Az ember, aki ott volt

– Felejteni tanulok – válaszolta dédapám, amikor nyugdíjazása után egykorú és fiatalabb ismerősei, kollégái a padnál megállva tapintatosan érdeklődtek, min elmélkedik órák óta a parton. – Felejteni tanulok, hogy emlékezhessek.

Az idő sok mindent összehord, egybetorlaszt, majd szétszitál.

Volt a válaszban persze fintor is, fintor a sorsnak, amely arra kárhoztat – 70-80 földi év megélése után szinte óhatatlanul –, hogy elfelejtsünk ezt-azt, neveket, dátumokat… Esetleg történéseket… Hordalékot, amely alig érint szemléletet, értékrendet és leszűrt tanulságokat. Volt a válaszban aztán történeti időszerűség is – mondhatnám, hordalék-determináltság –, 1958-at írt a naptár, és a mesterségesen önmagára idézett azonnali amnézia állapotába merült alá épp egy egész társadalom. Végül volt – talán leginkább az volt – személyes érintettség, egy munkával telt és elismeréssel alig jutalmazott élet nem hánytorgatott, de olthatatlan keserűsége. A műegyetemi tanműhely vezetője, aki a mérnökök, Zipernowsky, Bánki, Csonka mellett részt vett számos találmány szerkezeti megvalósításában, továbbfejlesztésében, aki szerepelt a „stáb” tagjaként számtalan csoportképen, a nevét azonban soha sehol egyetlenegyszer nem írták le. Az ember, aki ott volt, de akinek ottlétét csak a személyes emlékezet őrzi – egyre kevesebbekben.

„Felejteni tanulok, hogy emlékezhessek.” Vajon mihez volt érdemes mindenen túl visszahajolni? A felejthetőségek köde mögött mi fénylett? Sokszor megfogalmazódott bennem a kérdés, amikor családi anekdotázások során felidéztük a szavakat, és arra jutottam – visszavonatkoztatva dédapámra, de általánosítva is –, hogy a hangulat. A hangulatok maradnak meg legmélyebben bennünk, azok a megmagyarázhatatlan, sokszor banális boldogság-pillanatok, amelyeket az égiek többnyire gyermek és fiatalkorunkra porcióznak ki, és amelyek kapcsolódásaikat veszítve és időből kiszakadva varázslatos gyöngyökké alakulva őrződnek végül a lelkünkben.

Talán a hagyományok folytatása okán – utólag mindenképp ezt gondolom – kerestem menedéket én is a tónál sok-sok évvel ezelőtt, válságos lelkiállapotomban. Kiültem a partjára, fejemben űzhetetlen gondok halmazával, ültem, bár olyan nyugtalanságban, hogy fenekemen alig bírtam maradni… Legszívesebben szaladtam volna kifelé a világból. „Itt ült dédapám, nézte ő is a vadkacsákat, kisgyerekeiket babakocsiban tologató elégedett, telt keblű anyukákat, újságolvasásba temetkező vasaltnadrágos urakat, hattyúkat motyogva etető madárcsontú vénkisasszonyokat”, mondogattam magamban, ám hiába konstatáltam megannyi múlhatatlan látnivalót, nem sikerült a figyelmemet elterelni, nyűgeimet – ha csak percre is – letenni. „Milyen nehéz kiszakadni… a hordalékből, igen, tudom, hogy az, de mégis… ez az, ami meghatároz… meghatározza most az életemet… letehetetlen… vagyis igen, azt is tudom, hogy letehető, a zongorát is, amit a másodikra cipelünk, letehetjük az elsőn, meg lehet pihenni… de mit csináljak, nem megy! …próbálom, de nem!” Így sopánkodtam, és pattantam is fel, hogy búcsút vegyek a Feneketlentől, amely feneketlen gondjaimból nem hajlandó csipetnyit sem átvállalni, amikor véletlenül észrevettem valamit, vagyis valakit, nem olyan messze tőlem, piros padon ülve.

Fiatalember volt, körülbelül velem egyidős, a kezében Rubik-kockával. Mereven ült, szinte görcsbe rándult előre hajló testtartással, és csak a kezei jártak, de azok rémületes sebességgel. Néhány másodperc alatt a kocka összes oldala egységes színt öltött. A fiatalember viselkedése most vált csak igazán különössé. Felemelte a fejét, billegtette, forgatta – mintha nézelődne jobbra-balra, pedig nem, a szeme csukva, vagyis nyitva, de nem, már megint csukva! –, azt hittem, transzba esett, de hamar rájöttem, hogy csak a figyelmét igyekszik elterelni. Szétszórni, miközben jár a keze, és kutyulja, forgatja – vissza, a rendezetlenségbe! – a kockát. Szemmel láthatólag küszködött: a nem-oda-figyelés és nem-emlékezés gyenge pontjai lehettek a fiatalembernek… Bizony, jó lenne elfelejteni az ujjak mozgását, ahogy tekernek, ahogy mozgásukban magukban hordozzák, inverz módon, a kocka kirakásának legrövidebb útját! Jó lenne elfelejteni azonmód, vagyis tulajdonképpen észre se venni, hogy mit művelnek az ujjak...

Mit művel az ember... Mit a sors… Szédelegve, de egyúttal kijózanodva indultam el a parkból hazafelé, a murva halkan csikorgott a lépteim alatt. Előttem néhány méterrel hetven körüli, bottal járó férfi haladt, két másik, padon ülő hófehér hajú úriember pedig az ösvény forgalmát figyelte szakértői tárgyilagossággal.

– Én ugyan nem veszek pótlábat a kezembe – csóválta a fejét egyikük kimérten, meg se várva, hogy a botos hallótávolságon kívül kerüljön. – Aki egyszer elkezdi, nem tudja letenni!

– Ezek a mai fiatalok rém rozogák – tette hozzá a másik, kilencven körülinek tűnő sporttárs.

Hazaérve kihúztam az öreg komód legalsó fiókját, megkerestem a régi fotóalbumot. A fényképfelvételek a Lloyd Repülőgép- és Motorgyár szerelőcsarnokában és a Királyi József Műegyetem tanműhelyében készültek. És igen, itt áll Zipernowsky Károly, jellegzetes bajuszával… Itt pedig dédapám, Simon Imre, a műhelyvezetői köpenyében… Körülöttük pedig sokan mások. Sokan, névtelenek, akik mind ott voltak.

 

(Fenti írás megjelent korábban a Liget Műhely blogján: https://ligetmuhely.blog.hu/2014/09/04/kallay_kotasz_zoltan_az_ember_aki_ott_volt, illetve olvasható a H (Hét tételben) c. kötetemben (Káva-Téka füzetek, 2016)