(Válogatott utószavaim XVIII.)
(Titkos Gyula: A hely, 2002)
Amikor az érzeteink kellemetlenné válnak, amikor rosszul érezzük magunkat a bőrünkben, azt gondoljuk, a testünk szorul gyógyításra, esetleg a lelkünk, netalán a szellemünk. Valójában egyik sem orvosolható, amiként az ember, mint felbonthatatlan egység, nem gyógyítható… De nem is betegszik meg soha.
A zavar mindig az időben támad. Az idővel nem tudunk sehogy se bánni, nem ismerjük a természetét, és ennek legfeltűnőbb jele, hogy egységes naptári rendbe gyömöszöltük, becsapva és kínlódásoknak vetve alá magunkat. Az idő mindenki számára másképp múlik, sejt-szinten másképp és lélektanilag másképp. Pillantsunk két, nagyjából ugyanakkor született emberre ötvenéves korukban… Egyikük harmincötnek fog látszani, másikuk hatvannak; és ez nem pusztán „látszat”, mivel ha megkérdezzük őket, elmondják: úgy is érzik magukat. „Persze, a gének”, sóhajtunk ilyenkor diagnosztikus elégedettséggel. Persze, számítanak a gének, de mennyivel többet számítanak az életesemények és az eseményeket feldolgozó belső lelki munka, érlelés, amely ténylegesen tagolja az egyéni idő múlását. Ha mindenki a saját ritmusát követné, és nem próbálna másokhoz vagy máshoz (mesterséges időrendhez) alkalmazkodni, nem támadnának testi zavarai, ha mindenki rászánná az időt, hogy megálljon, elidőzzön, sőt, ha szükséges, visszaforduljon a belső útján, ha odafülelne a belső órája ketyegésére, és ahhoz igazítaná kényelmes konoksággal a lépteit, akkor derűs kiegyensúlyozottsággal és testi funkcionális zavarok nélkül élhetné az életét.
A zavar mindig az időben támad. Az idővel nem tudunk sehogy se bánni, nem ismerjük a természetét, és ennek legfeltűnőbb jele, hogy egységes naptári rendbe gyömöszöltük, becsapva és kínlódásoknak vetve alá magunkat. Az idő mindenki számára másképp múlik, sejt-szinten másképp és lélektanilag másképp. Pillantsunk két, nagyjából ugyanakkor született emberre ötvenéves korukban… Egyikük harmincötnek fog látszani, másikuk hatvannak; és ez nem pusztán „látszat”, mivel ha megkérdezzük őket, elmondják: úgy is érzik magukat. „Persze, a gének”, sóhajtunk ilyenkor diagnosztikus elégedettséggel. Persze, számítanak a gének, de mennyivel többet számítanak az életesemények és az eseményeket feldolgozó belső lelki munka, érlelés, amely ténylegesen tagolja az egyéni idő múlását. Ha mindenki a saját ritmusát követné, és nem próbálna másokhoz vagy máshoz (mesterséges időrendhez) alkalmazkodni, nem támadnának testi zavarai, ha mindenki rászánná az időt, hogy megálljon, elidőzzön, sőt, ha szükséges, visszaforduljon a belső útján, ha odafülelne a belső órája ketyegésére, és ahhoz igazítaná kényelmes konoksággal a lépteit, akkor derűs kiegyensúlyozottsággal és testi funkcionális zavarok nélkül élhetné az életét.
(Lee Moonfish: Az idő gyógyulása, 1993)
Olyan könnyű jól érezni magam… Semmi nem kell hozzá! Körbenézve aztán általában észreveszem, hogy egy pohár bor van a kezemben… Véletlen, barátaim, minden véletlen. Vörös.
(Yako Orsa: Rendezői változat, 1994)
A társasutazások csődje a nulladik világháború lezárhatatlanságának bizonyítéka, szervezési hibának álcázva.
(Máramégjólesz Zoltán: Azóta inkább, 2005)
Kállay Kotász Zoltán: Társasutazás Közép-Mámor földjére (Napkút Kiadó, 2020)
