2017. január 3., kedd

Megmentett mondatok



Ünnepek előtt az utolsó ügyintézésre alkalmas napon felkerestem a TDT Bank egyik közeli fiókját.

A bejárat mellett papírköpködő gépezet, tele gombokkal, aki érkezik tele gondokkal, választhasson, mire mit. A lehetőségek közül – pénzügyi szaknyelv precíz meghatározásai – avatatlannak nehéz a választás, ezért fiatal hölgy hajol készségesen az automata mellől, kérdi, mi járatban, és ha szükséges, nyom is helyetted a gombra. Ennél már csak az lenne egyszerűbb, ha odasétálhatnál egy ügyintézőhöz.

Megkapom a számomat, 667. (Nem kell gondolkodni, babonás vagyok-e.)

Az ügyfélpultok és a sorszámosok széksora között bő kétméternyi limes, a sávban féltávnál táblácska, „Itt várakozzon!” Pittyenés, számvillanás, és az egyik székről ősz, bajszos úr ugrik fel. Csak bajusz, szakáll nélkül. A tartása szálfaegyenes, pedig ahogy a pulthoz lép és leül, láthatom, talán nyolcvannál is több Húsvétot számlált már.

„Valami olyasmit szeretnék hallani, amit még a nagyszüleim is megértenének…”, szöknek a szavak a bajusz alól.

Gyors fejszámolást végzek: az úr nagyszülei az 1890-es években születhettek, gondolkodás- és beszédmódjuk tehát az első világháború körüli időket idézné, ha itt és most, 127 évesen felbukkannának a fiókban, vélhetően komoly kommunikációs szakadékot hasítva a személyes ügyintézésre berendezett, tehát a mai online világban is már kissé elavult funkcionalitású térbe.

Az ügymenet közben csörgedezik, in medias res pottyanok vissza az emelt hangú párbeszédbe. Mármint az úriember hangja ércesebb a szokottnál, a vele szemben ülő kisasszonyt nem érteni.

„Félreértés, még annál is félrébb, mint amire Ön most gondol…”, majd az ügyintéző valamely megjegyzésére: „tételesen annyi, hogy a semmihez hozzáadom a semmit”.

Gyorsan papírt, tollat ragadok… Nem mindennap, és nem ilyen mondatokat!

„Ez egyszerre megtisztelő és ijesztő, mivel engem még a feleségem se tart hitelképesnek…”

„Amit most ajánl, nincs még betiltva?”

„Jól hangzik, csak kár, hogy pénzezni is kell hozzá…”

„Választási lehetőségről ne beszéljünk, mivel az Ludas Matyinak se volt…”

„A kamat túl képlékeny valami… Azt mondja meg, hogy mibe fog ez nekem fájni?”

„Értem, amit mond, de igyekszem majd elfelejteni, mert vágyom még a békés életre…”

„A kiegészítés nagyon veszélyes folyamat… Olyan, mint amikor a gombfocikészlet kapusa kiegészül egy irhabundával…”

„Sokféle kecsegtetést hallottam már, de amit kegyed előadott, mindent tromfol!”

„Amikor bekövetkezik, elmagyarázzák, hogy nem vonatkozik rá… vagyis vettem egy nadrágszíjat, lyukak nélkül… vagy lyukakat szíj nélkül?”

„Az Ön lojalitása a cégéhez Loyolai Ignácéhoz fogható.”

„Adhatnának mellé malacperselyt is, csak az illúzió kedvéért…”

Az ügyintéző („ügyfélkapcsolati referens”) most elindítja a nyomtatót, a gépezet hosszan zümmög, a füllel begyűjtött mondatok végigszaladnak az idegrendszeremen és kezemen, odavésődnek a papírra. Utolértem a jelen időt!

„És mi lenne, ha mindent végigolvasnék, mielőtt aláírom? Szélütés… vagy önnek, vagy nekem, vagy a várakozóknak, akik mögöttem gubbasztanak”.

„… úgy, mint a fuldoklók, azok se betűzik ki a mentőövön, hogy Made in China…”, és már potyognak is a szignók.

„Észrevette...? A Brüsszel szó úgy hangzik, mint egy sikertelenül elfojtott tüsszentés”, ez talán valami reklám kapcsán merült fel? Vagy banki papírokról szökött, megállíthatatlanul, szem elé a szó?

„… Pénzmosás?! Múltkor egy ezres bújt meg a nadrágzsebemben, kimostam, kifakult, és nem akarták elfogadni sehol…”, feláll, visszagombolja a zakóján az egyetlen gombot, amit még leüléskor kioldott.

Pittyenés, számvillanás, 667. Mint aki álomból ocsúd, tántorgok a nekem rendelt fakkoz… Közben még hallom, és meg is jegyzem: „Meghalok, és majd akkor… Talán nullára kijövök.”


Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése