… és elsötétült minden. Elájultam? Nem, az ágy fejtámlájába kapaszkodom… Felálltam.
– Megint ganézzak?! – Kinga egy infúziós-tasakkal ütögette Gyuszi bácsit fejét, az öreg az alkarjával védekezett.
Folyam zúgott a halántékomban, szédelegtem, ám éreztem, hogy ha rozsdásan is, de mozgásba lendülök. Mankóim az éjjeliszekrényhez támasztva, nem nyúltam értük. Bal kezemmel a nyakkivágásnál megragadtam, megrántottam a pizsamaingemet, köldökig hasadt, három gomb pattant és a fekete-fehér járólapokon koppant... észlelhetetlen zaj az üvöltésem árnyékában.
– Állj, büdös kurva! Állj, vagy leütlek!
Megindultam felé – indulatom alapján odarobbantam, sztrókkal sújtott testem valósága alapján csosszantam egyet –, Kinga sápadtan hátrált.
– Mit csinál?! Hívom a biztonságiakat!
– Maga...? Aki veri a betegeket? Vajon magát teperik le vagy engem?! De nem kell ide segítség… Még egy mozdulat, és én…
Miután híre terjedt a fellépésemnek – és mintha most derülne csak ki, amit minden nővér és orvos, bizton állítom, tudott –, Éva, a jó Évácska este Gyuszi bácsi ágyához telepedett, „bocsánatot kérek az egész ápolói kollektíva nevében”, aztán hosszasan – feleslegesen hosszan – fejtegette, hogy Kingát nem lehet kirúgni, mert… Majd hozzám lépett, és minden magyarázat nélkül – bár selymes hangjának cirógatását, mint kellemes adalékot, elviseltem volna – megpuszilt.
Farzseb doktornő tornát írt elő, különös tekintettel a jobb oldalamra, „a késztetés, a mozgás segít az idegi kapcsolatok regenerációjában”, tehát az orvosi utasításnak megfelelően, egyúttal a saját jól kidolgozott szisztémám alapján a lehető legsűrűbben a kórterem bejáratától nem messze telepített italautomatához járultam, hogy gyakoroljam – hol a jobbkezem mutató-, hol nagy-, hol hüvelykujjával! – az automata gombjainak célbavételét és megnyomását. Ilyenkor aztán kénytelen voltam az elém csorgatott limonádét, néha teát – más történik, fene egye meg, mint amire az agyam parancsot ad! –, ám később egyre sűrűbb sikerességgel a szándékom szerinti kávét, tejeskávét elfogyasztani. Ez van, a gyógytorna az gyógytorna!
– Milyen csodás – szólt a doktornő –, hogy ilyen sok gyereke van, és minden nap látogatja valamelyikük! Tudja, a legtöbb idős páciensünkre rá se néznek.
– Nincs egyetlen gyerekem sem. A barátaim.
Egyik esti kávézásom után a társalgónak is becézhető, televíziókészülékkel ellátott kiöblösödő folyosórészen a Travelt néztem, közben talán elbóbiskoltam – a koffein sosem akadályoz az alvásban, inkább csak az álomképeimet élesíti –, mindenesetre egyszer csak arra eszmélek, hogy kúrnak, nédda, csettintettem magamban, bár talán hangosan is kimondtam, mindenesetre szólni csak Gyuszi bácsinak szóltam, „gyere már, Gyusszantó, akciófilm!”, aztán mikor ismét ocsúdok, a teljes roki klub a folyóson dekkol, oldalt pótszékek besorozva, néhányan horkolnak, mások nyálzanak, „jesszusmária”, Évát, a jó Évácskát osztották be aznap éjszakásnak, levegő után kapkodva kikapcsolta, vagy inkább rácsapott, mint egy egyhelyben ücsörgő, ezért esélytelen, de így is, a puszta jelenlétével is viszolyogtató kitinpáncélos bogár hátára, a tévékészülék főgombjára. Huss, volt kép, nincs kép.
Dr. Fer Erzsébet, azaz Farzseb, osztályvezető főorvos másnap reggel vizsgálatra rendelt, „formaság”, tette hozzá, „már értesültem róla, hogy a finom-motorikája látványosan javul”, a mutatóujjával illusztrálva mondandóját könnyedén nyomkodott a levegőben, mintha láthatatlan tévé-távirányítóval a Travelt keresné... De nem, nem, a betegeit rendezgeti; egyesek jobbra, mások balra álljanak... fejlesztés, elfektetés… „Otthonába bocsátjuk”. Otthonába? Ilyen is van? Tényleg? Harmadik oldal?"
(Részlet a L.É.L.E.K. c. regényből)
