Tíz éve lépett ki a Mester (Katona Tibor) használhatatlanná vált testéből, és erre emlékezve összegyűltünk ma este a Toldi Moziban néhányan bukott és bukdácsoló tanítványok.
Halálának évében, 2014-ben írtam egy szöveget első érzelmi felindulásomban, amely, úgy érzem, életének utolsó szakaszában, plasztikusságában (de nem emberi leglényegében!) megidézi Tibor alakját. Lássuk tehát...
***
- Várjál, Zoli! Itt vagy még?
A bejárati ajtónál járok, visszafordulok. Orákulum a szobában ül a tévéző foteljében, tenyerével a karfára támaszkodva és felsőtestével előrehajolva, mint aki felugrani készült, de félbehagyta a mozdulatot.
- Valamit elfelejtettem! Írjuk hozzá a listához!
Kérdően nézek rá.
- Hitlerszalonna. Írd hozzá kérlek!
- Hitlerszalonna? Az meg mi?
- Vegyeslekvár. A legvacakabb, amit el lehet képzelni, de most mégis megkívántam. 44-ben ezt ettük, mivel semmi mást nem lehetett kapni… Kemény, kocsonyás, tömbben árulják, és késsel vágnak belőle annyit, amennyit kérsz! Ha hozzáérsz, rezeg. Harminc dekát hozzál belőle, légy szíves!
- Tibi, nem 44-et írunk… Gondolod, hogy most, 2011-ben a CBA-ban hitlerszalonnát mérnek?
- Miért ne? Kérdezd csak meg, biztosan van!
- Rendben, megkérdem.
*
Tartva tőle, hogy a közértben antifasiszta eladókba és biztonsági őrökbe botlom, felvezetem a történetet. Az energiaitalos részlegnél vörös hajú nő térdepel, és lassú mozdulatokkal vörös fémdobozokat pakol egyenként a legalsó polcra. Ezt nevezik árufeltöltésnek. Elmondom neki, hogy mi járatban vagyok, ismerősöm, az idős úr számára vásárolok, aki gyerekkori emlékei alapján különös nevű terméket keres. Végtére kibököm a nevét.
- Sütésálló lekvár. Így hívják most. Ott lesz a hűtőpultban elől, jobb oldalt – tájékoztat az eladó.
Fél kilót veszek, tálcás kiszerelésben, lefóliázva. Kisebb adag nincs.
*
- Tibi, a Dolfi itt áll napok óta a hűtőben!
- Igen, tervezem, hogy eszem belelő! Terveim vannak, Zoli!
- Tervek? Tibikém, tervek kellenek hozzá, hogy kibontsál egy lekvárt?
- Nem ez a fő terv, de összefüggésben van vele! Részleteket egyelőre nem mondhatok, de komoly terveim vannak! Már kidolgoztam, csak a megfelelő időpontra várok!
- Az égi konstellációt meg kell várni – toldja Jurigyivíj.
- Megkezdem a felépülésemet – jelenti be Tibor szigorú arccal, száraz hangon, ahogy állami eseményeket szoktak a köztelevízióban. – Az étkezésemet is megreformálom ezzel kapcsolatban – teszi hozzá teljesen feleslegesen.
- Öreg májsztró! – ordít fel Domináns. – Most leleplezlek!
Tibi motyorog valamit, „Leleplezés? Mit kell itt leleplezni?” De a szemek már nem rá szegeződnek.
- Mi az, ami energetizálja Tibit? A lehetőség fennforgása, a lehetőség, a megvalósulás előszobája! Amíg valami lehetséges, addig vonzó, kívánatos, ezerarcú és mindenható, hiszen a megvalósulása a fantáziánk szerinti. A képzeletünk kénye-kedve rendezi, így megoldást hozhat mindenre, amire szeretnénk! Ha viszont megvalósul, akkor kiderül, hogy milyen, menthetetlenül és ridegen bemutatkozik a számunkra, tényszerűvé válik, és ezzel pukk! Kidurran, összetöpped, elsilányul, elveszti a gazdag tartalmat, amit belefantáziáltunk! Ezért minden megvalósulás csapás a májsztró kedélyvilágára, szerencsére azonban ez ritkán következik be, mivel nem forszírozza a bekövetkeztét. Vagyishogy… – Domináns feltartja a mutatóujját, jelezve, hogy nem fejezte még be, csupán a száját egyéb tennivaló, nevezetesen a sörösüveg szájának megszopogatása köti le. – Vagyishogy! Korábban nem, most azonban, a gutman óta csodaváró lett, várja a csodát, így állandó csalódások érik! A lélek azonban védekezik a csalódások ellen, újabb lehetőségek után kap, újra fantáziál, aztán megint csalódik, és így tovább!
- Ez az! – üvölt Jurigyivíj. – Tibi, hullámvasútra ültél!
*
Két hónap múlva, amikor a penészes lekvár már mászik ki a hűtőből, felmarkolom, és kidobom a szemetesbe.
- Pont most akartam enni belőle – bosszankodik Tibor. – Mindig, mindig valami gikszer…
- Gikszer?
- Valami becsúszik a terveimbe. Zoli, ez nem lehet véletlen! Magyarázd meg, ha tudod!
- Szerintem sincsenek véletlenek.
- Na ugye! Még a te rációd is meghajol, még te is belátod, hogy itt valami van! Ezt csak misztikusan lehet megmagyarázni!
- Lejárt a lekvár szavatossága, és megromlott. Ennyi a történet.
- Zoli, Zoli, ne ragadj le a lekvárnál! Ennél többet vártam tőled… Légy szíves arra adjál magyarázatot, hogy a terveim megvalósításában miért ütközöm állandóan megmagyarázhatatlan akadályokba!
- Te magad vagy az akadály.
- Jaj, nehogy elkezdj pszichologizálni!
- Hagyod, hogy falak épüljenek körülötted, de ha nem hagynád, hanem mozgásban tartanád magad, ahogy a cápák a hideg vízben…
- Rossz, rossz, teljesen rossz, amit mondasz! Épp az a lényeg, hogy tőlem függetlenül lép be, kívülről, az akadályozó tényező… Hogy ne mondjam: egy negatív erő szándékai szerint! – Hatásszünet. – És meg is mondom, hogy mi ennek az erőnek a neve… – Orákulum lendít, vállból, mint aki hátúszásban teszi meg az első karcsapást, csak éppen nem vízen és fekve, hanem szárazon és állva, lendít, majd karját fékezve és ég felé dermesztve mutatóujjával felfelé bök. Bár lehet, hogy inkább lefelé kéne. – Luckó!
*
Szól a telefon, távolról, tompán. Orákulum a sokadik csengetésre ébredezik csak, tudata átevickél egyik valóságszférából a másikba, de a készülék még mindig lefojtva berreg… Hol lehet? Botorkáló kézzel keresi a mellénye, nadrágja zsebében, végül kissé oldalra billenve a fotelban benyúl a feneke alá… Igen, ott van, rajta ült.
- Tessék… Te vagy, Gabi? Ne üvölts… – emelné a hangját, de alvástól ernyedt hangszálaitól csak suttogásra futja. – Nem értem, amit mondasz, ne üvölts…
- Hozom a remetét! – harsogja Jurogyivíj.
- Nem akarok vele találkozni. Hagyjál békén a remetéddel, Gabi…
- Akkor csütörtökön jövünk!
Elmúlik a csütörtök, gondterhes lassú órákkal, aztán a péntek, latolgatásokat görgetve, végül a szombat is, fejcsóválásokkal, és Tibi felsóhajt.
- Tudtam, hogy nem jönnek... Gabi megint csak handabandázott.
Ekkor azonban megszólal a kapucsengő.
- Ez meg mi?!
- Maradj, majd én beengedem őket – szólok, felemelem a hallgatót, Jurogyivíj köszön, „szevasztok, emberek!”, és megnyomom a gombot, amely szabaddá teszi az utat. – Gabesz az.
- Hagyjanak békén! – sikolt Tibi, és bemenekül a vécébe.
A többesszám indokolatlansága gyorsan kiderül, Jurogyivíj egyedül érkezik, lifegő, rongyos szélű kabátban, lihegő, vörös fejjel.
- Ember, nem fogod elhinni, mi történt… Megyek a remetéért, hogy hozzam Tibihez… Kopogok az ajtaján, semmi… Bemászom a nyitott ablakon… Erre ököllel rám ront, hogy takarodjak!
- Hát persze! – mint vadnyugaton az ivónak, kivágódik a vécé ajtaja, csak emitt nem cowboy-kéz löki, hanem járókeret, amelyet Tibi navigál. – Azért remete, bameg, mert egyedül akar lenni!
- Tibiiiiiiiii – Jurogyivíj álkapcsa begörcsöl, szemei fennakadnak, lába megrogy, térdre hull. – Nem érted, te sem érted! Az évszázad találkozása lett volna! A Remete és a Fantaszta!
- Két ember, aki nem kíváncsi egymásra – vetem közbe.
- Mert nem hajlandók tükörbe nézni… – Gabesz felemelkedik, a hangja viszont elmélyül. – Elvakultság! Gőg! De én nem hagyom annyiban!
- Igen? És mit csinálsz? – Tibi két kézzel ránehezedik a járókeretre, és előre dől.
- A vakoknak égni kell! A főkolompossal együtt! – Jurogyivíj le-föl emelgeti a karjait, az ujjait közben billegteti, jelezve a táncoló lángocskákat. – Oh, Tibi, ha láttad volna… Felgyújtottam Rómát! Tűz, tűz, tisztítótűz!
Tibi, mintha korláton tenné, amely vadasparkban látogatót választ el ragadozótól, még jobban áthajol a járókeret fölött, fejét pedig enyhén oldalra billenti.
- Csak tudod, az a baj, hogy ők erről ott nem tudnak… Mert ez csak a fejedben zajlik… – Majd kéjesen, olyan lassúsággal, mintha a hallgatóság memóriájába szeretné vésni, arany betűkkel, „emlékezzetek majd… Tibor megmondta”, hozzáteszi: – Meg… fogsz… ő… rül… ni…
- Luckó? – kérdem odafordulva.
- Luckó – bólint.
*
Nyárvégi koradélután a Weiner Leó utcában, a 3. emeleten, az Orákulum lakásának nagyszobájában, azon ritka pillanatok egyikében, amikor a beszélgetők elhallgatnak, és fogható sűrű csönd telepszik a társaságra.
- Tudjátok – kezdi aztán, vagy talán éppen folytatja Tibi –, nem vagyok híve annak, hogy egyik ember megkülönböztesse magát a másiktól… De vannak olyan szférák… ahol különbséget kell tenni… mese nincs! Kell tenni…?! Rosszul fogalmaztam… Tevődik! Nem az egyén, hanem az abszolútum által! – Felkönyököl, magyarázó-testtartásba. – Tudom, hogy tele vagyok esendőséggel… Talán bűnnel is… De mégis… Olyan belátásokra, felismerésekre, átélésekre vagyok képes, amelyekre más nem! El sem tudjátok képzelni, mi mindent élek át én itt, belül… Cselekvés nélkül, csak a lelkemben… Érzelmi univerzumokat, fantasztikus szélsőségekkel! Az átélés képessége! Ez a kiválasztottság! És egyben védettség, mert akit kiválasztanak, azt védik is!
Tibor hátra veti a súlypontját, és zuhanó zsákként, ernyedt felsőtesttel huppan vissza a fotel háttámlájának puha biztonságába. Két tenyerét lassan ráhelyezi, majd végigsimítja a mellkasán, és lehunyt szemmel mormolja.
- Arany folyók folynak bennem…
Domináns előre hajol, fürkészi Orákulumot, aztán hátradől ő is, de nem ernyedten, hanem kihúzott egyenes háttal.
- Az emberi élet mérlege az igaz és hamis szétválasztásán, majd követésén fordul meg. Sokan hiszik, hogy ez tanulható… Lehet, hogy tanulni is lehet… Én azonban adományként kaptam, mert már csecsemőként képes voltam rá. – Rövid ideig hunyva tartja a szemét, majd felnyitja, megrázza a sörényét, aztán fél kézzel, nyitott ujjakkal végigszántja a halántéka felett, mintha igazítaná, és úgy mondja. – Igaz mezőkön járok.
Betűz a nap az ablakon, és a porszemcsék libegve táncolnak a fényében.
*
Domináns épp barátnőjénél, Tanárnőnél múlatja az időt, amikor muzsikálni kezd a telefonja.
- Sanyikám! De jó, hogy elértelek! – Tibi a vonalban. – Műszaki probléma jelentkezett nálam! A lakásban! Sürgősen meg kell oldani! A te szakértelmedben bízom!
Másfél óra múlva Domináns a Weiner Leó utcába érkezik.
- Türelem, Katona úr – szól az öreghez, aki már nyitogatná a száját. – Mindjárt mondhatja… De előbb helyzetbe hozom magam. – Két szatyorból tizenkét üveg sört sorakoztat elő, tizenegy a hűtőbe kanyarodik, a tizenkettediket felnyitja, megcsapolja. – Hallgatlak!
- Tudod, Sanyi, megkezdem a felépülésemet – Tibor összekulcsolja hasa előtt a két kezét, és picit megcsúsztatja egyiket a másikon, ami tenyérdörzsölésnek is beillik. – Belátom, eddig elhanyagoltam magam, és teret engedtem a leromlásnak… De ezen változtatok! Több mindent alkalmazni fogok, tornagyakorlatok is lesznek, de elsősorban fejben dől majd el a dolog! És fejben már mindent kidolgoztam!
- Értem, májsztró! – Sanyi a kiürült üveget az asztal alá csúsztatja, felpattan, villámgyors háztartási Rodolfóként utánpótlást varázsol elő a hűtőből, „csak a kezeimet figyeljék”, a két üveg kupakjait egymásnak feszíti, lepattintja, és már gurgulázza is le az elsőbbségi flaska tartalmát a torkán.
- Az étkezésemet is meg fogom reformálni. Több ember tanácsát kikértem… A kálciumra nagyon oda fogok figyelni… És mostantól több tejterméket fogyasztok majd! Az emésztésemet helyre kell tenni, mert… – Tibor elakad, elhűlve néz, csóválja a fejét. – Sanyi, te nem is iszol, hanem hörpintesz. Rossz nézni, milyen gyorsan szalad le a gigádon a lé!
- Így esik jól, Tibikém!
- Lehet, hogy neked jó… De kívülállónak rossz látni! Olyan, mintha kényszer alatt cselekednél… – Orákulum hosszú, feddő szünetet tart. – De mit is akartam mondani… Ja, igen… Képzeld, az történt…
- Mindjárt, májsztró, csak kieresztem a hűtővizet – Domináns feláll, határozott léptekkel a vécé felé indul.
- Várj! – kiált utána kétségbeesetten Tibi. – Baj van! Ott a baj!
- Tibiiiiii… Csurig van! – vágtat vissza Domináns a konyhába. – Miért nem szóltál?!
- Nem hagytad, hogy eljussak odáig! – méltatlankodik az öreg.
- Behugyálok, bameg! – Sanyi félresodor pár üveget az asztal alatt, végül kapkodó kézzel üdítős palackra lel, és kiszalad vele.
Közben megszólal a kaputelefon, Tibor nehézkesen felkászálódik, a bejárati ajtóhoz araszol, felveszi a készüléket. „Ajajaj”, dünnyögi a kagylót visszahelyezve.
- Majdnem másfél liter… Látod, Tibikém, ez az én hólyagom! Rendkívüli kapacitás! – tér vissza Domináns elégedetten.
Tibor nem figyel oda, komoran maga elé mered.
- Itt a Jenő.
- Májsztrókám! – Sanyi szinte nyársal a tekintetével. – Miért nem szóltál, hogy Jenő nap van ma?! – A palackot az asztal alá löki, majd a nadrágja övéhez nyúl, eggyel beljebb csatolja. – Dönthettem volna, hogy jövök, vagy sem!
- Mi az, hogy Jenő nap!? Azt hiszed, szólt nekem a Jenő, hogy jön? És különben is… Nagyon nagy a baj, láttad, hogy mi van! Én tehetetlen vagy… Még pumpálni se tudok… Suta a kezem! Nézd! – Felemeli a jobb kezét, ökölbe szorítja, vízszintesen előre löki, aztán hátra húzza, szétnyitja, majd ökölben újra előre, és ezt ismételgeti, mint aki kő-papír-ollóban makacsul a követ mutatja be. – Látod?
- Jól van, Tiborom… De ugye tudod, hogy csak neked, csak miattad? És csak most! –Sanyi kilép, de az ajtókeret mögül visszadugja a fejét. – Senki másnak, csak neked! És remélem tudod, hogy miért!
„Mikor költözöl már olyan házba, ahol lift is van?”, lép be az érkező levegő után kapkodva. Tibor nem válaszol semmit.
- Hoztam valamit – zuttyan le Jenő a konyhában az egyik székre, és kotorászni kezd Penny Market feliratú nejlonszatyrában. Apró papírcsomagot csippent elő. – Kést tudsz adni?
- Jenőkém, nem tudok felugrálni – válaszol Tibi, mert közben ő is leült. – Úgy csinálsz, mintha nem tudnád, mi újság! – Fél kezével a járókeret fogantyújára csap. – Ott van a kredencfiókban. Legfelül!
Jenő feláll, elindul a fiók felé, ám félúton lecövekel.
- Mi ez?
- Sanyi pumpál a vécében.
- Sanyi?! Miért nem szóltál, hogy itt a Sándor? Dönthettem volna, hogy jövök, vagy sem!
- Örülök, hogy tudott jönni! Eldugult a vécém! Csak ő tudja megreparálni!
- Csak? Miért csak a Sanyi?
- Azért, mert a Sanyi technikus, és… – kezdi magyarázni Tibi, és valószínűleg folytatná, de Domináns lép be.
- Üdvözlöm, Furmint úr – köszön oda Jenőnek, majd rögtön Orákulumhoz fordul. – Tibikém! Titáni darabok! Hogyan tudsz ilyen hatalmas és kőkemény darabokat termelni?!
- Sajnos néha székrekedésem van… Amikor pedig nagy nehezen megindul, akkor ez történik… De meg fogom reformálni az étkezésemet!
Domináns teleszívja a tüdejét, majd hatalmasat fúj.
- Rendben. Gumikesztyűd van?
- Van, van! Ott, a fiókban!
Sanyi végighúzgálja a fiókokat, végül a legalsóban megtalálja, amire szüksége van, kiveszi, és nagy léptekkel elhagyja a helyiséget.
- Na… – Jenő visszaült az asztalhoz, a kést leteszi, a papírcsomagot kibontja. – Túrós pite. – Nevezi meg, amit már látni lehet. Késsel elvágja a pitét kettébe, majd a felet tovább felezi, és az egyik negyedet oda tolja a házigazda elé. – Nagyon fincsi! Kapd csak be!
Tibi döbbenten néz, majd elmosolyodik. – Köszönöm szépen, Jenőkém!
- A Sándornak nem adok belőle – szögezi le Jenő. Bekapja a fél darabot, élvezettel rágcsálja, lenyeli. A papírtálcán még mindig ott álldogál egynegyed darab. Jenő nézi, majd folytatja. – Gábor jön ma? A Gábor úriember… Ezt félretesszük neki – konferál tovább Tibor bólogatására. Elégedetten hátradől, majd újfent a szatyorba mélyed. Zsömléket halász elő. – Tudnál egy kis vajat adni?
- A hűtőben van.
Jenő odabiceg, kinyitja.
- Á, látom, sajtod is van… Óvári… Adsz belőle egy kicsit?
- Igen – dünnyögi Tibor. Aztán – Igen, igen, igen – folytatja a sonkaszelettel, mustárral és paradicsommal kapcsolatban.
- Hagymát hoztam! – érkezik a bejelentés, és megint a nejlon zörög. – Már csak só kéne!
- A mosogató felett a polcon…
Jenő hadrendbe állít mindent az asztalon, szemlét tart, majd felezni kezdi a zsemléket. Megszólal a kaputelefon.
- Ez Gábor lesz! Milyen jó, hogy félretettem neki a pitéből!
- Zseniális idea volt – hagyja helyben Tibi, és járókeretével fújtatva az előszobába nyomul.
Furmint sonkát és sajtot pakol a vajjal megkent pékárura, közben a lába beleakad valamibe alul. – Miért kell a narancslevet a földön tartani? – Lehajol, felteszi az asztalra.
A vécé felől artikulálatlan bődülés, majd „elszakadt a gumikesztyű!” rikoltás hallatszik.
- Rossz előérzetem van – motyog Tibi, nem is Jenőnek, csak úgy magának. – Valami rossz fog történni… – Odazuttyan ismét a székére. – Jaj, de kiszáradt a torkom…!
Megmarkolja az üdítős palackot, letekeri a kupakját, az első korty még leszalad a nyelőcsövén, a másodiknál fennakad a szeme. Prüszköl, a folyadék visszabugyog a szájából.
- Lucifer… – harákol sápadtan. – Lucifer, ez a te műved!
- Tibi – szédül be a konyhába Domináns –, kézzel kellett a fekáliádat kibányásznom... A járatból kivakarnom… A puszta kezemmel! – és felmutatja a testrészt, ahogy művész emeli ég felé a szerszámát, amelyre áldást kért, és amely mégis beszennyeződött.
- Én pedig ittam a vizeletedből – nyögi Orákulum.
Jenő az asztalnál ülve komótosan falatozik.
Kopognak, többször, egyre erősebben. Mivel nem mozdul senki, Gabesz benyit. A kantinban találja a társaságot.
- Mi történt?
- Kézzel megfogdostam Tibor székletét, ő meg ivott a vizeletemből – tájékoztat Sándor tényszerűen.
- Fenomenális! Gyerekek, ez fenomenális! – ujjong Gabesz.
- Lucifer rendezése – böki közbe Orákulum, miközben ásványvízzel öblögeti a száját. – Tudod… eldugult a vécém… és Sándort kértem meg, hogy segítsem… ő meg jobb híján a flakonba… de hogyan került az asztalra?! – dadogja.
- Ez csak körítés, skacok… Nem lényeges! A lényeg: a kontaktálás legalacsonyabb, legdurvább módja valósult itt meg! A salakanyagok révén! – fejtegeti ragyogó arccal Jurogyivíj. – Ez figyelmeztetés … A tévelygésekre! – Mesterségesen gerjesztett indulattal felcsattintja a hangját. – A birodalom visszavág! Az anyag világában élünk, ez a valóság! Tes… sék… tu… do… má… sul… ven… ni! – Jurogyivíj ökölvívó-terpeszt vesz fel, és ittasultan belesoroz a levegőbe.
- Nem igaz, nem valóság! – hápog felélénkülve Tibi. – Egyedüli valóság a lélek. Minden a lélek!
- Mindeeeeen a léééélek! – Gabesz felfújja az arcát kerekre, majd kiereszti a levegőt, miközben két karjával széles nagy köröket habar a levegőbe. – Köd, köd, áldott köd, terjedj! Mindeeeen a lééééééééélek!
Tibor Gabeszt, Sanyi Jenőt figyeli, Jenő megint a szatyrában matat, zsömléket és sört pecáz elő. Domináns megrázza magát, mint akin borzongás fut keresztül… Fél kezét Tibi vállára teszi.
- Gyere ki egy kicsit, kérlek – szól szárazon, és átlépdel az előszobába. Orákulum a járókerettel kényszeredetten követi.
- Tibor, a Jenő elfoglalta a helyemet.
Orákulumnak felszalad a szemöldöke.
- A helyedet?
- Igen. Az asztalnál. Ahol én szoktam ülni, és ahol ma is ültem, mielőtt megjött… De nem az asztalról van csupán szó, ezt te is nagyon jól tudod… Az ülőhely tulajdonképpen mellékes… A lényeg, amit szimbolizál.
Állnak a szűk, három négyzetméteres helyiségben, a bejárati ajtó rácsos kisablakán át derengő tompa fény hullik az arcukra. Állnak, mint Jávor Pál és Karády Katalin a Halálos tavaszban.
- Tibi, dönts! Én vagy a Jenő!
- Értsd meg, bameg, hogy a Jenővel sorsközösségben vagyok! Nem utasíthatom el!
- Tehát inkább leköpöd a barátodat.
- Leköpöm? – értetlenkedik Tibi.
- Igen, ez mentális leköpés. A barátodat… Aki a szarból kivakart… Szó szerint… A legmesszebbre mentem el érted, Tibi, a lehető legmesszebbre…
Az öreg lehajtja a fejét. Aztán magához tér, és magyarázni kezd.
- Olyan kategóriákat és viszonyokat állítasz fel, Sanyi, amelyek nem valósak…
- Tehát a furunkulust választod – vág közbe keserűen Domináns.
„Mindent hallok!”, kiált át a konyhából Furmint. „Minden szót!”
- Nem választom! Értsd meg, Sanyi, hogy itt másról van szó… Nem dobhatom ki, mert…
- Ha nem választasz, az is választás – Sanyi kivár, telnek a másodpercek. – Értem. Így is jó. – Lenyomja a kilincset, kilép. – Tudomásul vettem. – És berakja maga mögött az ajtót.
Tibor nagyon lassan, a járókeretbe és az ajtófélfába kapaszkodva visszavánszorog a konyhába.
- Elment, nagyon helyes. Senki se bánkódik utána. – Jenő az utolsó falatokat kapja be, sört kortyol rá. – Milyen alapon nevez engem furunkulusnak? A hülye! A Sándor egy hülye, egy bunkó! – Megint kortyol. – Gyere, Tiborkám, ülj vissza… Legalább nyugodtan sakkozhatunk. – Leteszi a sört, Gabesz felé pillant. – Biztos, hogy nem kéri? Biztos? – Gabi int, hogy nem. Jenő bekapja a süteménydarabkát, élvezettel rágcsálja, lenyeli. Megint Tibi felé fordul. – Esetleg kis kávéd van itthon? És pici tej és cukor…
A fenti írás megjelent a Tibikönyv, avagy minden a lélek (Műpártolók Egyesülete, 2014) kötetben.
