2020. december 26., szombat

Az időjárásról ne beszéljünk

 (Válogatott utószavaim XX.)
 

Az ezredfordulót néhány álmosan nyújtózó esztendővel már meghaladtuk, amikor egy tavaszi napon túl korán ébredtem, és ha már így alakult, felkerekedtem, hogy friss, kemencemeleg pékárút zsákmányoljak reggelire. A Keleti pályaudvar hajnali szürkületében a vadászmező, akarom mondani pékség felé lopakodtam, amikor ismerős alak ötlött elém. Többször megdörzsöltem a szemem, az észlelés azonban nem változott: ő az, a matematikus, könyvtáros, tanár, szakfordító, szolgálatmegtagadó, lelki vezető… Akivel eddig szinte mindig csak a Reáltanoda utcai kutatóintézet könyvtárának villany világította labirintusában találkoztam, amint a polcok közötti másfélméteres szakaszokon cirkál… A turista. Mert a mozgásán és felszereltségén egyértelműen látszott, hogy nem hirtelen ötlet lódította útnak, hanem rutinszerű tevékenység végzésére indul.

Közel húsz évnyi ismeretség után tudtam meg, hogy Merza József szakmai berkekben jól ismert teljesítménytúrázó, és írói munkássága felöleli a túráinak elmesélését is.

Milyen szerencsés vagyok, gondoltam, hogy ismerhetek egy embert, aki a reáliák Csendes-óceánja  mellett legalább olyan otthonos a humán beltengerekben, aki a lelki kérdések aggályos boncolása (megszenvedése) mellett, lám, a testét is próbatételek elé állítja, aki a próbatételek előtt és után (és közben!), lám, oda tudja magát adni az élet örömeinek – milyen gyakran ismétlődik MJ beszámolóiban a szófordulat, „és élveztem az életet”! – és aki a nehézségek-kellemetlenségek és boldog pillanatok széles amplitúdójának bejárása közepette is figyelmes segítője az oldalán caplató társaknak.

A túróstáska hamarabb fogyjon el, mintsem kihűl… Igen, mindannyian úton vagyunk, szeretnénk teljesíteni egy általunk vagy mások által kitűzött távot – az időjárásról ne beszéljünk, és ne felejtsük el élvezni az életet!

Merza József: És mégis mozgok! – Nagypapa tovább túrázik (Napkút Kiadó, 2021)


2020. október 5., hétfő

A hívószavak kiteljesedése

 

(Válogatott utószavaim XIX.)

 

A költői ihletről a laikus hagyomány úgy tartja, hogy megmagyarázhatatlanul, csodamód száll az emberre, hívni, előidézni nem lehet, és ajándék-jellege is leginkább ebben rejlik: a kiválasztottakat is csak ritkán boldogítja.

A fentieket sokféleképp lehetne cáfolni, most csupán arról az évről-évre, vagyis tavaszról-tavaszra ismétlődő eseményre hivatkozom, amit Haiku-napra kereszteltek, és amelyet a Hopp Ferenc Kelet-ázsiai Művészeti Múzeum épületébe és kertjébe szervez a Magyar-Japán Baráti társaság. Itt figyeltem fel egy rendszeresen visszatérő, sűrű és sötét üstökű úriemberre, aki a helyben írós versenyekre, amikor csak lehetett, benevezett. Miről is van szó? Megadnak egy „hívószót”, amelyre a résztvevőknek haikut kell írniuk. Az időkeret tíz perc. Nos, a csoda bekövetkezik, görcsös, kiagyalt művek helyett többnyire remeklések születnek. Egyik alkalommal Vihar Judit, főszervező a díjazottak nevének elsorolása, verseik ismertetése után megállt, felemelt egy újabb kis cédulát – papírdarabkákra firkantják a részvevők sebtében a gondolataikat –, „sajnos ezt az utolsót nem tudtuk elolvasni”.  A szerző, noszogatásra, segített silabizálni… „Ó, de kár…”, sóhajtott Judit asszony. „Nyert volna, ha…”

A szerző Ásványi Tibor volt, és mint jóval később kiderült, számos olvasatlan – megfejtetlen? – haiku lapult a tarisznyájában… Sok-sok év termése, melyek csodamód vagy előidézetten, akárhogyan is, de mind ihletetten születtek. Itt az alkalom, Kedves Olvasók, fejtegessük őket közösen!

 

Ásványi Tibor: Aphrodité a lépcsőfordulóban 225 haiku, 2004-2019 (Dr. Kotász Könyvkiadó, 2020)


2020. szeptember 30., szerda

Tegnap öröme, ma mámora

 
(Válogatott utószavaim XVIII.)

 
A mámor a létérzékelés tisztasága, zavartalan állapot, melyet nem tompítanak képzetek és
  fájdalmak. (…) Az egyedüllét és egyszeriség illúziójától tartunk a társ-végtelenség törvényén át az egyszeriség és egység transzcendenciájához.
 
(Titkos Gyula: A hely, 2002)
 
Amikor az érzeteink kellemetlenné válnak, amikor rosszul érezzük magunkat a bőrünkben, azt gondoljuk, a testünk szorul gyógyításra, esetleg a lelkünk, netalán a szellemünk. Valójában egyik sem orvosolható, amiként az ember, mint felbonthatatlan egység, nem gyógyítható… De nem is betegszik meg soha.
    A zavar mindig az időben támad. Az idővel nem tudunk sehogy se bánni, nem ismerjük a természetét, és ennek legfeltűnőbb jele, hogy egységes naptári rendbe gyömöszöltük, becsapva és kínlódásoknak vetve alá magunkat. Az idő mindenki számára másképp múlik, sejt-szinten másképp és lélektanilag másképp. Pillantsunk két, nagyjából ugyanakkor született emberre ötvenéves korukban… Egyikük harmincötnek fog látszani, másikuk hatvannak; és ez nem pusztán „látszat”, mivel ha megkérdezzük őket, elmondják: úgy is érzik magukat. „Persze, a gének”, sóhajtunk ilyenkor diagnosztikus elégedettséggel. Persze, számítanak a gének, de mennyivel többet számítanak az életesemények és az eseményeket feldolgozó belső lelki munka, érlelés, amely ténylegesen tagolja az egyéni idő múlását. Ha mindenki a saját ritmusát követné, és nem próbálna másokhoz vagy máshoz (mesterséges időrendhez) alkalmazkodni, nem támadnának testi zavarai, ha mindenki rászánná az időt, hogy megálljon, elidőzzön, sőt, ha szükséges, visszaforduljon a belső útján, ha odafülelne a belső órája ketyegésére, és ahhoz igazítaná kényelmes konoksággal a lépteit, akkor derűs kiegyensúlyozottsággal és testi funkcionális zavarok nélkül élhetné az életét.

(Lee Moonfish: Az idő gyógyulása, 1993)
 
Olyan könnyű jól érezni magam… Semmi nem kell hozzá! Körbenézve aztán általában észreveszem, hogy egy pohár bor van a kezemben… Véletlen, barátaim, minden véletlen. Vörös.
 
(Yako Orsa: Rendezői változat, 1994)
 
A társasutazások csődje a nulladik világháború lezárhatatlanságának bizonyítéka, szervezési hibának álcázva.
 
(Máramégjólesz Zoltán: Azóta inkább, 2005)

Kállay Kotász Zoltán: Társasutazás Közép-Mámor földjére (Napkút Kiadó, 2020)

 

2020. június 12., péntek

Az idő jussa



Hegyi Zoltán Imréről, a biciklis matrózról

„Talán még nem késő”, gondolja az egyszeri retúrjegyes, látva, hogy bekapcsolják a szivattyúkat. „A vacsorámat még befejezem”, fordul vissza a terített asztal felé, hiszen még csak most hozzák meisseni tányérkán a gesztenyepürét. A víz már bokákat nyaldos az ebédlőben, kellemes, langyos. „A kedvenc számom, ezt még végighallgatom”, persze, miért is ne? A zenekar játszik. „Senki se ideges.” A kedélyes közhangulat magával andalítja az embert, talán még a tüneteket okozó kellemetlenség – orrlikamon befolyik a víz, fulladozom – se vehető komolyan, ha csillogó szemek mosolyognak közben rám.

 

Talán még nem késő, gondolja az ember, többnyire akkor, amikor már késő, vagy majdnem az. Ezt gondolom én is, félelemmel teli szívvel… Túl sok minden elfut, elpereg, mire a fontosságokat felismerjük, és még több, mire aszerint merünk cselekedni, élni.
 

***
 
A biciklis matróz. Nem csak a tények hatásvadász párosítása miatt mottóztam a neve mellé, nem pusztán azért, mert Hegyi Zoltán Imre, mint végzett folyami hajós az utóbbi éveket, talán évtizedeket két keréken töltötte – a nyugtalanság, ahogy közegek között mozog, az otthonosság keresése, a testileg-érzetileg megtapasztalhatók és a szellemileg felfedezhetők bejárásának és birtokbavételének olthatatlan vágya mélységesen jellemző rá. Összekötni a létszférákat, átvinni a tapasztalatokat, profánból a magasságosba, megéltből a megérthetőbe, hétköznapiból a teoretikusba, felismertből az élhetőbe… Sokunkban él a vágy… De kevesen hajszoljuk már-már rögeszmeszerűen – és az ilyen hajsza ritkán párosul a fegyelmezett és tiszta megszólalás képességével.

Tiszta hang.

Emlékszem az első beszélgetésünkre, 1991 októberéből – vagyis, rögtön helyesbítenem kell, nem emlékszem, csak az egymásra zúdított szózuhatagok kábító hatása rémlik fel, a szellemi részegültség, ahogy hasonló sorshelyzeteikre ismerők egymás nyakába borulnak. Gyorsan be is ültünk egy kocsmába, és ott, ragacsos asztaldeszkákra kiterítve a verseinket olvasni és – minden átmenet nélkül – elemezni és kritizálni kezdtünk.

Hegyi versei megdöbbentettek. Az érzék, ahogy nyugatosokra jellemző esztétikai igényességgel „szépre cizellálta” a fájdalmat, és a nyugtalanság, ahogy lázadt a cizellálás hamisító, zavaró körülményeket lehántó mesterkedése ellen, ahogy forgácsok után kapkodva a „nagy egész” harmóniája helyett az elhulló részletek igazságát mutatta volna fel… A kettős törekvés szinte megbénította, görcsbe rántotta a verseit. És mégis… Ki tudja, hogyan, egy-egy verse, versrészlete szívbemarkoló tökéletességgel sírta el, amit potyogtattam volna én is! A huszonéves emberekre – kiket a vetélkedés ösztöne is hajt még – jellemző ámulattal, irigykedéssel és lelkesültséggel olvastam a műveit, és már ott, a Belgrád rakparton megfogalmazódott bennem: „Ebből az emberből ömlik a költészet… Ha bizalmat, bátorító jó szót kapna, gyöngyöket gurítana vissza.” És mégis… El kellett telnie közel húsz évnek, hogy a gyöngyök gurulni kezdjenek. Húsz göröngyös évnek… Göröngyök, hasadékok, sziklák esztendeinek, melyek között nem hogy gyöngyök, de terepjáró gépkocsik is elakadnak.

Nem csak bizalom és bátorítás… Kegyetlenség kijelenteni, mert öncélú és életellenes, de kellett az ördög aknamezeje, amelyen keresztültrappolva Hegyi valóságos Terminátorrá vált, rommá hulló és poraiból újratámadó, rutinos túlélővé… És kellett az angyali áldás, amely csöpögtette az életszeretetet, amely társat rendelt mellé, hogy a szeretet testesüljön és megtartó és nyugtató erővé váljon, amely levette róla a megfelelési kényszerek és biztonságos megközelítések ólommellényét. Vagy ez utóbbi nem is jótékony beavatkozás eredménye, hanem dukál mindenkinek, aki megjárta a hadak útját, és utána is képes érzékenyen odatárni magát az életnek? „Próbát teszek magammal”, mintha ez lenne Hegyi vezérmondata, még mindig, és ez a hozzáállás nem csupán az életbeli kihívások elfogadásának veszélyes játékát, hanem a költői szövegrögzítések tudatosan kísérleti, sablonokat elvető jellegét is jelenti. Minden megszólalás legyen egyedi, önnön formáját létrehívó, természetes, de megküzdött, hiszen a mondanivalóm egyszeriségét is ezzel tisztelem meg – vallja Hegyi.



Ihlet, sugallat, megérzés – mind elengedhetetlen a vers születéséhez, és ha ezek adják a csontvázat, akkor a tartalom, a hús: az élettapasztalat, és a tapasztalatok bölcs értelmezésének képessége. Hegyi a hús embere. A sűrűségnek, dússágnak, zsírnak és zsigereknek, inaknak és porcoknak, izmok táncos játékának az embere, és az anyagvilág nehézkességének, a test veszendőségének, hiánynak, éhezésnek, kiszolgáltatottságnak és kétségbeesésnek az embere. Megint az ellentmondások – illetve, fogalmazzunk úgy, a feszítő dialektika, hiszen Hegyi az életdráma tompítása nélkül, de mégis higgadt egység-látással tud szólni mindenről.

Majdnem, mégse, mintha – ezek a mai kor kulcsszavai, a folyamatos valóságvesztés fogalmi emblémái. (Akár statisztikailag is rá lehetne keresni: a kortárs irodalomban milyen gyakorisággal fordulnak elő az említett szavak.) Amit kortünetnek, külső körülménynek, kulisszának gondolunk – mind emberi konstrukció, emberi tudatossággal vagy nemtörődömséggel létrehívott, felépítgetett – vagy épp fordítva, lerombolt – fizikai, szellemi és érzelmi tér. Szétbombázott, fogódzók nélküli terepen bolyongunk, vakon és süketen, szédelegve és rettegve.

Mit él át ilyenkor az ember?

A belső lelki világ hiteles vagy hiteltelen megjelenítésének huzavonájában (évtizedek óta ez a felkent értékmérője a lírai megszólalásoknak) elveszett valami, ami talán jóval fontosabb – az erkölcsi jó megjelenítése. A művészet vallás is, a szó szoros értelmében: valaminek a megvallása, kinyilvánítása. Az örök emberi értékek közvetítése nélkül üressé, sőt, démonikussá válik, lelket romboló, közösséget szétziláló feketemágiává – ha ezt olvassuk rá a valóságra, akkor valóban azzá válik, és igen, fogódzók nélküli, vak és süket szédelgés, bolyongás következik.

„Mit él át ilyenkor az ember?” Erről kell mesélni, tényleg, még mindig?! És kinek van szava arról, hogy – mi lenne a helyes?

Hegyi Zoltán Imre az esztétizáló nihilisták (végletekig csalódott, ezért manírokba és szellemi önkielégítésekbe menekülők) 60-as években született nemzedékéből „átigazolt” a felelősségvállalók újabb generációjába. A mai huszonéves slam poetristák között találta meg a helyét, minden értelemben. Költészetében ezzel is oldódtak az önkifejezés gátjai, a vers-írás és vers-mondás mindennapi gyakorlatává vált, ahogy a jógiknak a légzőgyakorlat, az istenfélőknek az ima.



Erőszakmentes engedetlenség

legszívesebben vallást alapítanék,
ami azt tanítja, gyanítja, sejteti, hiteti, tibeti lelki nyugalommal:
hogy belégzel és kilégzel.

minden pillanatoddal a jobboddal a baloddal
két helycsináló romboló kezeddel a
két helycsináló építő kezeddel kilégzel és belégzel,
világot légzel be és légzel ki és minden világon ejtett sérülés,
a negyvenhatos ökológiai lábnyomod,
ahogy a hangyaboly világra rányomod:
kilégzés és belégzés.

kilégzel és belégezel fát virágot rétet
autópályát hulladéklerakót
kilégzel és belégzel,
ki be járkál rajtad a világ, ez a kód:
világkilégzés világbelégzés

tanuld meg neki milyen érzés.

legszívesebben vallást alapítanék,
amelyik megtanít ki és belélegezni,
hogy ez a bolygóból vékonyka almagerezdnyi
ország tanuljon végre ki és belélegezni -
egymást, egymás szagát, a ligeten, a szíveken,
a csókban, a nem szégyellt lélegzeten át
vegye végre észre a másikban a másikat,
hogy a másik nélkül nem születik áhítat,
hogy lélegezzen ahogy az óceán a hold vonzására kötve
az erdő ahogy az évszak rítusára
ahogy a csecsemő a köldökzsinóron át az anyja szíve ritmusára
ahogy a kő lélegzi be a rátaposó rókalábat,
ahogy a rózsa engedi magát belélegezni a bárki fiának


legszívesebben vallást alapítanék,
mely a kilégzésbe fonná a szavakat és
nem félne vonulni, akár vízágyú és könnygáz sorfalával szembe,
ha érzi hogyan fonnyasztja a légzést akinek nincs rítusa
se ritmusa, akinek a légzés csak tusa

aki elszívja előled,
ha ad belőle neked is az kölcsön vagy legfeljebb előleg

aki nem a világnak lélegzik hanem az órák által mutogatott időnek

nem félne vonulni szembe, üssetek és üssetek, amíg lihegtek bele,
hogy nem fogy mégse fogy körülöttetek a testek tengere,
meg nem görnyedő, passzív, de értetek is,
verőkért is létező erő hullámtere

hogy elfáradjatok és belétek szivárogjon a kétely,
hogy ez talán tényleg egy világ és nem a tanult, elképzelt két hely,
mennypokolpiramis talapzata és csúcsa, és közötte a vákuum, a métely,
a semmi

vonuljunk, legyünk annyian, hogy ne tudjon se a karotok se a lelketek
az ütésben megpihenni.

legszívesebben vallást alapítanék, hogy ha vonulunk legyünk is annyian,
de a vallás itt másra jó és vallás már annyi van

pedig valaki meg kell tanítsa, mi a belégzés és kilégzés,
legyen a kezdet vagy a végzet fia

valaki meg kell tanítsa nekem is
hogyan kellene ennek a szövegnek a termek falán túlra szólnia.

valaki tanítsa meg nekem is
mit jelent és hogyan kell ki és belélegezni

hogyan kell nem ritmusra lépni tömegben,
ki és belégző kíváncsi kandi tömegben,
amely úgy lélegzik, olyan tisztán mer elzuhanni,
olyan tisztán kelni, ahogy nem a vert kel,
ki és belégző kíváncsi kandi tömegben,
amit hiába ütsz, soha nem versz el,
kíváncsi, világot bátran ki és belégző kandi
tömegben, olyanban, amilyet
egykor vezetett az erőszak ellen
Mahatma Ganhdi!



***

Szerencsére HZI makacsul ragaszkodik a legszükségesebb, gyémántfényű tévedéséhez: minden gondról, kétségről és fájdalomról úgy beszél, mint a legsajátjáról – és a gondviselésre bízza, hogy a viseletet ki-ki felismeri-e, gondozza-e magán.

Persze, hogy felismerjük. Olyan láttató, kegyetlen és közben mégis közvetlen, gyakran meghitt hangon szól, hogy a bizalmasságtól feloldódunk, kitárjuk fájdalmaink kapuit, feltépjük félelmeink aknáit, és odaadjuk neki a bűneinket – igen, HZI, ahogy azonosítja önmagán, bűnevő, azaz olyan valaki, aki átveszi mások bűneit (is) és magába emészti…


Bűnevő a tömegszálláson


egy éjjel ötször
ébredsz úgy mintha emlékeznél
bűnre bűnsegédletre
erőszakra családon kívül belül
a szobában nehezen alvók közül
kinek a bűneit majszolod
vajon kinek.

 

megint mindannyian túlettétek magatokat.
öt hurcolt rémálommal beljebb
az életek kútjából szivárgó
melyikőtök emlékezetében
pedig ott se voltál
nem ott voltál nem akkor
nem úgy.

   

labdázik veled a nyitva hagyott
ajtókon át a másik árnyékszülött
a labda hol ovális hol kerek és
ha kinevetitek egymás
ügyetlenségét a nem szokott alakkal
mintha a nevetés árnyékát hallanátok
egy hang árnyékát amit
máskor dallama vet

 

nyitva hagyott ajtókon át
besündörög a mézillat
a pillanat mézének illata amiben
ragadt a másik
egymáshoz húzott idegenségben
ő vajon milyen kavicsokra vésett
emlékeidre csodálkozik?

 

úgy sejted: bűnevők vagytok
és ez a támasz nélkül hagyottak ajtaja
amin keresztül egymást érzitek
nem ott voltál nem akkor nem úgy
mégis segítesz neki gödröt ásni
annak a megesett bűnnek
aki még mindig mintha élne

 

rög hull csodálkozó nyitott szemére.
   

egy éjjel ötször ébredsz úgy
mintha emlékeznél
kihűlt csillagok alatt esett
nyomtalanításra –

 

melyik helyett keresed meg
a valóságban a jeltelen sírokat
hol hagyod hogy
belemarjon a csalán
meztelen tenyeredbe –

 

hol szivárog beléd másik
elásott jövő –

ki vagy te hogy elveszed
a világ bűneit
nem irgalmaz nekünk –

   

egy éjjel ötször ébredsz arra:
öltetek.

 

hajnal van
nyitott szemmel fekszel
nem alszol vissza nem
nincs erőd az újabb éjszakára.

 

Persze, ez az emésztés nagyon darabos és viharos, konkrét és mégis gesztus-szerű, és mintha gigantikus kelléktárával néha már csak mutatványként leplezné a… Mit is? Szörnyűbbet? Valami sajátabb-poklot?
 
A sajátot csak körülírni lehet, olyan mélyen, érzelmekbe gubancolódva hordozzuk, hogy minden megnevezés, fogalmasítás hamisítja… És persze, hogy erről, CSAKIS ERRŐL lenne érdemes szólni, hogy minden (költői, művészi) szándékunk efelé zuhan… És a szavak szintjén már megfogalmazott, megmarkolt élményekben is – másokéban is, persze – a rokonságot, hasonlóságot füleljük, nyeldekeljük. 
  

Fekete tollak

 
Bartis Attilának (pontosabban Johann Wolfgang Adler ezredesnek a Vége című regényből)


"Vállamon egy madár ül és rekedt
hangján azt ismétli: nem érdemes.
Azt mondja: nincs jövő. A helyzetek
nem változnak, csak a helyszínek és nevek.
A régi bajt tövestül tépheted,
csak jobb talajt kínálsz az új bajoknak.
A változás: hanyatlás, mondja. A füstbe ment
reménységnél csak a betelt remény a rosszabb…"
 
  
(Rakovszky Zsuzsa: Öregkor. Részlet.)

 
Egy madár ül a vállamon,
Ki együtt született velem.
Már oly nagy, már olyan nehéz,
Hogy minden léptem gyötrelem.
Súly, súly, súly rajtam, bénaság,
Ellökném, rámakaszkodik,
Mint egy tölgyfa a gyökerét,
Vállamba vájja karmait.
Hallom, fülemnél ott dobog
irtózatos madár-szive.
Ha elröpülne egy napon,
Most már eldőlnék nélküle.

 
(Nemes Nagy Ágnes: Madár)
 

Telihold, tízezerszeres nap és
úgy ér mint egy csőrbökés.
Karomcsikordulás. Kifordult díszkövön.
a fényben élesebb, ha nincs öröm.
Tollak suhogó árnyéktere
gúnyt recseg. Repülj, gyere –
árnyékolnak a varjak
hogy ne akarjak.

Hogy mégse akarjak.

Vége van. Az estélynek az ünnepélynek
a díszfelvonulásnak a május elsejének
lyukas zászlófeszítő lobogásnak
ez a másnap.

Fejfájós. A lelkiismeret-furdalásban
keresi az igét. Az igát. Az önigazolást.
Mit és hova – de valamit elástam.
Csukott szemembe rejtettem. Ne lásd.
Egy madár ül a vállamon.
Vállamon ül tízezer éve.
markol ha az izgalom
alól szöknék semmisülésbe.
Csak azt beszélném, csak a rügyet – a mást
ami kilóg árnyéka alól még?
Igét. Igát. Önigazolást.
Lásd. Rikolt ha szólnék.

 

Vége van. Ugyanaz a facsart lepedékes
önzés ismétlődik – csak ami esedékes.
Árnyékolnak a varjak,
hogy ne akarjak.

 

Kifordult a földből. Látod. kinőtt
amit valamikor elástam?
Fény pettyezi a fejünkre szórt időt
önkéntelen elragadtatásban -
tavasz jön. Kinő az elvetett.
A dögvirág. Emlékezik a vér.
Vállamon egy rekedt
madár ül – a húsunktól kövér.

 

------------------------------------------
 

Rosszul ébredtem. Egy álom zaklat. A vége.
Örömem, a megkönnyebbülésem
belegyűrtem a semmisítésbe?
Ahogy szemeteszsákba, úgy nőbe
tömött ágyékrobbantó gyávaság vagyok?
A szégyenérzettel együtt ástam el
önmagam is – azóta halott?

 

Elástam egy gyereklányt
s benne a magot?

 

Valóban hurcolok egy emléket, amit
nem ver ki a fejemből az ölelésed?
Minden neked adott önkéntelen gesztusom
ezért veszem kevésnek?
Ha látom a hírek, a könyvek, a vak kor
vibrálásában ha szétterül – ezért
sápaszt és hajt ugyanakkor
szégyenem testtájaiba vért?

 

Tényleg hordozom ezt a bocsáthatatlan vágyat?
Maga elől menekülő vadállat?

Tényleg hordozok egy megbocsáthatatlan
gyűlöletet, mit semmiféle katlan,
kitörés és fogság nem igazolhat –
tényleg hurcolom magamban a holtat?

 

--------------------------------------------------
 

Nézd. Biztonságos szürkeség ölel ma.
Varjútollak elhullási tilalma.
Ha volt is, most nem vet árnyékot, ami nincsen.
Most szürke minden.

 

Majd tényleg eljön, ami beköszönt
tegnap. Egyszer szétterül a csönd.
A rög alatt a tollnak ha álma van –
omlik. Hangtalan.

 

Ahogy a szemedben az a
védtelen tekintet elvisel –
hogy elhiszel.

 

Bárkit hurcolok, csak te tudod
megbocsátani.
                      Nézd. Kicsit hideg van. És pára.
Az ember ebben a ködben
körvonalak nélkül ismer magára.

 

Kontúrtalan.
 

Az estélynek, az ünnepélynek, a díszfelvonulásnak
lyukas zászlófeszítő lobogásnak
vége van.
 

***

HZI-nél az összegzések, nagy léptek – túllépések – ideje következik, gondoltam, hiszen ennek kell következni, hiszen… Miért? Mert én ezt gondolom? Ezt érzem?


 
Persze, hogy nem. Hegyi még mindig az élményzuhatagot keresi, az „eldobomazagyam” fáradtságáig csigázva magát: a biciklis futárkodását biciklis ételfutárkodásra cserélte. A karantén idején (is), mikor a félelmek izzadságcseppekben gyöngyöznek elő az emberekből, az Én-éheknek: a testiségükbe, rémképeikbe és bűneikbe ragadt vágyakozó embereknek viszi házhoz a tömegétkeztetés termékeit, az ételt (vagy inkább ételszerűt), amit be lehet nyelni, és ami ideig-óráig eltelít, megnyugtat testet, idegrendszert. Aztán bekapcsolja az eldobott agyat – azért kell a kipurcanás, hogy kiléphessek önmagamból? az énveszejtés tiszta tudatáért, a rálátásért? – és megírja, amit tapasztalt. Nem is írja – kiömlik belőle.


Nap mint nap

Amikor kötéllel kell fogni a szavakat, erőszakot
kell tenni rajtuk, hogy álljanak be a sorba,
mert zavarodott vagy, hiszen exponáltad magad, de
nem látszol mégsem a képen,
csak valami kulimász egy másmilyen
ornamentikájú háttér előterében,
hogy most akkor van-e ez a fenyegetés, vagy
csak a fenyegetéssel való fenyegetés van, egy
pedagógiával nem igazolható össztársadalmi
pofon, amit kihasználnak, és mivel ki-,
ezért használhatatlan minden egyébre, nem
ad támpontot, mert kiürül, mert talán
üres volt az első pillanattól, csak a
tudjukkiknek jól jött, kapóra jött, azaz
beállított egy sorba, egy alakzatba a
másféle ornamentikájú háttér előtt, ami
nem emlékeztet egy fűvel benőtt domboldalon
véletlenül kinőtt árva fára, hanem
csak a fűnyírásra emlékeztet, a kések éles
zajára, ahogy egy fűvel benőtt domboldalon nő ki
a tarvágás, holott nem is nőttek rajta fák, tehát
nincs is mit tarra vágni –

 

pacsirtasírást
próbál magára a
felhőhabos égbolt
 
 
amikor a kötél felhorzsolja az összefogdosott
szavakat, tenyérnyomok a szavak arcán, ennyi
hatalmat követel a család összetartó ereje, ahogy
ajtót nyit a szégyen az ebédje átvételéhez, mindkét
szeme alatt lila duzzanatokkal és te tapintatosan
félrenézel, mert mit mást tehetnél, bent nyilván a
rabiátus rabtartó, aki nyilván szeretetből, mert
kettest hozott haza a gyerek, mert túl forró, vagy
túl hideg volt a leves, mert a vasalásra se jutott
ideje, összevasalja a szánalom arcát, ebben a
társadalmi érdekből elrendelt összezártságban nem is
csoda, hogy előjött belőle, nem pusztán a lehetőség,
akivel él, meg kell értened, direkt küldte őt,
hogy vegye át, az arcán a szégyen befalazott
szemeivel, te mit tettél volna a helyedben, ez
a járványból az egyetlen kézzel fogható tapasztalat,
zavarodott vagy, exponálod magad, nem állsz bele,
beleállsz, az ajtókeretbe, egy beszélőre engedett
rab veled szemben, nem beszél, egy szó nélkül veszi át az
amúgy szintén büntetésszámba menő menüt, ami
tele van dínószarral, hogy kellően tartós legyen, nem
abban az öt-húsz percben, amíg szájba tömik, hanem
a méretlen időben, amit a zacskóban félkészen tölt,
félkészétel egy teljesen kész életnek –

 

asszonyom, a te Kovid egy verőlegény, ezt a
legnehezebb tudomásul venni, hogy a verő-
legényeknek is van családja, laknak valahol és
mind lakva ismerszik
meg.



***

A művészeti élet egyik – szinte sohasem érvényre jutó – igazsága, hogy a tehetséget kellene elismernünk, nem a teljesítményt, hiszen teljesítményt már csak életutak végén lehet összegezni és mérni, de hogy az elismerés ösztönözhessen, akkor arra már nincs idő.

Talán még nem késő, gondolja az ember, többnyire akkor, amikor már késő, vagy majdnem az. Ezt gondolom én is, félelemmel teli szívvel… Túl sok minden elfut, elpereg, mire a fontosságokat felismerjük, és még több, mire aszerint merünk cselekedni, élni.

„Jusson időd rá!”, ha valami jót akarunk kívánni, kívánjuk egymásnak ezt.
 

 
(A fenti írás egy rövidebb változata megjelent a Napút 2017/5. számában, illetve elhangzott a Prágai Tamás-díj 2017. évi átadásán – a kitüntetett Hegyi Zoltán Imre volt.)
 

2020. április 12., vasárnap

Szerencsevirágzás



avagy kinek van, kinek nincs cseresznyéje?


„Nem fogok örökölni… Soha, senkitől, semmit”, mondta a feleségem még az ismeretségünk kezdetén, egy este, miközben vörös virágokat rendezgetett egy vázába. Értettem, mire gondol.



Ha a rózsától
gyümölcsöt vársz – szívedben
már hervadni kezd.

Amikor meghalt az édesapja, Csilla, legnagyobb meglepetésére, mégiscsak örökölt. Telek? Merre is? A távolsági busz csak a közelébe vitt, faluhatáron túl, esővíz marta hegyi ösvényeken kaptattunk eltévedésig. Az ösvény már elfogyott, és saját, fűlapító lépteinkben a visszautat kerestük, amikor a csalitosból fácánok rebbentek fel, és szárnyaik árnyékában feltűnt a házacska. Düledező présház a telken.



Emberkéz nyoma,
ha elporladt a kéz, lásd,
zöldbe rejtezik.

Présház, borospince, a kertben diófa és négy cseresznye. „Ó, már emlékszem… Micsoda vendégségeket rendezett itt apu!”, sóhajtott fel Csilla a füzetet lapozgatva, mely a présházból, porlepett éjjeliszekrény fiókjából pottyant elő. Kifakult betűk, bevásárlólista. „A diófa egy magányos öreg sas leshelye”, mesélte néhány hét múlva Stuart, az angolhonból magyar földre szakadt remeteéletet folytató telekszomszéd. „Sosem láttam még repülni, csak gubbaszt és figyel a kopasz ágak közül… Ám a cseresznyék! Azok aztán teremnek, és milyen finomat! Bevallom, gyümölcséréskor mindig átmegyek… de olyan furcsa érzésem támad, mintha valakinek, aki már régen nincs itt, ontaná a termést… amit jogtalan dézsmálok”, tette hozzá töredelmesen.



Fák, füzetlapok –
kik emlékeznek reánk
elevenebben?

A következő évben többször kimentünk, gyönyörködtünk a cseresznyevirágzásban, szedtünk a mosolygó gyümölcsökből. A négy fából három termett, aztán egy évre rá kettő, majd csak egy. A présház teteje beomlott, a diófa kidőlt, a sas eltűnt. Kerestük Stuartot, de a telke alján csak egy karóra drótozott, „Eladó” feliratú tábla fogadott. A negyedik évben az utolsó cseresznyefa dús, nagy szemű, sötétvörös szemeket hozott, ágról szedve frissen ropogtak, de rokonoknak, barátoknak nem tudtunk ajándékozni belőlük, megromlottak a szállításban.



Csak akkor, és csak
magad – szüretelheted
a pillanatot.

Fővárosi szomszédunk mesélte, hogy kandallót épít, és faanyagot gyűjt hozzá. Cseresznyének örülne a leginkább... „Éppenséggel megoldható”, válaszoltuk. Hallottuk, hogy harkály kopog a közeli erdőben, de amikor vágni kezdtük a vén, elhalt cseresznye törzsét, a fejszecsattogásra elnémult a környék. Amikor végeztünk, Csilla megjegyezte, „jobb lenne eladnunk a telket… úgyse jövünk ide többet”.
 
 
Nincs áthatóbb csend,
mint emberzajt viselő
bölcs rengetegé.

„A férfi, aki dzsippel járja a környéket, 50 ezret kínált érte… Gondoljuk meg.” Felkerekedtünk újra, kimentünk. Búcsúzni. A vadfű ismét derékmagasan lengett, ám átgázolva a zöld hullámokon az utoljára kivágott, legterebélyesebb fa tőszomszédságában növendék cseresznyére bukkantunk. Virágzott. Letelepedtünk mellé a földre, ég felé fordítottuk az arcunkat: szárnycsapások nélküli méltósággal ott körözött a sas.
 

Sasszem vigyázza
a cseresznyefa első
sziromhullását.


(Illusztrációk: Tóth Csilla Ilona fényképfelvételei)