(Válogatott utószavaim XXXIV.)
A
nehéz élethelyzetek felborzolják az emberi lelkeket és próbára
teszik. Ilyen élethelyzetet – a karantén idejét, amelyet
hajlamosak lennénk már feledni, mint egy háborút, amikor végre
beköszöntött a béke (vagy amit békének hiszünk), feledve a
tegnapot, mert minden érdekesebb, a ma, a holnap, de még a
tegnapelőtt is, mint a tegnap – mutat be Onagy Zoltán regénye, a
külvilág szabályrendszereinek kényszerű változása mellett egy
látszólag szabálytalan, titkolt férfi-nő kapcsolat, egy
„párhuzamos valóságba” szorult család, anya, apa és kisfiú
történetének bemutatásába ágyazva. A szikrázóan éles
karantén-tavasz jól látható kontúrt ad fényeknek és
árnyékoknak, kiélt és kiéletlen vágyaknak, vállalt és
örökölt, szokásjogba kövesedett kötelességeknek, és Onagy nagy nyelvi erővel, sodró elbeszélésmóddal, az élőbeszéd
spontaneitásának megőrzésével (hiszen egy női monológot,
pontosabban dialógus-felet hallgatunk végig!) és szívbéli szeretettel kalauzolja végig regényszereplőit a
zátonyokon.
Egy férfi szerző női elbeszélő-hangja fogja (meggyőződésem, hogy ha csak évek múlva is, de ez mindenképpen beigazolódik) a leghitelesebben, plasztikusan ábrázolni a 2020-as évek elejét, egy korszakot, amely – ez lesz az igazi kérdés! – sajátosságával meghökkent, avagy visszaköszön, mint a jelenvalóság előjátéka.
Onagy Zoltán: A helyettes harmadik regénye (Dr. Kotász Könyvkiadó, 2023)
