(Válogatott utószavaim XXII.)
Az
irodalomban mindig akkor születnek megrázó erejű művek, ha
valaki a kimondhatóság határait feszegeti. Nem feltétlenül
alkotói bátorságra és tabusértésre – ami elől a többség
öntudatlanul visszahőköl – gondolok, hanem valóban az
elbeszélés új terepének kiépítésére, a szavak, és ami
mögöttük húzódik, az összefüggés-háló megtalálására. Az
építkezést az élet kényszeríti ki, nem pedig a fantázia
újdonságok utáni nyújtózása. A traumatikus élmények,
amelyekben bővelkedett a XX. század, szinte megbénították az
emberi tudatot, ez a bénultság még mindig tart, még mindig
oldódik, keressük az érzelmi egyensúlyt, a fogalmakat, amelyekkel
gondolhatunk rájuk, hogy a gondolkodás által mélyebben feldolgozhassunk.
Magén
István a szürrealitás szintjére emeli a traumák el- és
kibeszélését, összekever tereket és időket, magán és
társadalmi színtereket, érzelmi viszonyulásokat, közhelyszintű
és költői fogalmazásokat. A szürreális irodalomról sokaknak
csak az automatikus írás, André Breton körének és követőiknek
a kísérletei jutnak eszébe, gátlástalan és gyakran
összefüggéstelenségbe zuhanó szövegek, pedig a műfaj – ahogy
Magén is bizonyítja – épp a legmagasabb tudatosságnak és a
mély, erős, bár sokszor rejtett összefüggéseknek a terepe. A
hagyományos elbeszéléseknél, novelláknál az írót, ahogy az
olvasót is, sémáknak a tömege (élethelyzeteknek és emberi
reakcióknak jól ismert ismétlődése, ezeknek bevált ábrázolása)
segíti, a szürreális szövegalkotásnál viszont asszociatív
ugrásokkal épp a sémák elvetése dominál, de hatásosan csakis
akkor, ha az olvasóban folyamatos a rácsodálkozás, az
„aha-élmény”. A szürrealitás tehát nem a szabadságnak,
hanem a kikezdhetetlen hitelességnek a műfaja.
Magén
Istvánnak megvan a teljes fegyvertára hozzá, hogy lebilincselje az
„avantgárd irodalomtól” egyébként ódzkodó olvasók
figyelmét is. Szövegeiben keveredik a snassz és a fennkölt, a
lépcsőházi és a biblikus hangvétel, a pillanatnyi benyomás és
időtlen időknek a tapasztalata. A megidézett közhelyeket furcsán
elbiccenti, ezzel elevenné és leleplező teszi. A történet helyét
az átélt történések – ötven év?, száz év? kétezer év
utáni? – lecsapódása veszi át, erre gondolhatott Magén, amikor
saját írásait utótörténeteknek minősítette: minden, ami
elmúlt, továbbra is érvényes és dilemmaként billeg. És igen,
az erotika folyamatosan áthatja az életet, a civilizáció technika
felépítménye alól kilóg az ösztönlények lába, a hatalmi
mámor és egoizmus tobzódása mögül a kisszerűség. Mert a
hatalmi őrület, ami a vérünket ontja, akkor is kisszerű, ha
korlátlan ura a testünknek. A marhavagonok folyamatosan mennek.
Az
elbeszélői én – megnevezetlen és szinte megfoghatatlan XX.-XXI.
századi valaki – Totya király, Somfai, szexuálisan túlfűtött
nők és az Örökkévaló négyszögében tántorog, a szereplők
közül senki se feddhetetlen, viszont mindenki kikacagható és meg
is szánható… Hiszen állandóan ott kísért a sejtelem, hogy
lehetnék én – ő is. A halottak feltámadnak, és legközelebb
már a fa tetején ülnek, esetleg a Holdra költöznek, minden, ami
elképzelhető, megtörtént már vagy meg fog történni, ami
történik, állandóan ismétlődik, a szavak, ahogy beszélünk
róla, ugyanazok a szavak lesznek… Leírom tehát újra, a
megcáfoltság árnyékával, de a pillanat érvényének
fénylő-villanó hitével: Az irodalomban mindig akkor születnek
megrázó erejű művek, ha valaki a kimondhatóság határait
feszegeti.
Magén István: Apokrif (Dr. Kotász Könyvkiadó, 2021)
