Mi marad egy halott barát után? Emlékek és szelíd üzenetek, álmok és álomszerűvé hajló valóságmozzanatok… Vagy a valóság mindig is álomszerű, és csak a tudatunk próbálja átláthatóvá, felügyelhetővé gyúrni?
Katona Tibor barátom 2014. január 4-én lépett ki a testéből, és azóta is álmokban és valóságmozzanatokban kísért – jelenlétét érzékelni vélem, persze meglehet, ez csupán elmejáték, melynek a feladványszerzője és megfejtője is én vagyok, így mások számára minden ilyen jelzés keveset mond, s nem is igazán köthető Tibihez… Mégis leírtam az élményeimet, mert érzem, amit az ittmaradottak általában érezni szoktak a távozóval szemben: adós vagyok, és a törlesztésre minden mégoly kétséges módot is meg kell ragadni.
Két kavics
„El ne botoljon!”, kiált utánam a kertész,
amikor az összedőlt sírok közé lépve a barátomat
keresem… A barátomét.
Nincs.
Nincs ott, ahová az emlékezetem szerkeszti,
fasor, kőfal, fűcsomókkal pettyezett rézsű
mintha vándorolna, metszéspontjukban csupán földhalom virít,
majd sírok egymás hegyén-hátán,
kártyavár összeomlott lapjai,
milyen könnyű volna most, amitől óvtak, botlani,
s fejet a márványtömb élébe, kocc,
„szervusz, Tibikém, látod, megjöttem… leszel
szíves instruálni, hova is…”
Persze, 14. sor, 15. hely, felírták az irodán,
a feliratok kopnak, a bokor még kicsit sírdogált,
amikor ráfeküdt a kőlap, aztán ocsúdott,
pár évtized, és odébb tolja a követ, nekem néhány perc jutott,
a busz indulásáig húsz (Csilla a kapuban vár),
csillagidő kétezerhúsz, kezemben a virág,
zsebemben két kavics, akár tehetném ide is,
oda is, bárhova, sírra kerül, egyetlen nagy sírdombon
tapodnak lábaim, győzködöm magam, tedd le, tegyed már le,
„megtaláltam!”, kurjant a kertész integetve,
Katona Tibor, alatta a dátumok, egyezik,
de kinek a katonája?, ezt soha, miért nem jutott időnk firtatni?,
mindegy, név, test, idő letéve,
barna avar a kőlapon, nyár elején?, kézzel lesöprögetem,
sakkfigura gurul elő, egy világos királynőt
csempészett ide, ki?, avar, nem akar
sehogy sem elfogyni, a természet lankadatlan takargatja
szánalmas mániáinkat, szedegetem,
az egyik pöndörült levél a mellkasomra hull, lesodrom azt is,
mi ez… csík … vörös… véres az ingem…
igen, valami csörgött az avarban, szilánkok,
úgy látszik, vérrel kell fizetni,
virágok?, nevetséges, mécsest gyújtok,
a vak reménynek is kell a vezérfény, láng és füst
kanyarog, de mégis száll, és mégis felfelé,
a portán véres ingemet, „megszaggatta magát?”, nézik
együttérzően, kilépünk a kapun,
a zsebemben két kavics összezörren.
Hívások
Megint a Mesterhez mentem,
ezúttal abban az időben, amikor még nem ismertük egymást.
Felülmúlhatatlan rendetlenségben, a nagyszobában fogadott,
a padlón átlósan tátongó repedés futott végig.
„A szüleim állandóan veszekedtek”, jegyezte meg, aztán
lehúzta az utolsó kortyot, és az üres
sörösüveget a padló-szakadékba hajította.
A konyha felé indult, óvatosan
emelve át a lábát a küszöbnél a fekete gubancokon,
pillanatra úgy véltem, táncol,
ő pedig, mintha kimondatlan kérdésre válaszolna,
„szörnyű hívások voltak”, rúgta le
a bokájába csimpaszkodó telefonzsinór-hurkot.
Miközben megszabadult az egyiktől, a másik végtagját
másik kapta el. „Ezért nem engedhetek be senkit”, fakadt ki
az arcán bármi indulat jele nélkül.
„Talán én sem… itt vagyok…”, gondolkodtam el, hunyorítva
figyelve, ahogy bútorok és berendezési tárgyak
álmos kutyaként rázzák le magukról a porleplet.
„Múlt és jövő összeesküdtek Tibi ellen”, lépett be
ebben a pillanatban, ezzel a mondattal Sz. Tamás a lakásba,
„vagy ez inkább esküvő?”
A szakadék, mint egy régóta nyitott, kiszáradt száj,
rekedt sóhajjal összezáródott, és
telefoncsengés és féktelen hahotázás elegyére ébredtem.
