Az aranymosás boldogsága

 

                                            (Válogatott utószavaim XXVII.)

Sokfajta csoda van, az egyik a könyveké. A gondolatok tértől és időtől függetlenül közvetíthetővé válnak, mert leválasztódnak a kigondolójukról, rögzülnek, és ezzel önállósodnak… Ahogy öregszem, egyre ritkábban tudom eldönteni, hogy valami a saját gondolatom, vagy olvastam egykor valahol, és megtetszett, és „sajátommá avattam”… Most az jutott eszembe, hogy egy könyv lapjaira nyomtatott gondolat nem más, mint kétdimenziós telepátia. Csak azért nem csoda, mert már megszoktuk.

A szövegeknél persze jóval ősibb gondolat-közvetítők a képek, ősibbek és szabadabbak, hiszen semmiféle fogalmi rátapadás nem befolyásol a szembesüléskor, a fogalmi maghatározás teljesen a hatáskörünkben marad, ha egyáltalán az érzelmi-hangulati viszonyuláson túl igényünk támad rá. Persze, ha embereket fotografálunk, arcokat, gesztusokat, felmerül a gyanú, hogy talán épp azok a gondolatok közvetítődnek – egyfajta gesztus-telepátia révén –, amelyek a lefényképezett emberekben akkor, a rögzítés pillanatában munkáltak, az arcukra és a testükre rajzolódtak, szó szerint testet öltöttek; tehát mégiscsak visszacsúszunk az érzelmek-gondolatok és a dialóg-monológ lebegős határmezsgyéjére, oda, hogy mi az, ami üzenetként érkezik hozzánk, és mi az, ami a saját hozzátevésünk, érzelem, ami belőlünk ered (mely bensőséget persze, megint csak, a sok-sok korábbi általunk „fogott” üzenet kimedrező összhatása alapozhatott meg).

Mikor ezt az utószót írni kezdtem, elhatároztam, hogy szép és okos eszmefuttatásokat teszek ide a papírra, nem pedig az indulatoktól is fűtött értetlenségemet. És most sutba vágom az egészet, mert érzem, hogy a „kétdimenziós telepátia” lehetősége, no meg a kordokumentálás követelménye rászorít, hogy őszinte legyek… Felteszem tehát a kérdést: MIÉRT? Miért kellett ezeknek a fényképfelvételeknek ötven évig arra várniuk – celluloidon, tasakokba zárva, kiszolgáltatottan vándorolva készítőjükkel életbeni hányattatásokon át –, hogy megjelenhessenek, közönség elé kerülhessenek? Ennyire nemtörődömök, ostobák vagyunk? Ennyire nem számít, aminek a fontosságát pedig látszólag olyannyira hirdetjük, a kultúránk közelmúltja, a még átmenthető értékeink minél teljesebb megőrzése? Latinovits, Sinkovits, Kézdy György gesztusai már nem érdekesek? A Passió ősbemutatójának drámai képsorozata semmibe fakulhat?

Az önzésnek és az irigységnek olyan elképesztő mezejére érkeztünk – bárcsak tévednék! –, amikor már mindent félre lehet lökni, ami nem a legszűkebb érdekkörömet szolgálja, ami nem ide hajtja a hasznot, nem az enyéim dicsfényét emeli. Igen, tudjuk, ez mindig is így volt, de az elmúlt száz-százötven évben mégis megszoktuk, hogy a szélesen hömpölygő folyók mellett csordogálnak patakok és vékony erecskék is… Patakok, erecskék elrekesztésén morgok, miközben tudom, hogy egészséges módon az egész folyószabályozási rendszer egyoldalúságán kellene, és nem morogni, hanem tiltakozni ellene, fennhangon, és persze tenni, tevőlegesen.

És igen, igaz, lehetne örülni is, sőt kellene, mert lám, aranyat találtam, aranyrögöt, amelyért senki nem hajolt le, de – hogy a hasonlatnál maradjak – ezért a rögért nem csak lehajoltam és felvettem és felmutattam, hanem utána hosszas magyarázgatásra és győzködésre is kényszerültem, hogy „nézzétek csak, arany!… hiszen ez arany… Nem látjátok? Nem kéne megtisztogatni és megmutatni a többieknek?” Szépen, magányosan megtisztogathattam, ennyi az öröm, igen, meg kell becsülni ezt is.

Mindezt el kellett mondanom, már csak azért is, mert a tompa falakat emelő érdektelenséget – még csak ne is koppanjál, ha nekiszaladsz! – nem csak én, hanem mindazok megtapasztalták, akik az elmúlt évtizedekben segíteni próbálták Kádas Tibor fotóanyagának közzétételét, ötletekkel álltak elő, buzdítottak, szelíden léptek… Igen, a szelídség a kulcs, akkor érthetjük meg, mi történt és mi történik, ha látjuk, hogy mennyire idejétmúlttá vált a szerénység és a szelídség, a külön utakon sétálgatás, a művészi munkába begubózó „érték nem vész el”-gondolkodás... Ezt a külön-utasságot képviselte az Egyetemi Színpad is, az épp-csak-létezésnek, a kimosom-az-aranyrögöt-aztán-úgyis-kiszedik-a-kezemből szelíd tudomásulvételét, ezen a mezsgyén születtek akkoriban különleges értékek egy rafinált diktatúrában, amely meghagyta a mezsgyét, mert nem a harácsolás pillanatnyiságában, hanem beláthatatlanul hosszú időtávra előretekintve, és ezért a tűrjél és megtűrünk elve mentén létezett és üzemelt.

A sok nehézség után megszülető fotóalbumot most úgy ajánlom a Kedves Olvasó figyelmébe, hogy felejtse el gyorsan a fentieket – fáradtan az ember mindig ingerült, a felejtés pedig fontos biztosítéka a jó egészségnek –, örüljünk együtt felhőtlenül, hiszen „képes üzenetek” érkeztek hozzánk, szép, tiszta, lélekemelő üzenetek, amelyeket mindenki maga magának, szabadon fejtegethet! A csoda ismét megtörtént.

 

Kádas Tibor: Művészek és művészportrék (Dr. Kotász Könyvkiadó, 2022)