Az idén megjelent álbűnügyi álszatírámhoz – a New Yorick Times-hoz – a hivatalos fülszöveg mellett több egyéb, végül felhasználatlan utószó is született, amelyeket a megőrzés szándékával most közzéteszek.
De azért először a hivatalos...
*
Egy elismerésért küzdő író kézirataival járja a szerkesztőségeket, miközben egyre mélyebbre süllyed az irodalom groteszk árnyékvilágába. A közismert legenda szerint a visszautasított művek fölött még mindig egy halott főszerkesztő ítélkezik – odafentről, vagy talán odalentről. Ahogy a történet kibomlik, a humor és a szatíra lassan átcsúszik a misztikum és a téboly határvidékére, és az olvasó már maga sem tudja, ki ír, ki bírál, és van-e élet a visszautasítás után.
A New Yorick Times egyszerre paródia és krimi, groteszk látlelet a művészi hiúságról és a kultúraipar gépezetéről. Szellemes, sötéten ironikus és fájdalmasan ismerős keresztmetszetét adja az íróvá válás küzdelmeinek, ahol minden visszautasítás felér egy királydrámával. Az irodalom iránt szenvedélyesen érdeklődők, a szatíra, a rejtély és az önirónia rajongói különösen otthon fogják érezni magukat ebben a különös, ismerősen idegen világban, ahol az írás maga az élet.
Benői
Sztipán
A ’90-es években járunk, egy párhuzamos valóságban, Szittyaföldön. Fiatal írók házalnak a kézirataikkal, de többnyire csak falakba ütköznek, a szerkesztők a nem létező New Yorick Times folyóirathoz irányítják tovább őket. A gúnyos visszautasításokon felháborodva néhányan elhatározzák, hogy utána erednek az – állítólag – elhunyt főszerkesztőnek, Brandgatter Ivánnak, a New Yorick Times kitalálójának, és ezzel végeláthatatlan temetőlátogatások és sírbontások sorozata indul el. Közben felbukkan egy titokzatos nő, körvonalazódik egy új lap indításának a terve, de végül mégiscsak az őszinteségi rohamok és a Pöcc Elmefény Cseppek diadalmaskodnak...
Kállay Kotász Zoltán
*
Bárcsak az volna ezeknek a folyóirattól folyóiratig (Korhangulat, Gyöngyhalász, Pakk, Talán, Irodalmi Roham, Csütörtök, Pszeudó, Derengő, Hóhértánc-Holdfénytánc) mérgezett egerekként futkosó íróknak a legfőbb baja, hogy szinte sehol sem fogadják el az írásaikat! Vagy az, hogy az elfogadás kritériumai éppoly ismeretlenek, mint az ítészek személye, s így a művek örökös átírogatása lövöldözés bekötött szemmel!
Hol egy presszóban, hol az utcán, hol egy lap előszobájában látjuk őket, amint jobb híján egymásnak mutogatják az írásaikat, és teszik zsebre a ledorongoló kritikát. Az indoklás mindig ugyanaz: rossz, mert nem a saját életedről írsz.
De egyik sem a saját életéről ír… És amikor már, ki tudja, hányadszor hangzik el a vád, az olvasó előtt derengeni kezd az ok, amely katasztrofális. Miért nem írnak a saját életükről? Mert nincs saját életük. Létezésük a kibertérnél is dehumanizáltabb és főleg fantáziátlanabb közegben zajlik, hiszen a virtuális valóság legalább egy képzelettel feldúsított, nem pedig az igazinál is sivárabb világ.
A történet: híre megy, hogy a néhai nagyhatalmú főszerkesztő, Brandgatter Iván, valójában nem halt meg, csak bujkál, amire az írócsapat felkeresi a számba jöhető sírhelyeket (négyet!), és kihantolja a koporsókat, hogy bizonyosságot nyerjen. Nyilvánvaló, hogy az akció teljesen értelmetlen, hiszen akár pro, akár kontra az eredmény, az ő életükön jottányit sem változtat. Viszont a közös cél vitalizálja a társaságot, az ásás és pajszerozás közben fel-felhangzó buzdítás: „mintha élnétek!”, szó szerint értendő.
Egyikükben-másikukban néha felsejlik, hogy ebből a rémálomból nincs felébredés: „Itt maradunk, ide születtünk. Az élet hozta így.”
De Kállay Kotász gyönyörű és életmentő bakugrásának köszönhetően mégsem ez a befejezés.
„Adjatok egy szilárd pontot, ahol a lábamat megvethetem, és kimozdítom helyéről a világot” (Arkhimédész). Ami az író nyelvére lefordítva: „Írni fogok továbbra is. Méghozzá arról, hogy írok.”
Kamocsay Ildikó
Kállay Kotász Zoltán: New Yorick Times (Hullajó Zsebkönyvek 4., Dr. Kotász Könyvkiadó, 2025)
