2022. november 18., péntek

Olyasmi hangzik el

 

                                                (Válogatott utószavaim XXXI.)

 

Tamásnak először a kalapjára figyeltem fel, amely nem került le róla zárt helyen sem, mintha odaragasztották volna a kobakjához, aztán a kerek szemüvegére, ami bohém jelleget kölcsönzött az arcának, de a becsillanásaival kissé el is rejtette a tekintetét, aztán a keresztbe vetett lábaira és a karjára, amivel könnyedén átölelte a szomszédos üres szék kényelmesen ívelődő támláját, majd a higgadtságára, amivel – hozzám hasonlóan – engedte, hogy a szavába vágva emelt hangon elragadják tőle a társalgás tovább-kanyarításának jogát és örömét, végül a konokságára, hogy percek múltán is képes volt visszatérülni valamely mellékesen elejtett megjegyzéshez, ha olyasmi hangzott el, ami szerinte pontosításra szorult, és a szigorúság és elnéző nagyvonalúság alkalomhoz igazított elegyével pontosította.

Olyasmi hangzott el, mert a Vén Gyerek, aki mackónadrágban és hálóköntösben jelent meg – „leugrok vásárolni!” megjegyzéssel tudatva átmeneti távoztát a nővérekkel a rehabról, hogy a sarki vendéglátóipari egységben letelepedhessen a barátaival egy kis beszélgetésre és folyadékalapú hangulatjavításra –, a saját szája íze szerint minősített mindent, tényeket is, mivel azok nála csak a teóriák kisinasaiként a főnök igazának alátámasztására lehettek hivatottak.

Ültünk a Szövetség utca sarkán a Texasnak vagy talán Pedrónak elkeresztelt, de általunk pusztán Kinizsinek hívott (ezen sörmárka jól elhelyezett neonreklámja díszítette a bejáratát) kocsma ablakhoz közeli legszélesebb asztalánál, és lassacskán megérkezett Domináns, Jurogyivíj, Hobbit is… Mindenkinek más volt a neve – mivel az igazi név felderítésre szorul – és minden szó mást jelent – mert az igazi jelentés mindig rejtőzködik. A szavakról folyt a szó, a fogalmak megfejtésre váró tartalmáról, és Élet és Lélek és Isten és Halál úgy táncolt körülöttünk, extatikusan, mintha megelevenedett szellemlények lennének egy beavatási szertartáson

A pincérnő időnként ránk szólt, hogy csendesebben ordibáljunk, mert a többi kocsmavendég nem hallja a fociközvetítést.

Vannak, akik élnek, vannak akik, írnak, és vannak, akik valahol a kettő között téblábolnak, „élőbeszédben alkotnak”, inspirálva csupán azokat, akik a papírra körmölés nyűgét is magukra húzzák. Ilyen inspirátor volt a Vén Gyerek, és jól tudta magáról, hogy mit művel, és élvezte, amit művelt.

Tamás (vagyis Tanárúr) az ordibálástól legtöbbször különcködve megtartóztatva magát csupán mosolygott, majd „ezt az angolok úgy mondják, hogy…” felvezetéssel közbevetett valamit. Ekkoriban a nyelvtanári működés mellett szépirodalmi köteteket fordított, angolból, a Szövetség utcában pedig a legszélesebb, ablak melletti asztalnál folyamatosan idézett – a Vén Gyerek leplezetlen gyönyörűségére – Faludytól, Kosztolányitól, Karinthytól… „Szegény, Dezsővel ébred, Frigyessel bújik pizsamába... Valószínűleg nincsen saját élete”, szánakoztam magamban a már langyosodásnak indult búzasöröm maradékát egyetlen utolsó hörpintéssel a torkomra locsolva. Búza, búza, élet, élet… Hej, mekkorát tévedtem! Tanárúr néhány év múlva a Porfelhő című első kötetével toppant be Inspirátorhoz, és a szunnyadó porleplek felkavarását, a megélt élményei dörmögős mesélését azóta sem hagyta abba – a tizenkilencedik kötetét tartja a kezében most a Kedves Olvasó.

„Vedd le a kalapod!”, szólt rá a Vén Gyerek, és Tamás, az ő kedvéért, még erre is hajlandó volt.

 

Szentmiklósi Tamás: Szamár a hegyen Sírjak vagy nevessek? (Dr. Kotász Könyvkiadó, 2022)