A Könyv, Ami Nem Engedte Magát Ellopni

Valaki szólt Valakinek, az utóbbi továbbadta a hírt, az megint és így tovább riadóláncszerűen, a megjelenés reggelén már mindenki tudta, hogy kiszállították a boltokba, és meg lehet vásárolni a készlet erejéig. Két nap alatt fogyott el, egy második példány beszerzésének halvány reményében harmadnap családilag felkerekedtünk, elsétáltunk a Jakobinusok terére a Krúdy Gyula Könyvesboltba – a szakállas eladó megdöbbenésünkre leemelt egyetlen árva utolsó darabot a polcról. Otthon derült ki, hogy selejtes, néhány oldala nyomdahiba folytán hófehér üres a könyvnek, visszavinni és reklamálni azonban eszünkbe sem jutott, fénymásolóval a főpéldányból kimásoltuk a megfelelő felületeket, és Technocol Rapiddal beragasztottuk a másikba a hiányok helyére. Gorbacsov elvtársat választották a Szovjetunió főtitkárává, de nem sejtette még senki, hogy a foltosfejű orosz peresztrojka és glasznoszty címkéjű Pandora-szelencével a zsebében világfelforgatásra készül. 1985-öt írtunk.

Négy-öt oldallal haladtam eleinte a többiek – nővérem, édesanyám – előtt, lévén, hogy én kezdtem el elsőként olvasni a könyvet; rutinos szimulánsként lógtam az iskolából, és megtehettem, hogy egész nap otthon ágyban heverészve olvasgassak. Kézből kézbe adtuk aztán egymásnak délutánonként nővéremmel az első kötetet, harmadnapon édesanyám is nekiiramodott a másodpéldánnyal, de az előnyöm mégis nőttön-nőtt, tízen-húszon oldalakra, majd több százra dagadt, és amikor a többiek hüledezve néztek össze egy-egy rész olvasása után a könyvet betéve, a jól értesültek fölényével ennyit mondtam csak: "Ó, az semmi... Elképesztő dolgok jönnek majd!"

Az elképedés és izgalom a második kötet utolsó lapjának utolsó betűje után is megmaradt, és arra sarkallt, hogy másokat is hozzásegítsek az élményhez. Elsőként osztálytársamnak, P. B.-nek adtam kölcsön a könyvet, P. B. tanév közben jött át hozzánk egy másik gimnáziumból, és olvasás után rögtön továbbadta az édesanyjának. A köteteket kis csúszással visszakaptam, pedig időközben P. B.-t meglátogattam családi otthonában, és amikor a szobájában a földön széthányt különféle használati tárgyakon, ruhákon, evőeszközökön, tanszereken és német szexlapokon átgázolva tudtam csak ide-oda közlekedni, kétségeim támadtak. A látottak hatására el is neveztem magamban osztálytársamat Pébé Gáznak, ám a kötetek probléma- és sérülésmentesen visszaérkeztek hozzám, én pedig csorbítatlan bizalommal ismét kölcsönadtam őket, T. G.-nek.  T. G. ifjú reménységként a Honvédben atletizált, és épp akkoriban az egyik edzés után haverjaival feszültség-levezetésként köveket hajigálva a budai hegyekben véletlenül fejbe dobott valakit, bevitték a rendőrségre, de a köteteket két hét múlva visszahozta, mondván, "ilyen érdekeset még nem olvastam". A szép eredményen felbuzdulva újra útra bocsátottam a lámpást, ezúttal lánynak, H. T.-nek, nővérem barátnőjének adtam kölcsön, akinél még néhány egyéb könyv, művészeti album is parkolt nővérem nyomtatott készleteiből, vagyis akkor azt hittük, hogy parkol, ám kivétel nélkül mind ott ragadtak, azaz mégsem, mert egyetlen kivétel akadt, a könyv, ami nem engedte magát ellopni, hanem hagyományaihoz hűen hazanavigált.

A sor még hosszan folytatódott, B. J., falfúró, később úszómester és filozófus, S. P., életművész, a Népszabadság későbbi munkatársa, H. G., vízóra-leolvasó, később premontrei szerzetes, H. Zs., matematikus,  későbbi és korábbi alkoholista, K. G., sztárcsemete, későbbi gondozónő, M. T., amatőr színész és donhuán, későbbi családapa, D. P., bevándorló és zenész, későbbi kivándorló mind megismerkedett a regénnyel. Időre, méghozzá mindannyian szinte pontosan a megbeszélés tárgyát alig képező visszaadási határidőre meghozták a könyvet, és ami tornyozta a csudát, hogy a két könyvtest ezek után is egyben maradt, nem tört el a gerincénél, nem eset szét, nem szakadozott salátásra, nem gyűrődött rongyosra! A kézről kézre járkálásból adódó használódás apró nyomaitól eltekintve kiváló erőnléti állapotnak örvendtek!

Utoljára, már a kilencvenes évek elején H. Z.-nek, az ismert kritikusnak, korábbi könyvtárosnak és jövőbeni biciklisfutárnak, továbbá még jövőbenibb buckalakónak adtam kölcsön a köteteket, több menetben, mert idővel H. Z.-nek valósággal mániájává lett a regény, és különféle élethelyzetekben konokul magához rendelte, hogy eligazítást nyújtson számára. Természetesen H. Z. minden alkalommal visszaszolgáltatta a könyvet, és elmesélte, hogy beszélgetései során, amelyet eltérő szociális rétegekből kikerülő, és így együttesen kvázi társadalmi keresztmetszetként értékelhető ismerőseivel a Könyvről folytat, sokan elmondták, igen-igen, szerették volna elolvasni, hiszen tudják, hogy illik ismerni, becsületesen neki is durálták magukat, nekigyürkőztek, de elakadtak vele, beletört a bicskájuk. Sej, haj, beletörött… Ekkor fogalmazódott meg bennem a kérdés, amely ott lappangott a tudatom mélyén, határozott alakot nem nyerő, gyanúval fertőzött masszaként ott nyugtalanított már évek óta:

Vajon hányan olvasták el azok közül, akiknek kölcsön adtam, Hamvas Béla Karneválját?

És fenekében pedig kutyaharapásnyi szorossággal ott lihegett a következő kérdés: Miért adták vissza? Mitől érezte úgy, hogy vissza kell adnia, aki talán el se olvasta? Pusztán a híre miatt? Vagy se a tartalom, se a hír nem számít, elég a tekintélyes vaskos tárgyi megjelenés, a tömeg, és a borítófedél sárgáján a vészjelzőszínként is érzékelhető vörös címfelirat? Vagy földön kúszó magyarázataim helyett inkább misztikára kellene gyanakodnom?

– Aki egyszer elolvasta, másodszor is el fogja – jegyezte meg K. R., pszichológus, és eljött az idő, amikor úgy éreztem én is, újra kell olvasnom a könyvet.

Beraktam tehát a pakkomba, mert hosszú útra készültem. A pályaudvaron ültem már, előrelátó utasként indulás előtt jóval a helyszínen várakozva, elővettem az első kötetet a táskámból, lapozgattam, szagolgattam, olvasni kezdtem, aztán letettem… Pályaudvaron érdemes nézelődni, sokféle különös ember látható az igyekvés arc- és habitus-feltáró meztelenségében, az alkalmi fellépőket figyelve eszembe jutottak a regény alkalmi és tartós fellépői, felütöttem megint a könyvet, ezúttal találomra, beleolvastam, majd ismét letettem… Piros cipős nő gurulós bőröndöt húzva a vonat után szalad, de közben telefonon értekezik, mintha utasításokat adna, amott a háttérben pocakos férfi a lassúnál is lassabb mozdulattal műanyag poharat emel a szájához, másik kezét a hasa közepén pihenteti közben, mintha két kezével kijelölné a fogyasztási útvonalat az ital számára szájtól gyomorig, még mindig emel, most megérkezik a pohár a szájához, közben a peremén, mint fedezéken át mozdulatlan arccal és gátlástalan kíváncsi szemmel a távolba fürkész. Követem a tekintetét, nagyobb társaság érkezik az ellenőrző kapun át, hegymászó-botokkal, látcsövekkel, hátizsákokkal és gyerekekkel bőségesen felszerelkezve, csattogó szandállal a lábukon, vidáman, hm, ők mintha a regényben is szerepelnének, kézbe veszem újra a könyvet, keresni kezdek, keresgélek, de mást találok, másokról, egy nemkülönben érdekes részt, ahol…

Felpillantok a könyvből, a férfi még mindig a szájánál tartja a poharat. Nekem is kellene valami innivaló, tör rám a felismerés, erről nem gondoskodtam, azt hittem, hogy minden szükségeset csomagoltam, de lám, most kiderül, hogy nem, felkészületlen vagyok, ugyan úgy, ahogy a nő a regényben, hogyishívják, na… Na… Szóval innivaló.

Egyetlen vegyesbolt tart nyitva a pályaudvar szélén, egyetlen kínai eladóval, vevő viszont ezeregy, felkészületlenségükre ébredve most intézik a pótbeszerzést. Pakkostul bemennem a négy-öt négyzetméteres és topogó emberektől zsúfolt zárt térbe reménytelen, leteszem tehát fekete táskámat a bejárat mellé, tetejébe a sárga könyvet, csak fél percre ugrok be úgy is, és az üvegfalon keresztül szemmel tarthatom közben a holmimat, gondolom, de azért hátul meglebben a félgondolat bennem, „no, most majd levizsgázik, vajon tényleg nem lehet ellopni őkelmét?”

Megveszem az ásványvizet, másfél litert, szénsavasat, mert buborékmentes nincs, lépek ki a boltból, és megállok villámsújtottan. Nem akarom elhinni, amit látok. Hűlt helye az Ellophatatlannak. Sehol sincs. Volt, nincs.

– Csak odébb raktam a csomagját, mert útban volt – mondja a férfi, a biztonsági őr, és odalép hozzám, és kezembe nyomja a táskát és a könyvet. 

Az ember, aki ott volt

– Felejteni tanulok – válaszolta dédapám, amikor nyugdíjazása után egykorú és fiatalabb ismerősei, kollégái a padnál megállva tapintatosan érdeklődtek, min elmélkedik órák óta a parton. – Felejteni tanulok, hogy emlékezhessek.

Az idő sok mindent összehord, egybetorlaszt, majd szétszitál.

Volt a válaszban persze fintor is, fintor a sorsnak, amely arra kárhoztat – 70-80 földi év megélése után szinte óhatatlanul –, hogy elfelejtsünk ezt-azt, neveket, dátumokat… Esetleg történéseket… Hordalékot, amely alig érint szemléletet, értékrendet és leszűrt tanulságokat. Volt a válaszban aztán történeti időszerűség is – mondhatnám, hordalék-determináltság –, 1958-at írt a naptár, és a mesterségesen önmagára idézett azonnali amnézia állapotába merült alá épp egy egész társadalom. Végül volt – talán leginkább az volt – személyes érintettség, egy munkával telt és elismeréssel alig jutalmazott élet nem hánytorgatott, de olthatatlan keserűsége. A műegyetemi tanműhely vezetője, aki a mérnökök, Zipernowsky, Bánki, Csonka mellett részt vett számos találmány szerkezeti megvalósításában, továbbfejlesztésében, aki szerepelt a „stáb” tagjaként számtalan csoportképen, a nevét azonban soha sehol egyetlenegyszer nem írták le. Az ember, aki ott volt, de akinek ottlétét csak a személyes emlékezet őrzi – egyre kevesebbekben.

„Felejteni tanulok, hogy emlékezhessek.” Vajon mihez volt érdemes mindenen túl visszahajolni? A felejthetőségek köde mögött mi fénylett? Sokszor megfogalmazódott bennem a kérdés, amikor családi anekdotázások során felidéztük a szavakat, és arra jutottam – visszavonatkoztatva dédapámra, de általánosítva is –, hogy a hangulat. A hangulatok maradnak meg legmélyebben bennünk, azok a megmagyarázhatatlan, sokszor banális boldogság-pillanatok, amelyeket az égiek többnyire gyermek és fiatalkorunkra porcióznak ki, és amelyek kapcsolódásaikat veszítve és időből kiszakadva varázslatos gyöngyökké alakulva őrződnek végül a lelkünkben.

Talán a hagyományok folytatása okán – utólag mindenképp ezt gondolom – kerestem menedéket én is a tónál sok-sok évvel ezelőtt, válságos lelkiállapotomban. Kiültem a partjára, fejemben űzhetetlen gondok halmazával, ültem, bár olyan nyugtalanságban, hogy fenekemen alig bírtam maradni… Legszívesebben szaladtam volna kifelé a világból. „Itt ült dédapám, nézte ő is a vadkacsákat, kisgyerekeiket babakocsiban tologató elégedett, telt keblű anyukákat, újságolvasásba temetkező vasaltnadrágos urakat, hattyúkat motyogva etető madárcsontú vénkisasszonyokat”, mondogattam magamban, ám hiába konstatáltam megannyi múlhatatlan látnivalót, nem sikerült a figyelmemet elterelni, nyűgeimet – ha csak percre is – letenni. „Milyen nehéz kiszakadni… a hordalékből, igen, tudom, hogy az, de mégis… ez az, ami meghatároz… meghatározza most az életemet… letehetetlen… vagyis igen, azt is tudom, hogy letehető, a zongorát is, amit a másodikra cipelünk, letehetjük az elsőn, meg lehet pihenni… de mit csináljak, nem megy! …próbálom, de nem!” Így sopánkodtam, és pattantam is fel, hogy búcsút vegyek a Feneketlentől, amely feneketlen gondjaimból nem hajlandó csipetnyit sem átvállalni, amikor véletlenül észrevettem valamit, vagyis valakit, nem olyan messze tőlem, piros padon ülve.

Fiatalember volt, körülbelül velem egyidős, a kezében Rubik-kockával. Mereven ült, szinte görcsbe rándult előre hajló testtartással, és csak a kezei jártak, de azok rémületes sebességgel. Néhány másodperc alatt a kocka összes oldala egységes színt öltött. A fiatalember viselkedése most vált csak igazán különössé. Felemelte a fejét, billegtette, forgatta – mintha nézelődne jobbra-balra, pedig nem, a szeme csukva, vagyis nyitva, de nem, már megint csukva! –, azt hittem, transzba esett, de hamar rájöttem, hogy csak a figyelmét igyekszik elterelni. Szétszórni, miközben jár a keze, és kutyulja, forgatja – vissza, a rendezetlenségbe! – a kockát. Szemmel láthatólag küszködött: a nem-oda-figyelés és nem-emlékezés gyenge pontjai lehettek a fiatalembernek… Bizony, jó lenne elfelejteni az ujjak mozgását, ahogy tekernek, ahogy mozgásukban magukban hordozzák, inverz módon, a kocka kirakásának legrövidebb útját! Jó lenne elfelejteni azonmód, vagyis tulajdonképpen észre se venni, hogy mit művelnek az ujjak...

Mit művel az ember... Mit a sors… Szédelegve, de egyúttal kijózanodva indultam el a parkból hazafelé, a murva halkan csikorgott a lépteim alatt. Előttem néhány méterrel hetven körüli, bottal járó férfi haladt, két másik, padon ülő hófehér hajú úriember pedig az ösvény forgalmát figyelte szakértői tárgyilagossággal.

– Én ugyan nem veszek pótlábat a kezembe – csóválta a fejét egyikük kimérten, meg se várva, hogy a botos hallótávolságon kívül kerüljön. – Aki egyszer elkezdi, nem tudja letenni!

– Ezek a mai fiatalok rém rozogák – tette hozzá a másik, kilencven körülinek tűnő sporttárs.

Hazaérve kihúztam az öreg komód legalsó fiókját, megkerestem a régi fotóalbumot. A fényképfelvételek a Lloyd Repülőgép- és Motorgyár szerelőcsarnokában és a Királyi József Műegyetem tanműhelyében készültek. És igen, itt áll Zipernowsky Károly, jellegzetes bajuszával… Itt pedig dédapám, Simon Imre, a műhelyvezetői köpenyében… Körülöttük pedig sokan mások. Sokan, névtelenek, akik mind ott voltak.

 

(Fenti írás megjelent korábban a Liget Műhely blogján: https://ligetmuhely.blog.hu/2014/09/04/kallay_kotasz_zoltan_az_ember_aki_ott_volt, illetve olvasható a H (Hét tételben) c. kötetemben (Káva-Téka füzetek, 2016)