(Ne légy...)

„Ne légy az igazság kortársa”, mondta valaki. „Fájdalomból is épülhet szépség, de csak szobor-szép, élet-szép soha”, fűzte hozzá. „Ami szép, az fájni is fog”, hacsak nem… „Hacsak valami közbe nem jön, paprikás csirke és galuska”, ezt akár márványba is lehetne vésni. „Nem az idővel bánunk rosszul, hanem az időközökkel”, jegyezte meg időközben. „Van még valami a szereteten túl is, amit nem tudunk se megfogalmazni, se megélni, mert nagyon távolról kapcsolódik hozzánk. Ha Istennek hívjuk, sajnos azzal se jutunk közelebb ”, fejtegette, és hívta. „Kicsöng… Még várok, hátha bekapcsol az üzenetőrjítő!”, dünnyögte, és nem tudni, botlott a nyelve vagy sasszézott. „A megnevezések csapdájába estünk, és szédelgünk a tágasságtól”, rögtönözte, aztán le is írta. „A végtelen egyszerűség odasújt az egyszeri bonyolultra…”, megfigyelői megállapítás, bár ilyen, hogy megfigyelő, itt nincs. Vagyis nem figyelhető meg. „Leüsselek, vagy hívjunk szakembert?”, igen, ott, a forrponton, ha nem is kínál mindig opciót. „A jogosnak tűnő indulat is jóvátehetetlen bűnökhöz vezet”, vallotta, és hozzátette: „A gyilkosokra marad az áldozatok emlékének ápolása.” Helyileg, nekünk címezve, mintha… „Ez nem az alagút vége, hanem felkapcsolták a villanyt”, áldott gondoskodás. „Mondataim nagy részét a feleségemtől loptam”, látszólag mellékesen, de büszkén. „Krisztul a kép, Krisztul a tekintet”, aztán „Nem, fordítva!”, helyesbíti gyorsan, majd „Persze, tudom, úgy sem…”, de nem figyel már rá senki. „A digitális szűz szociális orgazmusa” és „Témavezetés az ágy alól”, ezeket eredetileg címnek szánta, ám aztán… „Összekevered mások összekeveréseit a sajátoddal”, félálomban, amikor mozaikozik az agy. „Lelkileg cirmos”, villan be, ahogy az asszonyában gyönyörködik, aztán rádöbbenve a szavak valóság-butítására... „Talán az ahogy? Abban még csörgedezik mentség?” Vissza, vissza, vissza… „Jó? Vagy rossz? Vagy: mindegy?” A mindegy a legvégső varázsszó, pedig a legelsőnek kéne lennie. „Fuszekli”, suttogja megrendülten. „Jaj, miket mondok! Inkább nem is folytatom…”, fakadt ki, és akkor, úgy, aztán később, másképp, valóban nem folytatta. „Ne légy a hazugság kortársa.”

Fenti szöveg a 2016. augusztusában megjelent H (Hét tételben) című prózakötetem (Káva Téka füzetek, 106.) fülszövege.