(Válogatott utószavaim IV.)
Amikor az Alba Kör, majd később a Legendaképző Intézet
kiadásában megjelenő MintHa folyóirat megszűnt, és
Mindigderűvel úrnak elmeséltem, hogy a lapban megkezdett
bányászati tevékenységemet nincs módomban folytatni, „Nahát.
Akkor”, szólt szürmagyarul, majd odébbrobogott, jelezve, hogy
mellékes témára nem kíván több szót vesztegetni. Én pedig,
tolmács híján, álltam, mint adóhatósági elnök a követségen.
Keveset
kellett azonban a naptárban lapozni, telefonhívás érkezett, és
Mindigderűvel (alias Szondi György) úr teljesen szabatos
mondatokban rákérdezett, hogy vendégszerkesztőként vállalom-e?
De nem úgy ám, ahogy szoktam, fertályévre előre tolva a
nekifogást, hanem most, azonnal. Így tudtam meg, hogy a Napútban,
egy tematikus szám erejéig, folytathatom a szívemnek kedves
munkát, az elfeledett írók és – ezúttal, jelen lapszámban,
melyet kezében tart a Kedves Olvasó, kizárólagosan – költők
felidézését, újrabemutatását.
Készségesen belátom, a szerkeszt
feladat rendkívül könnyű. Könnyű, mivelhogy Petőfi Sándoron
és József Attilán kívül jószerivel mindenki elfeledett költő
nálunk. No de valóban: ki az elfeledett? Nem osontam be nyilvános
és zárt állományú könyvtárakba, hogy polcokon sorakozó
könyvtestek tetején a porréteg vastagságát detektáljam, iskolai
tankönyveket, kritikai és tanulmányköteteket sem ütöttem fel,
hogy ellenőrizzem, kivel foglalkoznak, kiről feledkeznek el a
tudorok, segítségemre siettek viszont a régi jegyzeteim, mely
lírikusok maradtak ki a Hét évszázad magyar versei és Hét
évszázad magyar költői című teljességre törekvő, illetve
egyéb, most nem idézett című kevésbé törekvő gyűjteményekből.
Legkivált azonban a modern informatikára, az internetre
támaszkodtam; jól ellenőrizhető ugyanis, hogy a leglátogatottabb
magyar nyelvű enciklopédiában mely költő iránt mekkora az
érdeklődés, ki körül keresgélnek, kattintgatnak az olvasók. A
szerkesztői önkény cezúrájával azokat, akikre átlagosan napi
két odapislantásnál több esett, már a válogatásból
kirekesztettem – de nem akarom az objektivitás látszatát
kelteni, mert ha használtam is mankókat, mint minden esetben, végső
soron az ízlés döntött: mind a költők kiválogatásánál
(amely merítés végül több száz lehetséges jelölt közül
emelte ki a mostaniakat), mind a verseket illetőn. Utóbbiaknál
segítségemre siettek az örökösök is, számos hagyatékban
maradt, eddig nem közölt költeményt ajánlva, amelyért hálás
köszönetemet fejezem ki nekik ezúton is!
Más volt a viszonyulásom, ezért másként estek latba azok a
szerzők, akik a közelmúltban hunytak el. Náluk nem méricskéltem
ismertséget-feledettséget, hanem a veszélyérzettől áthatva,
hogy a jelen idejű, talán fokozottabb érdeklődés irányukban a
tragikus elvesztésük tektonikus következménye is, ami idővel
(mint oly sok esetben) csitulhat, így nagy számban idézem ide őket
(Oly távol és oly közel). Megint csak: a saját szubjektív
vonzalmaim mentén.
A Nyugat nagyjainak árnyékából sokan nem tudtak előlépni, de
ugyanez elmondható az avantgarde követőiről is, akiket Kassák
Lajos gyűjtött buzgón maga köré, hogy aztán buzgalmával és
hatalmas életművével el is takarjon. Nekik szentelem a Veterán
avantgarde-ot.
Szintén Osváth folyóiratát lehet emlegetni, ha feltesszük a
kérdést, hogy miért nem beszélünk szinte soha szecessziós
magyar irodalomról? Ez a markáns és fontos művészeti irány nem
hagyott érdemi nyomot az íróinkon? Hagyott, de a Nyugat
beszippantotta, és gyorsan fel is „oldotta” az ilyen irányú
törekvéseket, a (jogos vagy nem jogos?) szerkesztői bírálatokkal
– felszínesség, öncélú stilizálás, modorosság – gyors
továbblépésre vagy félrehúzódásra ösztökélve az alkotókat.
Mégis, kísérleti jelleggel, megpróbálom megmutatni, hogy kik
voltak, illetve lehettek volna, ha kiteljesednek, az irányzat hazai
képviselői (Az elszalasztott szecesszió).
Kutakodásom során sok egyéb mellett azt a szomorú tapasztalatot
gyűjtöttem, hogy számos író és költő esetében leküzdhetetlen
hátrányt jelentett az elszakadás, az anyaországon kívüli élet
és alkotás. A huszadik század első felében még látszott
egyfajta tudatos küzdelem azért, hogy a művészeink
nemzethez-tartozását, közösségét és – kvalitásnak megfelelő
– jelenlétét és elismerését biztosítsuk, ez azonban később,
mint tudjuk, lehetetlenné vált, ma pedig, amikor ismét lehetséges
volna, a szándék hiányzik. (Megjegyezhető: még a
Budapestről-elszakadás is olyan kizuhanást jelentett a látótérből,
a mindenkori „központi szűklátótérből”, de egyúttal
gyakran az éltető közösségi és pályatársi figyelemből is,
amely hangot némító és sorsot nehezítő tényezővé vált.
Ilyen megfontolásból kerültek a Hét határról, hazulról
rovatba nem csak határon túli, hanem fizikailag azon belüli, de
félrevonult, és ezért mellőzött művészek.)
Más lélektani hátteret mutatnak, ezért elkülönülnek a
fentiektől azok, akik nem keresték a nyilvánosságot, nem kívántak
részt venni az „irodalmi életben”, életművet sem építettek
tudatosan, sőt, talán az alkotói megfogalmazáshoz is csak
időszakosan, bizonyos élethelyzetekben nyúltak, amikor pedig igen,
nehézkesen, lassan, hosszan csiszolgatva. Lehetséges, hogy
definíció-szerűen nem is tekintették magukat költőnek vagy
írónak, az utókornak mégiscsak ekképp kell tárgyalnia őket, a
műveik mívessége okán (A megszólalás aszkétái).
Lapozgatva a folyóiratot, felmerülhet az Olvasóban, hogy rendben,
költők seregszemléjét tartom a kezemben, de akkor mit keresnek
itt széles mederben elterülő prózák? A szövegek, amelyek
szemre, tördelésre prózák – megítélésemben valójában
költemények, olyan ihletettségű és lüktetésű darabok, melyek
létrehozójáról, némely esetben az eddigi „besorolásukat” is
felülírva, ki lehetne mondani, hogy Lírikus.
Mivel minden elmondódott, ami részemről e helyen elmondható:
köszönet a mesternek, Mindigderűvel úrnak a lehetőségért és
az élvezetért! Mert szerkeszteni élvezet.
Szellemidézés, elfeledett költők (Napút folyóirat, 2015/8.)