Optimalizálva

                         (Válogatott utószavaim XLV.)

– De jó, de jó, boldog vagyok! – fogad az Öreg Gyerek, amikor visszatérek egy kiadósabb bevásárlásból.

Látom, hogy legszívesebben ugrálna örömében, ehelyett azonban csak diadalittasan megrázza a kezét, egyúttal a kezében tartott nyitott sörösüveget, aminek a hatására némi nedű lötykölődik ki.

– Visszatértek!

– Mi van?

– Visszatértek az iparhoz!

– Az iparhoz? Kik? – rakom le a szatyrokat. Amióta az Öreget hazaengedték a rehabról, nem mozdul ki a lakásából, ezért a barátai-ismerősei segítségére szorul a napi beszerzésekben is.

– Gyere, nézd meg! – hallom a konyhából, ahova bekanyarodott a járókeretével. Megyek, a kredencen egymás mellé sorakoztatva pihen kiskés, nagykés, olló. – Ezeket éleztettem meg! Na, próbáld ki!

Kipróbálom; a kiskés nem nyes, az olló nem vág, a nagykés elakad a kenyérvekniben. Mutatom Tibinek az eszközöket használat közben, vagyis használhatatlanság közben…

Legyint.

– Nem ez a lényeg. Visszatértek az iparhoz! Érted te ezt, Zolikám? Felfogod a jelentőségét? Visszatértek!

Nem vagyok egy Cserháti Zsuzsa, de most azért rázendítek:

– „Boldogság, gyere haza, honnan jössz, nem érdekel, gyere haza, csak ennyi kell…”

– Jaj, Zoli! Ez a baj veled… Felületes a helyzetértékelésed, felületesen ítélkezel, aztán gúnyolódsz!

– Nagyon is érzékelem a helyzetet… Mennyit kért a köszörűs?

– Ötvenezret… Ezen én is csodálkoztam.

– Csodálkoztál? Tényleg?

– Nem vagyok hülye! Persze, hogy nem fizettem ki! Adtam kétezret, meg még valamennyi aprót, ami a tárcámban volt, aztán…

Ekkor látom csak, hogy az előszoba mélyén, ajtófélfába kapaszkodva ott vonaglik Jurigyivíj is. Röhögőgörcs kínozza, meg se bír szólalni. Persze ez nála krónikus visszatérő tünet, rendszeresen előfordul, amikor az Öreg Gyereket látogatja.

– Szerintem lenyúlták – tér magához, vesz egy nagy levegőt és végre kiegyenesedik. Odajön hozzánk a konyhába. – Mondjad, Tibi, mennyivel húztak le?

 Mondtam már! Kétezret fizettem! Nem vagyok hülye, tudom, hogy egy ilyen munka, három perces meló nem ér kétezret, persze, de itt másról is szó van… Díjazni akartam, hogy visszatértek az iparhoz!

– És örült a díjnak?

– Nem – komorodik el az Öreg Gyerek. – Bazmegelt… Mondtam is neki, hogy ne egyetlen munkával akarjon sok pénzt keresni, ez nem jó vállalkozói politika, inkább dolgozzon szorgalmasan, sok apró munka, és akkor…

– Tibikém, a slusszpoént mondjad! – szól közbe Jurogyivíj, a repetázó színházlátogató jólértesültségével.

– Ja, igen! Kiadtam neki a kisablakon, mert azért óvatos vagyok, nem nyitottam ki az ajtót, a rácsos kisablakon át értekeztünk, szóval kiadtam neki a kalinkás üvegemet, „na, húzza meg, jóember!”, erre visszalöki a kezemet, „nem iszom vizet!”. Összekapdosta a holmiját, egyébként nagyon jó kis hagyományos eszközzel dolgozott, fémváz és azon pedállal és biciklilánccal pörgethető szíj, gyerekkoromban láttam ilyet utoljára a vándorköszörűsöknél, szóval felkapta a cuccot, és hiába kiabáltam utána, hogy „vodka, vodka, húzza meg!”, elhúzott.

– Persze, munkaidő van, te meg itattad volna…

Tibi megdörzsöli a tarkóját, hümmög, aztán elaraszol a járókeretével ismét a kredenchez.

– Gyertek, nézzük meg ezeket még egyszer – felveszi a kiskést, ujjbegyével az élét tapogatja. – Szerintem megélezte… Jobb lett!

Jurogyivíj megragadja a nagyot, és mielőtt még észbe kapnánk, mit is művel, a nyakához viszi, és elkezdi az ütőerét nyiszálni…

– Tényleg jó! Biztonságos! – nem buggyan vér.

– Az se jó, ha túl éles! Ettől szakember valaki, hogy optimalizálni tud! – az Öreg ezt szinte dühösen löki oda nekünk, de ezzel egy szuszra ki is adja a mérgét, lehuppan a konyhaasztalhoz, és néhány másodperc múlva már szelíden és kérőn pislog rám.

– Ne haragudj, Zoltánom, lemennél megint vásárolni? Tudom, hogy ez szabálytalan, hiszen most jöttél meg, de… Elfogyott a söröm… Nem kell sok, 5-6 üveg bőven elég lesz.

Jurogyivíj is jön, megy vissza a szerzetesrendbe, ahonnan rövidtávú kimenőt kapott.

Némán ballagunk le a lépcsőházban, aztán az utcán, a kapu előtt még mielőtt szétválnánk, rám néz.

– Szeretne hinni az emberekben – derűsen néz, aztán szinte borzongatóan komollyá válik, ahogy egy pillanatra túltekint rajtam, messzire révedve. – És mit ér az ember hit nélkül…?

Szentmiklósi Tamás: Mindenki másképp van – Nagyon privát lexikon (Dr. Kotász Könyvkiadó, 2025)

Az ügynök ügynök marad

                                            (Válogatott utószavaim XLIV.)

Izzadtan ébredek, mert megint azt álmodtam… Oda álmodtam magam… Oda csapódtak vissza a gondolataim, az évtizedek alatt besűrűsödött, nehéz gondolatok, mint vak, gravitáló és pörkölődő meteoritok. Elég, ha napközben valahol azt olvasom, „ügynök”, „háromperhármas”, a hívószó éjjelre bombabiztosan előrántja az ismeretlen összetételű tömböket, és megint boncolgatok és vegyelemzek: kik voltak ügynökök közöttünk? Kik voltak, akik korrumpálták a rendszerváltás idejének pártjait, szétrothasztották civil szervezeteit?

    Nincs válasz, csak az álmok gyártanak lehetséges válasz-variánsokat, kínosabbnál kínosabb szembesülésekkel.

    Valamikor a ’90-es évek közepén – az Alba Kör ügyfélszolgálatosa voltam ekkor – a Tusnádi utcai lakásunkban délidőben szerelők népes csapata jelent meg (nem hívtuk őket), kijelentették, hogy rossz a telefonunk (nem tűnt annak), meg kell csinálni, át kell vezetékezni, a piros mackónadrágos óriások (egyikük se volt 185 centi alatt) sürögtek-forogtak, nem csak az előszobában, ahol a kisasztalkán a telefonunk pihent, besürögtek a szobákba is, önjelölt Rodolfóként („figyeljék a kezemet, mert csalok!”) ügyködtek, egy ideig szaladgáltunk utánuk, de mi ketten voltunk, a Rodolfók meg öten, elvesztettük a fonalat, megszerelték, amit meg kellett, aztán távoztak anélkül, hogy bármit is aláírattak volna addigra sokkolódott édesanyámmal.

    Pár nap múlva felkerestem Jóskát a bázisán, a Reáltanoda utcai könyvtárban, és előadtam a gyanúmat: hiába köszöntött ránk a rendszerváltás, az ügynökök itt maradtak. Talán már nem az antikommunista ellenzéket figyelik meg, de megtalálták a figyelnivalójukat… A civil szervezeteket.

    – Persze, hogy itt vannak! Ez nem is kérdés! – válaszolt Jóska szélesen vigyorogva, kedélyesen, mintha evidenciáról váltanánk szót. – Teszik a dolgukat.

    – No jó, de… Minden civil anarchista? Muszáj belső ellenséget találni? És bennünk találják meg? Tudod, Jóska, nem is az zavar – magyarázgattam –, ha lehallgatnak… Sokkal inkább, ha beépülnek és manipulálnak… És nem tudom, hogy kik azok… A barátaimra gyanakszom.

    – „Az a gyanús, aki nem gyanús” – idézett kapásból, mint oly sokszor, Jóska az alapműből, a Tanúból. – Egyébként majdnem mindig a vezetőségben ülnek… De nem kell foglalkozni velük. Ne erre fókuszálj! Csak tedd a dolgod…

*

Eltelt egy-két év, és már nem is tudom, hogy valóságban vagy álmomban, de megint Jóskával találkoztam és beszélgettem – a Reáltanoda utcai bázist elhagyva, a Ferenciek terén, a 2-es busz megállójában, nagykabátban, télidőn, esti félsötétben –, és azt fejtegette, hosszan, hogy nem viselkedhetünk áldozatként. Nem bizony! Ha ügynökök vannak köztünk, mi is ügyködjünk úgy, mint az ügynökök! Józanul, egy másik, magasabb Hatalom felé, és csakis őfelé, pontos elszámolásban. Célirányosan, de mégse profin, megmaradva lelkes amatőrnek… Ha így teszünk, van esélyünk, szolgálhatjuk eredményesen a szívügyünket.

    – „A nemzetközi helyzet egyre fokozódik!” – kiáltotta még utánam, mielőtt rám záródott a 2-es ajtaja.

*

Boldog együgyűség… Miért boldog az, akinek egyetlen ügye van? Mert az az egy bizonyára a szívügye.

*

Az már a sors fintora – és lassan történelmi léptéket öltő optika-váltás –, hogy a ’90-es években megélt, tapasztalt nyomasztó légkör ma már visszanézve paradicsomi demokráciának tűnik. Hatalommegosztás, fékek és ellensúlyok szép szövete, felelősségérzet, a jobbítás lépten-nyomon fellelhető szándéka. Társadalmi párbeszéd, az érdekérvényesítés lehetősége.

    A fintorgó sors idézi elém a képet, ahogy egy 22 éves fiatalember (megint visszaugrottunk a ’90-es évek elejére) ül a Nefelejcs utcai földszinti, dohos egyszobás önkormányzati lakásban, és háború előtti mechanikus Continental írógépén papírra kopogja a beadványait az Alkotmánybírósághoz. Néha a macskák, Cirmi és Kormi megrágják egy-egy lap szélét, belegyalogolnak maszatos tappancsaikkal a szövegmezőbe, azt az oldalt újra kell gépelni... Nem baj, úgyis új gondolat jutott közbe az eszembe (rólam van szó), kiegészítem! És ebben nem az a csudásan meseszerű, hogy van Alkotmánybíróság, hogy független és végzi a dolgát, hanem az, hogy névtelen senkiktől érkező laikus beadványokat is megtárgyal, mérlegel – és döntést hoz. Olyan döntést, amelynek aztán értelemszerűen következményei vannak.

    Bementem a bázisra, megmutattam Jóskának az épp aktuálisat, már mikor vettem elő a táskámból, vigyorgott, tudta, mit hozok, és miközben nyúlt a paksamétáért, már kérdezte:

    – „Nem akarja még egyszer átnézni a vallomását, Pelikán?”

*

Bíztam benne, éveken, évtizedeken át, hogy nem az ítélkezés indulata, hanem a tisztánlátás vágya hajt, a tisztulás igénye, hogy a sár, ami fröccsent (fröccsen) mindenhova, lekerülhessen onnan, ahol ténylegesen nincs is. Ahova onnantól kezdve nem kell kényszeresen odalátnom.

    Aztán Jóska kéziratait olvasva – mintha egy még szélesebben, még nyugodtabban hömpölygő beszélgetést folytatnék vele, már nem a Reáltanoda utcában, nem a Ferenciek terén, nem a tömött 7-es buszon, hanem valahol téren és időn kívül – szép lassan feloldódott bennem a görcs, feloldódik, hogy tudni kéne, ki milyen szerepet játszott, eredményesen játszott-e, és lehetett volna-e másképp? A múlt megváltoztathatatlan, de a hatása felülírható… Felülírható? Miképp? Sok munkával, szívügyek amatőr, kikezdhetetlen képviseletével… És saját magad megváltoztatásával. Tedd a dolgod. Az ügynök ügynök marad.

    Nem tudom, a szívem mit bír el, de legalább tudom, hogy mit kellene.

    „Az élet nem habostorta!”

Merza József: A hetedik – A folytatás nehezebb (Dr. Kotász Könyvkiadó, 2025)

Egy leírás körülírása

 

                                         (Válogatott utószavaim XLIII.)

Minden egy kicsit álomszerű, és éppen ezért talán valóságosabb, mint éber hétköznapjainkban. Angyalok jönnek-mennek, áldást és áldatlanságot osztva-teremtve, démonok végzik dolgukat (munkaköri leírásuknak megfelelően) és ártatlan lények, állatok mentenek meg bűnösöket, embereket. Igen, ez a valóság, ha hajlandóak vagyunk észrevenni, a mítoszok valósága, mely az időtlenségből görgeti, leheli ködpáráját. Vagy belőlünk gyöngyözik elő, mint izzadtságcsepp?

Az álomleírások nagyon is eleven szavakkal ömlenek Labancz Eszter Csengéből, olyan gátlástalansággal, amely elsöpri indíttatásunkat, hogy a Mitológiai Nagyszótárt felütve ellenőrizzük, amit hallunk. Kérem szépen: mindenki jól hallja, amit hall! És aki hallja, adja át: a mítoszok teszik a dolgukat, formálnak minket. Mélyen, nagyon mélyen.

Labancz Eszter Csenge: L.E.író (Dr. Kotász Könyvkiadó, 2025)

Toronytársasház

                                                (Válogatott utószavaim XLII.)

Az odáig rendben van, hogy csapatban jobban lehet csapatni, a vészterhes idők kedveznek igazán a művészeknek, meg jól bejáratott stoplissal lehet csak felfutni az erősebb stáblistákra, tudjuk, tudjuk, ahogy Molotov mondaná, még ha nem is vágyjuk, mert minek vágyjon arra az ember, ami van? Ami mindent átáztatóan ott cuppog a perceinkben, csörgedez a napjainkban, hömpölyög az éveinkben?

No de… Együttkölteni? Bandában prózázni? Nem lesz ebből handa-bandázás? Vagy együtt vagyunk, de vékony falakkal mégis elválasztva, mint egy elefántcsonttorony-társasház panel-összkomfortjai? Vagy mint rendezőpályaudvaron a sínek, melyeken futnak a szerelvények, párhuzamosok a végtelen felé, együtt is, külön is… Mindenesetre átintegethetünk egymásnak!

Ilyen kép- és fogalomzavarokban őrlődtem, amíg a BARLABOR laboreredményét (kéziratköteg) kézbe nem vettem, mert utána már elfelejtődött az egész, semmibe hussant. Ahogy Molotov mondaná, a képzelet képlete nem alkalmazható a valóságra, ha többismeretlenes. Felülírva. „Alulírottak felülírtuk”, képzelem oda a lábjegyzetet.

BARLABOR II. (Dr. Kotász Könyvkiadó, 2025)

Ufó az ufónak ufója

 

Közeledve Orákulum halálának tizedik évfordulójához, ezt a teljesen ostoba (kerek számok, évek mitizálása) apropót kihasználva közzéteszem egy versem, aztán egybegyűjtöm a L.É.L.E.K. című regényemről (főszereplője: Katona Tibor, alias Baka Flórián, alias Orákulum) megjelent kritikákat, recenziókat.

Megint

 

szeretném még

elmesélni fiamnak

a világ végét

 

amit régen

nekem meséltek

csak a végére

 

nem emlékszem már

apám sem emlékezett

vég nélkül mondjuk

*

"...egyszer csak bevillant egy korábbi beszélgetésünk, amikor Zoli egy szeretett macskájának halála kapcsán azt mondta, hogy a macska igazából nem is halt meg, mert minden macska-lélek egy nagy egész része. Ez valami buddhista elképzelés (én nem értek hozzá, ő igen), azt hiszem, eredetileg csak emberekre vonatkoztatva, hogy tudniillik individuális én nem létezik, csupán – már modern megfogalmazásban – egy szubtilis tudatfolyam. Akkor puszta önvigasztalásnak könyveltem el a megjegyzését, amely azonban a L.É.L.E.K. tükrében egyszerre új megvilágítást kapott, és maga a tükör, a regény, kézzelfogható tanúságtétellé változott ennek az elgondolásnak a hitelessége mellett." (Kamocsay Ildikó: Azt akarod mondani?)

Kamocsay Ildikó: Azt akarod mondani? (irodalmielet.hu)

*

"Számos példát találunk a könyvben arra is, hogy mi történik akkor, amikor az ember morális értelemben rosszul cselekszik, hogyan válik az egyén eseteként hajlamai játékszerévé. A kapcsolat-történetek Flórián visszaemlékezéseiben egy retrospektív fejlődési modellt ábrázolva a múltból indulnak, onnan haladnak előre, s élete úgy alakul, ahogy a lelkek kísérik az életben, az élet pedig maga a lélek kísérlete. Kállay Kotász Zoltán a lélek fejlődését kíséri végig kötetében, így jó szívvel ajánlom minden, a témára érzékenyen reagáló olvasónak, főként azoknak, akik a szabadság megvalósításának lehetőségeit kutatják, ami valójában a filozófiai értelemben vett determinizmussal szemben áll, de azoknak is hasznos olvasmány, akiket érdekel az önkifejezés igénye, a kulturális haladásban való részvétel lehetősége." (Csontos Márta: Felbontott létképletek)

Magyar Múzsa folyóirat 2024/3. szám

*

"Bizonyára mindenkinek van magamagánál idősebb barátja, olyan atyai cimborája, aki bölcsességével, humorával, szeretni való józanságával egyengeti útját fiatalabb pajtásának. Nekem nem is egy ilyen barátom volt. Éppen úgy meghaltak már, mint Kállay Kotász Zoltán L.É.L.E.K című kötetének főszereplője, Baka Flórián. És miközben gyakran morfondírozok azon, hogyan lehetne megőrizni azt a sok szellemes, okos, vicces, vagy csak különös történetet, amit elmeséltek az elvesztett jóbarátok, most íme Kállay Kotász Zoltán elmondja helyettem." (Rácz András: Ufó ufónak ufója)

Rácz András: Ufó ufónak ufója (konyvkultura.kello.hu)

*

"Flóri (Rika), Berti bácsi, Vezér Géza s a többiek nagyon is létező alakok e fikciós műfajban, történeteiket olvassuk, ismét átéljük, néha helyettük, értük, magunkért. A közösség, a család emlékezete hatalmas felelősség. Ahogy szeretni felelősség." (Barnás Márton: Ismerős életek)

Barnás Márton: Ismerős életek

*

És végül a kötet adatlapja a moly.hu oldalon:

LÉLEK (moly.hu)

A lázadó esszét ír

 

                                            (Válogatott utószavaim XLI.)

Kamocsay Ildikó esszéi több évtizedet ölelnek fel, de a gondolatainak frissessége és – sajnálatosan múlhatatlan – aktualitása szinte észrevehetet-lenné teszik az időbeli szóródást. Több témát is át-át forgat, legfeltűnőbben az ifjúkori hatások, útkeresések utólagos lelki feldolgozásának körét, az „irodalmi oknyomozás” lehetőségeit, illetve az állatvédelem kérdését. Különböző területek, de különös módon egy érzelmi szólam, hangszín egybefűzi mindet. Ez a hang a lázadás. K. I. példamutató módon lázad az ostobaság, a konvenciók és a kétkulacsosság mocsaras, rendszeresen utántöltött dágványa ellen, ezzel is bizonyítva, hogy életkorunk előrehaladtával, a „nyugdíjkorhatáron” átlépve még nem kell megalkuvóvá válnunk. Megmaradhatunk szabad, zsarolhatatlan Embernek – olyannak, aki a fiatalkori önmagának is képes a szemébe nézni.

Kamocsay Ildikó: A csapda – 9 esszé (Dr. Kotász Könyvkiadó, 2024)

És lélek költözék belé...

                                (Válogatott utószavaim XL.)

Még a felújítások előtt egy koranyári estén találkoztam vele valamelyik budapesti metróaluljáróban. „Egyszer majd kérni fogunk magától valamit”, fogta meg hátulról Klaus Molotov a vállamat, majd akkorát sóhajtott, hogy attól megváltozott az aluljáró széliránya. Tudtam, ő az, de mire megfordultam, köddé vált, csak a szavai csengtek visszhangosan a szürke megannyi árnyalatában játszó járatban, „valla... mit...”

Teltek-múltak az évek, időnként felébredtem, aztán egy koratavaszi napon megkértek a BARLABOR-kötet kiadására. Nem ígértem én semmit... A kéziratot elolvasva viszont egyértelművé vált: itt, most, ezt. Kiadjuk. „És lélek költözék belé, és nem vala többé elhagyatva”, jut eszembe, ahogy a Napkeleti pályaudvaron haladok a 4-es metró felé.

BARLABOR (Dr. Kotász Könyvkiadó, 2024)