November 2-án, születésnapján, édesapámat szoktam köszönteni – Isten éltesse sokáig jó erőben, egészségben! –, aztán édesanyám köré kanyarodnak a gondolataim, aki huszonhárom évvel ezelőtt halt meg. Olyan, mintha huszonhárom éve valami köztes időben léteznék.
Ezt a verset legalább tíz éve írom, és tudatában annak, hogy a hozzáállással és elvárással, ahogy (átformálom, aztán vissza, rímesítem, aztán széttöröm a rímeit stb.) viszonyulok hozzá, úgy befejezhetetlen, most közzéteszem.
Fehér
Lobog a szélben, ami ide szorult, belém.
A perzselő gyásztól öregednek meg az emberek,
virágzik ki fehér hamu a hajszálaikra?
Fehér viasz, fekete kanóc, szürke füst –
a hazugság, ha már virágot bont, igazság?
„Mintha az ő szeme volna!” Ennyi az öröklét?
A meteorológia csendet jósol, kitartó,
nagy csendet, és jó volna hinni, hogy az előre-
és visszajelzések egyre pontosodnak – tudtam,
nem jön már másnap, csak másmilyen nap,
s a közöny egyre nagyobbakat harap a testből,
s a test veszése leviszi a lázat. Lobog a szélben,
ami ide szorult, belém – s fent, a mély magas kútjában
a lángok... Táncolnak fehéren, mozdulatlan.
