Bitang, ó...

 

Kilenc éve ezen a napon engedélyezte önmaga számára a mester, hogy elinduljon, utána járjon, ledobja az akadékoskodó testet, ezt az elhasznált – ám, valljuk be, igen-igen szeretett – tesztanyagot, amelynek a kiértékeléshez már nem lehet köze.

Mintha ebben is követném, csiszolom-formálom az emlékeimet – évtizedeken át űzte, valóban mesteri módon, a gyakorlatot: miként lehet személyes, felkavaró élményt mítosszá formálni, olyan elregélhető történetté, amely nem ódonságával, nem is meseszerűségével, nem is tipizáltságával emelkedik mítosszá, hanem azzal, hogy minden egyes mozzanatában felülírhatatlan tanulságokat hordoz –, formálom az emlékeimet, és ebbe a tésztagyúrásba most betekintést is engedek.

 

Hívások I.

Megint a Mesterhez mentem,
ezúttal abban az időben, amikor még nem ismertük egymást.
Felülmúlhatatlan rendetlenségben, a nagyszobában fogadott,
a padlón átlósan tátongó repedés futott végig.
„A szüleim állandóan veszekedtek”, jegyezte meg, aztán
lehúzta az utolsó kortyot, és az üres
sörösüveget a padló-szakadékba hajította.
A konyha felé indult, óvatosan
emelve át a lábát a küszöbnél a fekete gubancokon,
pillanatra úgy véltem, táncol,
ő pedig, mintha kimondatlan kérdésre válaszolna,
„szörnyű hívások voltak”, rúgta le
a bokájába csimpaszkodó telefonzsinór-hurkot.
Miközben megszabadult az egyiktől, a másik végtagját
másik kapta el. „Ezért nem engedhetek be senkit”, fakadt ki
az arcán bármi indulat jele nélkül.
„Talán én sem… itt vagyok…”, gondolkodtam el, hunyorítva
figyelve, ahogy bútorok és berendezési tárgyak
álmos kutyaként rázzák le magukról a port.
„Múlt és jövő összeesküdtek Tibi ellen”, lépett be
ebben a pillanatban, ezzel a mondattal Sz. T. a lakásba,
„vagy ez inkább esküvő?”
A szakadék, mint egy régóta nyitott, kiszáradt száj,
rekedt sóhajjal összezáródott, és
telefoncsengés és féktelen hahotázás elegyére ébredtem.

(2021)

 

Hívások II.

                        (Szentmiklósi Tamás, Tanárúrnak)

Megint a Mesterhez érkeztem,
ezúttal abban az időben, amikor még nem ismertük egymást.
Esti sötétségben a nappalijában fogadott („kiégett a villanyalma...
benn még alma, ha kicsavarod, körte”),
az egyik falon a szakadt, lógó villanyvezetéket
félig agyonvert kígyónak néztem.
„A szüleim állandóan veszekedtek”, jegyezte meg,
lehúzta az utolsó kortyot, és az üres, jósgömb-alakú sörösüveget
a fény felé vonta, majd ugyanazzal a mozdulatívvel
a szobán keresztülfutó padló-szakadékba hajította.

A konyha felé indult, lábát a küszöbnél
óvatosan átemelve a fekete gubancokon,
pillanatra úgy véltem, táncol,
ő pedig, mintha kimondatlan kérdésemre válaszolna,
„szörnyű hívások voltak”, rúgta le
a bokájába csimpaszkodó telefonzsinór-hurkot.
Miközben megszabadult az egyiktől, másik kapta el.
„A sáncolás miatt sakkoztam egy életen át?
Amíg a király átrepül a bástya feje fölött, ha jobban belegondolok,
nincs sehol…”

„Talán én sem vagyok itt…”, gondolkodtam el,
bútorokon és berendezési tárgyakon
a mindent meglágyító és egymásba simító sminket,
az évtizedes port figyelve... Vagy mégis…?
„Múlt és jövő elváltak Tibitől”,
lépett be ezzel a mondattal Tanárúr a lakásba,
„de a jelen folyamatos esküvő!”
A szakadék, mint egy régóta nyitott, horkolástól száraz száj,
rekedt sóhajjal összezáródott, és
telefoncsörgés és féktelen hahotázás elegyére ébredtem.

(2022)

Tibi, te bitang, ó 

"Persze, persze, veletek vagyok", mondta,
aztán nem láttuk többet,
előkészítette a gutaütését
a húsz évvel fiatalabb, fehérmájú nővel.

A Bajcsy-Zsilinszky úton találkoztunk ismét,
"jutalmat kaptam", zizegtette
a bankókat a zsebében, ám amikor elővette,
látszott, nem pénz az,

vers. "Születésnapomra. Ihletbe jöttem..."
Felolvasta, majd zsebre gyűrte, majd elvesztette
a fecnit, mielőtt lemásolhattuk volna –

másolhatatlan. Próbáljunk hinni: a másvilágon
sörrel a kezében odaül majd mellénk,
és kántáló hangon elmondja...

(2023)