– avagy kinek van, kinek nincs cseresznyéje?
„Nem fogok örökölni… Soha,
senkitől, semmit”, mondta a feleségem még az ismeretségünk kezdetén, egy este, miközben
vörös virágokat rendezgetett egy vázába. Értettem, mire gondol.
Ha a rózsától
gyümölcsöt vársz – szívedben
már hervadni kezd.
Amikor meghalt az
édesapja, Csilla, legnagyobb meglepetésére, mégiscsak örökölt. Telek? Merre is?
A távolsági busz csak a közelébe vitt, faluhatáron túl, esővíz marta hegyi ösvényeken
kaptattunk eltévedésig. Az ösvény már elfogyott, és saját, fűlapító lépteinkben
a visszautat kerestük, amikor a csalitosból fácánok rebbentek fel, és szárnyaik
árnyékában feltűnt a házacska. Düledező présház a telken.
Emberkéz nyoma,
ha elporladt a kéz, lásd,
zöldbe rejtezik.
Présház, borospince, a
kertben diófa és négy cseresznye. „Ó, már emlékszem… Micsoda vendégségeket
rendezett itt apu!”, sóhajtott fel Csilla a füzetet lapozgatva, mely a
présházból, porlepett éjjeliszekrény fiókjából pottyant elő. Kifakult betűk,
bevásárlólista. „A diófa egy magányos öreg sas leshelye”, mesélte néhány hét
múlva Stuart, az angolhonból magyar földre szakadt remeteéletet folytató telekszomszéd.
„Sosem láttam még repülni, csak gubbaszt és figyel a kopasz ágak közül… Ám a
cseresznyék! Azok aztán teremnek, és milyen finomat! Bevallom, gyümölcséréskor
mindig átmegyek… de olyan furcsa érzésem támad, mintha valakinek, aki már régen
nincs itt, ontaná a termést… amit jogtalan dézsmálok”, tette hozzá töredelmesen.
Fák, füzetlapok –
kik emlékeznek reánk
elevenebben?
A következő évben
többször kimentünk, gyönyörködtünk a cseresznyevirágzásban, szedtünk a mosolygó
gyümölcsökből. A négy fából három termett, aztán egy évre rá kettő, majd csak egy.
A présház teteje beomlott, a diófa kidőlt, a sas eltűnt. Kerestük Stuartot, de a
telke alján csak egy karóra drótozott, „Eladó” feliratú tábla fogadott. A
negyedik évben az utolsó cseresznyefa dús, nagy szemű, sötétvörös szemeket
hozott, ágról szedve frissen ropogtak, de rokonoknak, barátoknak nem tudtunk ajándékozni
belőlük, megromlottak a szállításban.
Csak akkor, és csak
magad – szüretelheted
a pillanatot.
Fővárosi szomszédunk
mesélte, hogy kandallót épít, és faanyagot gyűjt hozzá. Cseresznyének örülne a leginkább...
„Éppenséggel megoldható”, válaszoltuk. Hallottuk, hogy harkály kopog a közeli
erdőben, de amikor vágni kezdtük a vén, elhalt cseresznye törzsét, a
fejszecsattogásra elnémult a környék. Amikor végeztünk, Csilla megjegyezte, „jobb
lenne eladnunk a telket… úgyse jövünk ide többet”.
Nincs áthatóbb csend,
mint emberzajt viselő
bölcs rengetegé.
„A férfi, aki dzsippel
járja a környéket, 50 ezret kínált érte… Gondoljuk meg.” Felkerekedtünk újra,
kimentünk. Búcsúzni. A vadfű ismét derékmagasan lengett, ám átgázolva a zöld
hullámokon az utoljára kivágott, legterebélyesebb fa tőszomszédságában növendék
cseresznyére bukkantunk. Virágzott. Letelepedtünk mellé a földre, ég felé
fordítottuk az arcunkat: szárnycsapások nélküli méltósággal ott körözött a sas.
Sasszem vigyázza
a cseresznyefa első
sziromhullását.
(Illusztrációk: Tóth Csilla Ilona fényképfelvételei)
