Könyvek és könnyek

 

Közel harminc éve (1994 óta) cirkálok a szerkesztés és kiadás különböző szegmenseiben, és most a Kétfarkú Kutyapárt Népfőiskolájának szervezésében lehetőségem nyílt egy másfélórás előadásba sűríteni a tapasztalataimat. Köszönöm – számomra is tanulságosnak bizonyult, mivel tisztáztam magamban olyasmiket, amit könnyű lélekkel, önként talán nem gondoltam volna végig!

Agyféltekék párbeszéde

 

                                    (Válogatott utószavaim XXXVII.)

HZI, aki a hétköznapokban ételfutár, költőként pedig az ünnepnapokban hírvivő-futár, olyan tapasztalások túlélő tudósítója, akit borzongással vegyes rácsodálkozással hallgatunk, és a lelki nyugalmunk óvásának szándékával talán félre is tolnánk, ha szavainak elevensége és természetessége, no meg az elbeszéléseinek mítosz-illeszkedése nem láncolná le a figyelmünket.

Igen, elsőre visszahőkölünk, mert Hegyi onnan jön, ahol csak zavartan dudorászunk, ahol gyorsan eltereljük a figyelmünket, ha elénk rémlik valami... Ezeknek a homályban terjengő, de nagyon is valóságos érzelmeknek-állapotoknak egyre precízebb énekmondója Hegyi, és ebben a kötetében tovább élesíti és gazdagítja a láttatását, ugyanis minden egyes történetéhez kiegészítést, komplementert rendel, igazolva, hogy mindennek többféle hitelessége lehet, attól függően, hogy milyen alapállásból csorgunk bele. Az alapállások különbözőségét már csak az is lehetővé teszi számára, hogy egymás mellé sorolódnak kötetében a most írt és az 1990-es években papírra vetett versei – mintha két különböző ember üzengetne egymásnak. „A jól felügyelt tudathasadás a költői megszólalás aranyfedezete”, írtam egyszer nagyon régen, valaki más kapcsán, és Hegyi ezt a hasadást szinte már módszeresen űzi, mintha ki akarna lépni önmagából, mintha kilépve végre kellő távolsággal és szigorral ítélhetné meg és helyesbíthetné önmagát. Nem véletlen, hogy jelen kötetének a korábbi (munka)címe Jobb agyféltekés rajzolás volt, hiszen az agyféltekék különbözőségét, világhoz való viszonyulásuk másságát ma már jól ismerjük – ezt a fajta kettősségét mindenki „gyárilag” magában hordja, még ha nem is fedezi fel és nem is használja.

A helyesbítés persze nem pusztán nyelvi és hangütésbeli, hanem morális. Hibák és bűnök mentén ítéltetik meg minden, és emberségünk legfőbb ismérve, hogy botlásainkat (Hegyinél gyakorta egyes szám első személyben magára véve minden ember, az Ember tévelygéseit) felismerve javíthatunk – mert lehetőséget kaptunk rá, hogy javítsunk! – a lépteinken. Ilyen szándék és indulat érződik Hegyi Zoltán Imre minden mozdulatán, és költői megszólalásainak fényét is ez adja.

Hegyi Zoltán Imre: Tkp. ugyanaz (Dr. Kotász Könyvkiadó, 2023)

Fehérség

 

November 2-án, születésnapján, édesapámat szoktam köszönteni – Isten éltesse sokáig jó erőben, egészségben! –, aztán édesanyám köré kanyarodnak a gondolataim, aki huszonhárom évvel ezelőtt halt meg. Olyan, mintha huszonhárom éve valami köztes időben léteznék.

Ezt a verset legalább tíz éve írom, és tudatában annak, hogy a hozzáállással és elvárással, ahogy (átformálom, aztán vissza, rímesítem, aztán széttöröm a rímeit stb.) viszonyulok hozzá, úgy befejezhetetlen, most közzéteszem.

Fehér

Lobog a szélben, ami ide szorult, belém.

A perzselő gyásztól öregednek meg az emberek,

virágzik ki fehér hamu a hajszálaikra?

Fehér viasz, fekete kanóc, szürke füst –

a hazugság, ha már virágot bont, igazság?

„Mintha az ő szeme volna!” Ennyi az öröklét?

A meteorológia csendet jósol, kitartó,

nagy csendet, és jó volna hinni, hogy az előre-

és visszajelzések egyre pontosodnak – tudtam,

nem jön már másnap, csak másmilyen nap,

s a közöny egyre nagyobbakat harap a testből,

s a test veszése leviszi a lázat. Lobog a szélben,

ami ide szorult, belém – s fent, a mély magas kútjában

a lángok... Táncolnak fehéren, mozdulatlan.

 

Sámli és csapóajtó (részlet)

 

                                    (Válogatott utószavaim XXXVI.)

[...] Kotász Károly nem ápolt más festőművészekkel baráti kapcsolatokat, még külföldi tanulmányai során sem szegődött más magyarok mellé, hanem mindig egyedül rótta az útját. Nem véletlenül nem találjuk nyomát semmilyen művészettörténeti munkában annak, hogy Münchenben, Párizsban vagy Rómában bármilyen körnek, csoportosulásnak tagja lett volna. Meg kell azonban jegyeznünk, hogy a sokáig Olaszországban élő Négely Rudolffal valószínűleg többször találkozott, és hatással is lehettek egymásra, Négely technikája (széles spaklival hordta fel a vászonra a festéket) visszaköszön itt-ott Kotász képein is. Szintén ismerte (Münchenben együtt tanultak) Rudnay Gyulát, akivel a látásmódbeli – elsősorban a tájképeik komponáltságában, hangulatában, de még foltkezelésben is felfedezhető – rokonságuk egészen feltűnő.

Fontosak voltak eleinte a szabadkőműves kapcsolatai (a kőművesség felé vélhetően még Fuchsék terelgették), itt ismerkedett össze Bárdos Artúrral, aki a népszerűsítése, elismertetése terén éveken át rendkívül komoly erőfeszítéseket tett (cikkeket, kötetet írt Kotászról, könyvek illusztrálására, portrék festésére megrendeléseket szerzett stb.). Kotász idővel szakított mindezzel, nem csak a szabadkőművességgel, a könyvek illusztrálásával, de végül a kiállítás-részvétellel is, az 1920-as évektől már nem utazott sehova, hogy aztán a '30-as években már a képei is egyre kevesebbet utazzanak: nem tartotta fontosnak az egészet, nem akart kompromisszumot kötni, „szállítani” az elvárt témákat, kiszolgálni az ízlésbeli igényeket. Még akkor sem, ha ezeket az igényeket, keresletet ő maga is formálta 10-15 évvel korábban.

Ha már a spakli szóba került: talán az iparos-múltja, a kalapkészítés fortélyainak ismerete révén, abból inspirálódva Kotász folyamatosan kereste az eszközbeli újítás, és így az újszerű képi hatás elérésének lehetőségét. Így talált rá a spaklikra, amelyekkel cézanne-i szélességű tiszta színfoltokat húzhat fel a vászonra, így a hosszú csőröcskékre, amelyeket a festéktubusokra szerelve pontszerűen vihető fel, vékony csíkban kanyarítható oda az anyag a felületre, ezért vetett be hegyes fémszerszámokat, amelyekkel a száradó festékfelületbe még bele lehet karcolni, esetleg később kapirgálni (az ilyen karcolt képeire példa a Téli kopárság). Szintén a kalaposság, a nemezelés alapanyagához visszanyúlva színes, geometrikus nemezdarabokból összeapplikált képeket is létrehozott.

Ennek a sokfelé kanyargó kísérletezésnek, útkeresésnek végül (nagyjából az 1920-as évek elejére, Kotász ötvenéves korára) egy teljesen sajátos folt- és színkezelési technika lett a vége, ami a védjegyévé vált, és amely lehetővé tette számára a tömör és nyomatékos, komor és mégis felszabadultan méltóságteljes fogalmazást.

Kotászt a festői témák nem csak látványbeli problémaként izgatták, az ábrázolások számára – mint minden komoly, nagy művésznél – etikai kérdéseket hoznak felszínre. A módszerbeli kísérletezéseinek (színfoltok elhelyezése, felhordási módok, kontúrok alkalmazása stb.) látványossága legtöbbször elvonja a figyelmet a mélyebbre szőtt véleményének jelenlétéről, az emberi esendőségről vallott egyszerre szolidáris hozzáállásáról (Földönfutók, Aratásra menők, Ara) és a tragikomikumot is elénk táró lesújtó véleményéről (Porondon). Egy időben ('20-as évek második fele, '30-as évek eleje) kedvenc témáivá a kocsmai, vásári, cirkuszi jelenetek váltak. Bizonyos, hogy nem csupán az alkohol vagy különleges élmény hatására jókedvűvé, őszintévé, hanem a gátlástalanná, durvává, önleleplezővé váló embereket is szerette megfigyelni.

Kicsi képfelületen monumentálisan – ez is Kotász sajátja, ahogy a sötétebb tónusú kevert színek rendjébe a váratlanul felizzó világos tiszták ékelése, a „mégis”, a „csakazértis” szakrális mélységekig hatoló megfogalmazásaként. Kései képein az emberi alakok is már egészen apróként, és ugyanolyan foltosan, a nagyobb egészbe tagozódva jelennek meg. Ekkor már elmarad a '10-es, '20-as évekre jellemző karakterábrázolás, az emberi arcok nagyképűségbe, indulatba, mohóságba, szexuális vágyakozásba torzuló idealizálatlan megjelenítése. A legkisebb részlet és az átfogó egész igazsága között a félreérthető tartományok széles mezeje húzódik, erről a mezőről költözik ki folyamatosan, lépésről lépésre Kotász. Némely időskori képét szinte hunyorítva kell néznünk, hogy elénk ugorjon, láthatóvá rendeződjön a téma.

Kotász Károlynak is, ahogy Csontvárynak, megvolt a maga Magányos cédrusa, csak az övé nem libanoni cédrus, hanem tölgyfa, és nem kellett hosszas zarándokútra kelnie, hogy eljusson hozzá, mert ha kipillantott a háza emeleti műterem-ablakán, láthatta a telke végén a halastó partján magasodva (Tölgyfa a tóparton). Ez a fa jelképezi Kotász egész emberi és művészi sorsát: megdőlve, vihar által kibillentve nőtt hatalmasra, szálegyenesre, erős gyökereivel szilárdan – félig vízben, félig szárazon állva, kisebb áradásokkal, apályokkal mit sem törődve – tartja magát, és bár az alsó ágai letöredeztek, fölöttük dús, sok mindent magában rejtő lombkoronát növesztve a többi fától elkülönülve, az erdő közösségétől elszakadva tornyosul a víztükör fölé. Lombja zöldje az ég kékjébe olvad. Összeköti a halak és madarak világát.

Talán pont ezért vett itt telket, építette ide a házát? A tölgy miatt? A tó miatt? A többi ember, a falu messzesége miatt?

Egyre inkább „belső tájakat” festett, és ez nem csak a látásának romlásából következett, hanem az összegzés, a sallangmentesítés tudatos törekvéséből is. Utolsó éveiben már rögeszmésen a munkába temetkezett, gyakorlatilag megszűnt érintkezni a külvilággal, reggeltől estig, napkeltőtől napnyugtáig – és még azon túl is, petróleumlámpa fényénél – festett és festett. Felesége és lánya se merték ebben megzavarni, ezért az emeleti műterem ajtajára egy kis nyílást vágtak, csapóajtót szereltek, és azon át csúsztatták be hozzá az ennivalót, hogy étkezhessen, amikor éppen az eszébe jut. Fizikailag is magába zárkózott, hogy a lelki elmélyülés, önfeltárás – egyébként nem veszélytelen – folyamatában minél mélyebbre juthasson.

Ez már a kavargó, egymásba mosódó színfoltok korszaka, amikor inkább csak sejthetjük, mit is ábrázolnak a képek, mintsem látjuk (Fényözön, Vonulás, A mulatság vége).

Mintha tudós módjára az élet törvényeit kutatná Kotász, és mintha arra jutna, hogy minden mindennel összefügg, ég és föld, fény és sötétség, élő és élettelen, ember és környezete... Az emberi alakok először egyéni vonásaikkal, harmonikus arccal jelennek meg a képein, aztán karakterisztikussá, később tömbszerűvé válnak, erős vastag fekete kontúrt kapnak (Betlehem, Esti ima a földeken, Nőrablás, Árusítás a kocsiról), majd lekicsinyednek (Szabad társadalom, Végtelen dombok, Pusztaság), végül feloldódnak a környezetben, szinte tájelemmé válnak, és csak a ruhájuk színével jelzik a jelenlétüket... Igen, ez lehetett a végső ítélete az emberekről, az emberi személyiség fontosságáról. [...]

Kotász Károly: Ég és föld (Dr. Kotász Könyvkiadó, 2023)

Szívszaggató, szívfoltozó – a szépség igézetében

 

                                          (Válogatott utószavaim XXXV.)

Dudás Éva egész kötete hitvallás, megbékélés az elmúlással, ragaszkodás a múlhatatlan – földi pályafutásunk legvégéig kitartó – értékekhez, a szépséghez és a jósághoz.

A fájdalomról is csak szépen szabad szólni, ezt vallja a szerző, és ezért a bántóan, ritmustalanul fájdalmas kortárs költészeti kórusból üdítően kizeng a hangja. Aki a beszéd erejében már csalatkozott, a szavait lassan zenévé oldja, és nem süket embertársaihoz, hanem Istenhez intézi. Az ének mindig érzelemgazdagabb, mint a próza, és inkább a szív kommunikációja, nem az elméé – az elzárkózó emberi tudatok reménytelensége után a szív megnyílásában az utolsó dobbanásig, és még talán azon túl is lehet bízni.

Dudás Éva: Isten tenyerén (Dr. Kotász Könyvkiadó, 2023)

Emberség, merre vagy?

 

Ma lenne 93 éves a mester, "legalább 90 évig élni fogok, érzem, tudom", jelentette ki talán 80 évesen, aztán... A legnagyobb látók, médiumok is vakok a saját életükben, ez törvényszerű, és valószínűleg az életbe kényszeredett lélek érdekét szolgálja, mert hogyan is lehetne úgy élni, hogy tudom előre a sorsomat? Csak úgy lehet vizsgázni, ha vak vagyok, ha döntéseket kell hoznom – vagy ha nem is hozok döntéseket, de úgy érzem, úgy élem meg, hogy igen –, és ő szerintem így érzett. Amit ebből tapasztaltam, a hihetetlen igazságérzet és emberség, ami folyamatosan munkált benne. Akkor ismerszik meg az ember, amikor bajban van: tud e segíteni a nálánál is nehezebb állapotban lévőn?

(Katona Tibor a Toldi Mozi büfépultjánál, Komjáti Ferenc fényképfelvétele, 2002)

"– Állat! Összeszart mindent! – Kattogó zajsorozat, vibráló fények… A végstádiumos neoncsövek keserves üzembe lépésének kísérőtünete… Mesterséges világosság szúrt a szemembe, hasított az agyvelőmbe.

Ekkor értettem meg, persze, kissé későn, a vall után jóval, vall-nak a huszadik századot hívom, mert a vallomások és vallatások százada volt, a huszonegyedikben, ami nem tudom, hogy minek az évszázada lesz, szóval ekkor jöttem rá, hogy miért alkalmaztak a vallban a kínzásoknál szembe-világítást.

A jobb oldalamat, ezt az elidegenült testtájékot – mintha betont vakoltak volna rá, olyan érzéketlen és nehéz – magam után vonszolva felültem az éjszakai pállottságával visszatapasztó ágyneműmből, letettem a talpamat a hideg kőre… és elsötétült minden. Elájultam? Nem, az ágy fejtámlájába kapaszkodom… Felálltam.

– Megint ganézzak?! – Kinga egy infúziós-tasakkal ütögette Gyuszi bácsit fejét, az öreg az alkarjával védekezett.

Folyam zúgott a halántékomban, szédelegtem, ám éreztem, hogy ha rozsdásan is, de mozgásba lendülök. Mankóim az éjjeliszekrényhez támasztva, nem nyúltam értük. Bal kezemmel a nyakkivágásnál megragadtam, megrántottam a pizsamaingemet, köldökig hasadt, három gomb pattant és a fekete-fehér járólapokon koppant... észlelhetetlen zaj az üvöltésem árnyékában.

– Állj, büdös kurva! Állj, vagy leütlek!

Megindultam felé – indulatom alapján odarobbantam, sztrókkal sújtott testem valósága alapján csosszantam egyet –, Kinga sápadtan hátrált.

– Mit csinál?! Hívom a biztonságiakat!

– Maga...? Aki veri a betegeket? Vajon magát teperik le vagy engem?! De nem kell ide segítség… Még egy mozdulat, és én…

Miután híre terjedt a fellépésemnek – és mintha most derülne csak ki, amit minden nővér és orvos, bizton állítom, tudott –, Éva, a jó Évácska este Gyuszi bácsi ágyához telepedett, „bocsánatot kérek az egész ápolói kollektíva nevében”, aztán hosszasan – feleslegesen hosszan – fejtegette, hogy Kingát nem lehet kirúgni, mert… Majd hozzám lépett, és minden magyarázat nélkül – bár selymes hangjának cirógatását, mint kellemes adalékot, elviseltem volna – megpuszilt.

Farzseb doktornő tornát írt elő, különös tekintettel a jobb oldalamra, „a késztetés, a mozgás segít az idegi kapcsolatok regenerációjában”, tehát az orvosi utasításnak megfelelően, egyúttal a saját jól kidolgozott szisztémám alapján a lehető legsűrűbben a kórterem bejáratától nem messze telepített italautomatához járultam, hogy gyakoroljam – hol a jobbkezem mutató-, hol nagy-, hol hüvelykujjával! – az automata gombjainak célbavételét és megnyomását. Ilyenkor aztán kénytelen voltam az elém csorgatott limonádét, néha teát – más történik, fene egye meg, mint amire az agyam parancsot ad! –, ám később egyre sűrűbb sikerességgel a szándékom szerinti kávét, tejeskávét elfogyasztani. Ez van, a gyógytorna az gyógytorna!

– Milyen csodás – szólt a doktornő –, hogy ilyen sok gyereke van, és minden nap látogatja valamelyikük! Tudja, a legtöbb idős páciensünkre rá se néznek.

– Nincs egyetlen gyerekem sem. A barátaim.

Egyik esti kávézásom után a társalgónak is becézhető, televíziókészülékkel ellátott kiöblösödő folyosórészen a Travelt néztem, közben talán elbóbiskoltam – a koffein sosem akadályoz az alvásban, inkább csak az álomképeimet élesíti –, mindenesetre egyszer csak arra eszmélek, hogy kúrnak, nédda, csettintettem magamban, bár talán hangosan is kimondtam, mindenesetre szólni csak Gyuszi bácsinak szóltam, „gyere már, Gyusszantó, akciófilm!”, aztán mikor ismét ocsúdok, a teljes roki klub a folyóson dekkol, oldalt pótszékek besorozva, néhányan horkolnak, mások nyálzanak, „jesszusmária”, Évát, a jó Évácskát osztották be aznap éjszakásnak, levegő után kapkodva kikapcsolta, vagy inkább rácsapott, mint egy egyhelyben ücsörgő, ezért esélytelen, de így is, a puszta jelenlétével is viszolyogtató kitinpáncélos bogár hátára, a tévékészülék főgombjára. Huss, volt kép, nincs kép.

Dr. Fer Erzsébet, azaz Farzseb, osztályvezető főorvos másnap reggel vizsgálatra rendelt, „formaság”, tette hozzá, „már értesültem róla, hogy a finom-motorikája látványosan javul”, a mutatóujjával illusztrálva mondandóját könnyedén nyomkodott a levegőben, mintha láthatatlan tévé-távirányítóval a Travelt keresné... De nem, nem, a betegeit rendezgeti; egyesek jobbra, mások balra álljanak... fejlesztés, elfektetés… „Otthonába bocsátjuk”. Otthonába? Ilyen is van? Tényleg? Harmadik oldal?"

(Részlet a L.É.L.E.K. c. regényből)

Egy férfi női hangja

 

                                        (Válogatott utószavaim XXXIV.)

A nehéz élethelyzetek felborzolják az emberi lelkeket és próbára teszik. Ilyen élethelyzetet – a karantén idejét, amelyet hajlamosak lennénk már feledni, mint egy háborút, amikor végre beköszöntött a béke (vagy amit békének hiszünk), feledve a tegnapot, mert minden érdekesebb, a ma, a holnap, de még a tegnapelőtt is, mint a tegnap – mutat be Onagy Zoltán regénye, a külvilág szabályrendszereinek kényszerű változása mellett egy látszólag szabálytalan, titkolt férfi-nő kapcsolat, egy „párhuzamos valóságba” szorult család, anya, apa és kisfiú történetének bemutatásába ágyazva. A szikrázóan éles karantén-tavasz jól látható kontúrt ad fényeknek és árnyékoknak, kiélt és kiéletlen vágyaknak, vállalt és örökölt, szokásjogba kövesedett kötelességeknek, és Onagy nagy nyelvi erővel, sodró elbeszélésmóddal, az élőbeszéd spontaneitásának megőrzésével (hiszen egy női monológot, pontosabban dialógus-felet hallgatunk végig!) és szívbéli szeretettel kalauzolja végig regényszereplőit a zátonyokon.

    Egy férfi szerző női elbeszélő-hangja fogja (meggyőződésem, hogy ha csak évek múlva is, de ez mindenképpen beigazolódik) a leghitelesebben, plasztikusan ábrázolni a 2020-as évek elejét, egy korszakot, amely – ez lesz az igazi kérdés! – sajátosságával meghökkent, avagy visszaköszön, mint a jelenvalóság előjátéka.

Onagy Zoltán: A helyettes harmadik regénye (Dr. Kotász Könyvkiadó, 2023)

Csoda-csempészet a huszonegyedik században

  

                                   (Válogatott utószavaim XXXIII.)

Fűrész István versei a fegyelem szép rendjéből a zeneiség fegyelmet feledtető hullámzásával szólnak hozzánk. Mindez lehetne költői játék is, ha nem érződne az erőteljes mögöttes szándék: az értékvesztések korában formailag is megragadni és fölmutatni azt, ami dacol, lompossággal, nemtörődömséggel, megalkuvással. 

Klasszikus hangon, egy ideákban hívő lélek szavaival mesél olyan élményekről, amelyekkel mi is szembesülünk vagy szembesülhetnénk: az almafa virágzásáról, Abelard és Heloise szerelméről, egy nyári zivatarról, a drezdai háborús emlékmű stációiról...

Merjük szeretni az életet, és higgyük el: ha nyitva tartjuk a szívünket, még nem válunk áldozatokká! Higgyünk a csodákban!

Fűrész István: Kölcsönhatások (Dr. Kotász Könyvkiadó, 2023)

 

Hol a költészet mostanában?

 

A bűn nem a külvilágból árad, és nem a tévében szembesülünk vele, amikor bekapcsoljuk, hanem a környezetünkből és leginkább pedig belőlünk. A lelkünk szövevényes indokoltságokkal szépen behálózott, "nekem mindent lehet" kimondatlan, felvállalhatatlan, de mélyen átélt érzelmi felmentvényeiből, a szeretetközelségből, a magánpokol otthonos sötétségéből – mely bugyorra tükröt tartani, huzatot nyitni, fényt vetni a legemberibb emberi sorsfeladat lenne. Kötelező, folyamatos és életre szóló napi gyakorlat. A gyónás, az ima, a meditáció segíthetne talán mindebben... Az ima-írók, a meditációt-hirdetők felelőssége tehát hatványozott.

Ilyesmik jutottak eszembe, amikor a Napút Online folyóirat szerkesztőjének körkérdésére válaszoltam (Hol a költészet mostanában?) más felkért tollforgók mellett.

 

 

A teljes szöveg az alábbi linken megtalálható:

HOL A KÖLTÉSZET MOSTANÁBAN? (Levélfa, 64.)

 

Fák, fák

Ember és fa kapcsolata... Erre a témára írt ki haiku-pályázatot tavaly év végén a BuddhaFM Rádió. Legfeljebb három opusszal lehetett jelentkezni, és én – miután átnéztem a Haikuraktár címmel ellátott virtuális fiókomat, amiben, számomra is meglepő módon, nagyjából nyolcvan-kilencven lehetséges háromsoros lapult – hármat küldtem be.

 

Fejét csóválja

a hárs – mit gereblyézek

lenn a lábánál?

 

Rügyező ágat

dobtam a tűzbe – a szél

hamut szór reám.

 

Fejem felett fa,

lábam előtt út… Vihar

jön... Elágazunk.

 

 

Néhány haikum, érdekességként, amelyik nem került "versenybe":

 

A fa zavaráról

is szólni kéne, melyhez

odaszögelték a testet.

 

…aztán befűtött
a bontott keresztfával
egy szegény család.

Erdő, fa, levél –
melyik vagyok? Szellő, szél,
vihar – melyik jön?

Nem bírom már

árnyékomat látni. Erdő

mélye, fogadj be!

 

"Fuck, fuck!" Jól hallom,

hogy más is ennyire

rajong a fákért?

Avarszintre ért.

Számít még, hogy honnan, mely

fáról származott?

 

Égre néztek, és

földbe gyökerezett lábuk.

Úgy maradtak.

 

A pályázat végeredménye itt olvasható:

https://www.buddhafm.hu/hirek/a-buddhafm-radio-ember-es-fa-kapcsolata-haikupalyazatanak-nyertesei/

 

Illusztráció: Tóth Csilla Ilona fényképfelvételei

Bitang, ó...

 

Kilenc éve ezen a napon engedélyezte önmaga számára a mester, hogy elinduljon, utána járjon, ledobja az akadékoskodó testet, ezt az elhasznált – ám, valljuk be, igen-igen szeretett – tesztanyagot, amelynek a kiértékeléshez már nem lehet köze.

Mintha ebben is követném, csiszolom-formálom az emlékeimet – évtizedeken át űzte, valóban mesteri módon, a gyakorlatot: miként lehet személyes, felkavaró élményt mítosszá formálni, olyan elregélhető történetté, amely nem ódonságával, nem is meseszerűségével, nem is tipizáltságával emelkedik mítosszá, hanem azzal, hogy minden egyes mozzanatában felülírhatatlan tanulságokat hordoz –, formálom az emlékeimet, és ebbe a tésztagyúrásba most betekintést is engedek.

 

Hívások I.

Megint a Mesterhez mentem,
ezúttal abban az időben, amikor még nem ismertük egymást.
Felülmúlhatatlan rendetlenségben, a nagyszobában fogadott,
a padlón átlósan tátongó repedés futott végig.
„A szüleim állandóan veszekedtek”, jegyezte meg, aztán
lehúzta az utolsó kortyot, és az üres
sörösüveget a padló-szakadékba hajította.
A konyha felé indult, óvatosan
emelve át a lábát a küszöbnél a fekete gubancokon,
pillanatra úgy véltem, táncol,
ő pedig, mintha kimondatlan kérdésre válaszolna,
„szörnyű hívások voltak”, rúgta le
a bokájába csimpaszkodó telefonzsinór-hurkot.
Miközben megszabadult az egyiktől, a másik végtagját
másik kapta el. „Ezért nem engedhetek be senkit”, fakadt ki
az arcán bármi indulat jele nélkül.
„Talán én sem… itt vagyok…”, gondolkodtam el, hunyorítva
figyelve, ahogy bútorok és berendezési tárgyak
álmos kutyaként rázzák le magukról a port.
„Múlt és jövő összeesküdtek Tibi ellen”, lépett be
ebben a pillanatban, ezzel a mondattal Sz. T. a lakásba,
„vagy ez inkább esküvő?”
A szakadék, mint egy régóta nyitott, kiszáradt száj,
rekedt sóhajjal összezáródott, és
telefoncsengés és féktelen hahotázás elegyére ébredtem.

(2021)

 

Hívások II.

                        (Szentmiklósi Tamás, Tanárúrnak)

Megint a Mesterhez érkeztem,
ezúttal abban az időben, amikor még nem ismertük egymást.
Esti sötétségben a nappalijában fogadott („kiégett a villanyalma...
benn még alma, ha kicsavarod, körte”),
az egyik falon a szakadt, lógó villanyvezetéket
félig agyonvert kígyónak néztem.
„A szüleim állandóan veszekedtek”, jegyezte meg,
lehúzta az utolsó kortyot, és az üres, jósgömb-alakú sörösüveget
a fény felé vonta, majd ugyanazzal a mozdulatívvel
a szobán keresztülfutó padló-szakadékba hajította.

A konyha felé indult, lábát a küszöbnél
óvatosan átemelve a fekete gubancokon,
pillanatra úgy véltem, táncol,
ő pedig, mintha kimondatlan kérdésemre válaszolna,
„szörnyű hívások voltak”, rúgta le
a bokájába csimpaszkodó telefonzsinór-hurkot.
Miközben megszabadult az egyiktől, másik kapta el.
„A sáncolás miatt sakkoztam egy életen át?
Amíg a király átrepül a bástya feje fölött, ha jobban belegondolok,
nincs sehol…”

„Talán én sem vagyok itt…”, gondolkodtam el,
bútorokon és berendezési tárgyakon
a mindent meglágyító és egymásba simító sminket,
az évtizedes port figyelve... Vagy mégis…?
„Múlt és jövő elváltak Tibitől”,
lépett be ezzel a mondattal Tanárúr a lakásba,
„de a jelen folyamatos esküvő!”
A szakadék, mint egy régóta nyitott, horkolástól száraz száj,
rekedt sóhajjal összezáródott, és
telefoncsörgés és féktelen hahotázás elegyére ébredtem.

(2022)

Tibi, te bitang, ó 

"Persze, persze, veletek vagyok", mondta,
aztán nem láttuk többet,
előkészítette a gutaütését
a húsz évvel fiatalabb, fehérmájú nővel.

A Bajcsy-Zsilinszky úton találkoztunk ismét,
"jutalmat kaptam", zizegtette
a bankókat a zsebében, ám amikor elővette,
látszott, nem pénz az,

vers. "Születésnapomra. Ihletbe jöttem..."
Felolvasta, majd zsebre gyűrte, majd elvesztette
a fecnit, mielőtt lemásolhattuk volna –

másolhatatlan. Próbáljunk hinni: a másvilágon
sörrel a kezében odaül majd mellénk,
és kántáló hangon elmondja...

(2023)