Hát lehet...?

A tavaly megjelent álbűnügyi szatírámról – a New Yorick Times-ról – írt kritikai visszhangokat gyűjtöm továbbra is egybe, és teszem közzé a megőrzés szándékával. Köszönet Barnás Mártonnak és Haller Szilveszternek!

*

A New Yorick Times első számát hiába váróknak

 

Az első számot hiába váróknak… Szóval ne rohangáljanak a Hexagon és a Kúthegyi temető között! Nincsenek is újságárusok. Na jó, még van mutatóba egy-kettő. Ez a világ is olyan, amilyen. Amilyen Dodo, a Mauritius szigeten valamikor élt gyalogmadár, aki fájdalmasan szerethető így utólag.

És a szerkesztőségek, ahol házalnak, kilincselnek a kötet rejtői hősei... Emlékeimben feltűnik a körúton a felállványozott New York kávézó előtt csikorgó 4-6-os a kilencvenes évek elején. A legendás épület második emeletén a Magyar Nemzet szerkesztősége, a legfölső szinten a Népszabadság archívuma. (Hol volt akkor még az internet!) A Dohány utca felől nyílt a nyomda, ahol a nyomdászmester silabuszt lobogtatott és dugott a betérők orra alá, ahol a szerzők átvették a kefelenyomatot, az utolsó javítási lehetőséget. Ne feledjük, a New York legendás hely. Amikor 1896-ban a kávéház megnyílt, Molnár Ferenc, az író és barátai a Dunába dobták a kulcsát, hogy éjjel-nappal nyitva tartson.

A Kádár-korszak végén az épület járókeretre szorult. Az „öreg hölgyet” műanyag háló lengte körül, ami – a túloldalról törékenynek tűnő – állványt rejtett. Éppen úgy hatott, mint a repis ropi a főszerkesztői asztalon a pohárban a kiadókat ostromló író emlékezetében. A kiadók kafkai szeszélye, a számunkra ismeretlen, mégis létező abszurd logika…

De ez több, mint nosztalgia, és nem kevesebb, mint az Iskola a határon kamaszos szarkazmusa. Az állványzaton poros háló hullámzik a szélben. Bent magas ajtók, egybenyíló tágas termek huzatos sora. Kiabálás, lapzárta, diktáló agyvérzéshez közeli szerkesztők, kibogozhatatlan konfliktusok. Lebilincselő káosz a kéziratok sorsát és útját illetően. Megidézik Ottlik, Rejtő, Karinthy, Szép Ernő, Kosztolányi máig kavargó forgatagát, hogy a riporteri témát Csatár Imre, Ember Mária, Ruffy Péter tollára helyezzék. Kell annál jobb session, a legendás íróasztalok őrzői között, hogy a szerkesztőségeknél kilincselő főhős saját álmaiba bonyolódjon… Az iroda-lom olykor valóban gyakorlatias lesz: alkalmasint novella-köteggel lehet agyonütni a falon menekülő bogarakat, praktikusan. Aztán az érvényes-ülés – az más tészta.

Összeesküvés és lelepleződés története ez a könyv. A kilencvenes évek igazi irodalmi trambulinja.

Haller Szilveszter

 

*

 

Egy novella mind felett 

Magára sokat adó, sőt, valamit is adó író, vagy magát írónak gondoló gondolkodó bátran mondhatja, írhatja, hogy az írás maga az élet, az írásnak valódi tétje van, ha nem írok, nem vagyok, a létezésem kérdőjeleződik meg. Kállay Kotász Zoltán ily módon New Yorick Times című új könyvében simán megidézi Petri Györgyöt, s ha már így alakul, méltó lesz hozzá. Sűrű, ötletgazdag, eredeti figurákkal bőven teletűzdelt olvasmányt tart kezében az olvasó, ugyanakkor krimibe oltott paródia, szatirikus hangvételű irodalmi utazás, ahol pár mondaton belül simán elfér egymás mellett Ottlik és Salinger, komolyan, nem gondoltam volna.

Az elismerésért hajtó, dolgozó, élő író egy, ám annál fontosabb novelláját próbálja megjelentetni a szuper kiadványok legszuperebbében vajmi kevés sikerrel, mert az igazi ítész, a kiváló fő és szerkesztő holtában is az, s nem enged bármit leközölni, aztán meg szépen összeillik, s találkozik az árnyak világa az árnyékvilággal, ha fogalmazhatok így. Szellemi utazás szellemmel szellemesen, kacarászás némi nyomozással, igazi irodalom üdítően előadva, olvasása közben valóban felfrissülünk. Ez a New Yorick Times. Ajánlott olvasmány.

Barnás Márton 

 

Kállay Kotász Zoltán: New Yorick Times (Hullajó Zsebkönyvek 4., Dr. Kotász Könyvkiadó, 2025)

 

Hát lehet Szókratészt és Takács Bélát összehasonlítani?

Az idén megjelent álbűnügyi álszatírámhoz – a New Yorick Times-hoz – a hivatalos fülszöveg mellett több egyéb, végül felhasználatlan  utószó is született, amelyeket a megőrzés szándékával most közzéteszek.

De azért először a hivatalos...

*

Egy elismerésért küzdő író kézirataival járja a szerkesztőségeket, miközben egyre mélyebbre süllyed az irodalom groteszk árnyékvilágába. A közismert legenda szerint a visszautasított művek fölött még mindig egy halott főszerkesztő ítélkezik – odafentről, vagy talán odalentről. Ahogy a történet kibomlik, a humor és a szatíra lassan átcsúszik a misztikum és a téboly határvidékére, és az olvasó már maga sem tudja, ki ír, ki bírál, és van-e élet a visszautasítás után.

A New Yorick Times egyszerre paródia és krimi, groteszk látlelet a művészi hiúságról és a kultúraipar gépezetéről. Szellemes, sötéten ironikus és fájdalmasan ismerős keresztmetszetét adja az íróvá válás küzdelmeinek, ahol minden visszautasítás felér egy királydrámával. Az irodalom iránt szenvedélyesen érdeklődők, a szatíra, a rejtély és az önirónia rajongói különösen otthon fogják érezni magukat ebben a különös, ismerősen idegen világban, ahol az írás maga az élet.

                        Benői Sztipán

A ’90-es években járunk, egy párhuzamos valóságban, Szittyaföldön. Fiatal írók házalnak a kézirataikkal, de többnyire csak falakba ütköznek, a szerkesztők a nem létező New Yorick Times folyóirathoz irányítják tovább őket. A gúnyos visszautasításokon felháborodva néhányan elhatározzák, hogy utána erednek az – állítólag – elhunyt főszerkesztőnek, Brandgatter Ivánnak, a New Yorick Times kitalálójának, és ezzel végeláthatatlan temetőlátogatások és sírbontások sorozata indul el. Közben felbukkan egy titokzatos nő, körvonalazódik egy új lap indításának a terve, de végül mégiscsak az őszinteségi rohamok és a Pöcc Elmefény Cseppek diadalmaskodnak...

Kállay Kotász Zoltán

*

Bárcsak az volna ezeknek a folyóirattól folyóiratig (Korhangulat, Gyöngyhalász, Pakk, Talán, Irodalmi Roham, Csütörtök, Pszeudó, Derengő, Hóhértánc-Holdfénytánc) mérgezett egerekként futkosó íróknak a legfőbb baja, hogy szinte sehol sem fogadják el az írásaikat! Vagy az, hogy az elfogadás kritériumai éppoly ismeretlenek, mint az ítészek személye, s így a művek örökös átírogatása lövöldözés bekötött szemmel!

Hol egy presszóban, hol az utcán, hol egy lap előszobájában látjuk őket, amint jobb híján egymásnak mutogatják az írásaikat, és teszik zsebre a ledorongoló kritikát. Az indoklás mindig ugyanaz: rossz, mert nem a saját életedről írsz.

De egyik sem a saját életéről ír… És amikor már, ki tudja, hányadszor hangzik el a vád, az olvasó előtt derengeni kezd az ok, amely katasztrofális. Miért nem írnak a saját életükről? Mert nincs saját életük. Létezésük a kibertérnél is dehumanizáltabb és főleg fantáziátlanabb közegben zajlik, hiszen a virtuális valóság legalább egy képzelettel feldúsított, nem pedig az igazinál is sivárabb világ.

A történet: híre megy, hogy a néhai nagyhatalmú főszerkesztő, Brandgatter Iván, valójában nem halt meg, csak bujkál, amire az írócsapat felkeresi a számba jöhető sírhelyeket (négyet!), és kihantolja a koporsókat, hogy bizonyosságot nyerjen. Nyilvánvaló, hogy az akció teljesen értelmetlen, hiszen akár pro, akár kontra az eredmény, az ő életükön jottányit sem változtat. Viszont a közös cél vitalizálja a társaságot, az ásás és pajszerozás közben fel-felhangzó buzdítás: „mintha élnétek!”, szó szerint értendő.

Egyikükben-másikukban néha felsejlik, hogy ebből a rémálomból nincs felébredés: „Itt maradunk, ide születtünk. Az élet hozta így.”

De Kállay Kotász gyönyörű és életmentő bakugrásának köszönhetően mégsem ez a befejezés.

„Adjatok egy szilárd pontot, ahol a lábamat megvethetem, és kimozdítom helyéről a világot” (Arkhimédész). Ami az író nyelvére lefordítva: „Írni fogok továbbra is. Méghozzá arról, hogy írok.”

Kamocsay Ildikó

Kállay Kotász Zoltán: New Yorick Times (Hullajó Zsebkönyvek 4., Dr. Kotász Könyvkiadó, 2025)

Kényes téma

 

                         (Válogatott utószavaim XLVII.)

Kényes téma, és ezért nem is nagyon szoktuk taglalni, hogy az írók a fejükben léteznek. Családtagok – feleségek, gyerekek – sokat tudnának mesélni erről, milyen is egy intellektuális magánzóval együtt élni, éldegélni, de persze nem teszik, mert tudják a dolguk, meghúzzák magukat, hallgatnak mélyeket. Az író, mint egy tudathasadásos, az elsődleges személyisége – de úgy is mondhatnám, hogy a biológiai léte – mellett egy általa konstruált fiktív világban is leledzik, ami még nem is lenne akkora baj, de a legtöbb esetben aránytalanul odanehézkedve, odaragadva az utóbbiban.

Barnás Márton ezt a kényes témát feszegeti és teregeti ki, pacekba, gátlások és mellébeszélés nélkül. Az elmepalota (telitalálatnak érzem az elnevezést!) főszereplője Klaus Molotov, aki már a nevében is (német kereszt- és orosz vezetéknév) tovább pergeti az ambivalenciák sorozatát. Az olvasó folyamatosan töprenghet, hogy Molotov mennyiben feleltethető meg Barnásnak (jobbik énjével? sugalmazott vagy megszállott énjével?), vagy valóban egy önálló entitással van dolgunk? (Élőnél is élőbb énnel?)

Szóval, gátlások nélkül, de nem talányosság és líra nélkül, mert bár én mondtam Mártonnak (ez a szerkesztő dolga, mondani a receptet, ajánlani a célravezetőt), hogy írjon prózát, nagyprózát, mondhatni regényt, ő írt prózát, de nem regényt (ez az író dolga, meghallgatni a szerkesztőt, aztán elkanyarodni másfelé, a saját útra), lírai rövidprózákat írt, ami Klaus Molotov habitusához, be kell látnom, jobban is illik.

Szóval, az elmepalotában felvillanó jelenetekből az olvasó rakhatja össze magában, ha akarja, a regényt, amihez minden építőkockát rendelkezésre is bocsátott a szerző – és nem csupán gátlástalansággal, talányossággal és lírával átitatva, hanem hittel. Megszabadító, éltető hittel… És ez, akárki akármit is mond, a legnagyobb dolog.

Barnás Márton: Klaus Molotov és az elmepalota (Dr. Kotász Könyvkiadó, 2025)

Mantra és remantra

 

                                        (Válogatott utószavaim XLVI.)

Hit nincsen kétségek nélkül, és az útkereső ember bolyongásai a lélek területéről fizikai síkra is odavetülnek. Ezek azok a küzdelmeink, melyet leginkább a belső magánügyünknek szoktunk tartani, Haller Szilveszter azonban – ha nem is könnyen feltárható és megfejthető módon –, de versekbe formálja a kereséseit. Kulturális hagyományunk elemeit sűrűn megragadva, tág asszociációs hálókban mozgatva szövi a gondolatait, kihívások elé is állítva az olvasóit – hiszen olyan, gondolhatnánk, mintha csupán saját maga számára írta volna a verseket (mantrákat és remantrákat, hogy Hallert idézzük). Többedszeri olvasásra azonban – tapasztalatból mondhatom – a sorai kibomlanak, lassan megadják magukat és szólnak hozzánk. Az írás és az olvasás is mindig keresés, és ha egy út göröngyös, egy üzenet elsőre furcsa vagy talányos, annál nagyobb „aha”-élményt és felszabadulást okozhat később.

Haller Szilveszter: Léptem őrzői (Dr. Kotász Könyvkiadó, 2025)

Válogatott elhallgatásaim – KKZ haikukötetéről

"Megtiszteltetés volt Kállay Kotász Zoltán felkérése, miszerint én legyek válogatott haikuinak szerkesztője, már csak azért is, mert a kötetek folyamatos olvasása és tanulmányozása közben jöttem rá, hogy szerzőnk  fokozatosan a legnagyobb magyar haikuköltők közé emelkedett. A kezdeti, a japán hagyományokhoz hű, azokat kristálytiszta gyönyörűséggel őrző természetlírától következetesen jutott el a magyar nyelv hajlékonyságát tökéletesen kihasználva ahhoz az összetéveszthetetlenül egyéni hangig, amely nem más, mint az ökolíra, a mély filozófia, a könnyed, szójátékokkal bőven élő humor élvezetes ötvözete. Egyfajta különleges szintézis, mellyel egyedül áll irodalmunkban, ráadásul fogyasztható (elgondolkodtatóan szórakoztató) magas művészet, bölcs, megértő, fanyarul szeretetteli.

Babics Imre"

Kállay Kotász Zoltán: Válogatott elhallgatásaim (Dr. Kotász Könyvkiadó, 2025)

Optimalizálva

                         (Válogatott utószavaim XLV.)

– De jó, de jó, boldog vagyok! – fogad az Öreg Gyerek, amikor visszatérek egy kiadósabb bevásárlásból.

Látom, hogy legszívesebben ugrálna örömében, ehelyett azonban csak diadalittasan megrázza a kezét, egyúttal a kezében tartott nyitott sörösüveget, aminek a hatására némi nedű lötykölődik ki.

– Visszatértek!

– Mi van?

– Visszatértek az iparhoz!

– Az iparhoz? Kik? – rakom le a szatyrokat. Amióta az Öreget hazaengedték a rehabról, nem mozdul ki a lakásából, ezért a barátai-ismerősei segítségére szorul a napi beszerzésekben is.

– Gyere, nézd meg! – hallom a konyhából, ahova bekanyarodott a járókeretével. Megyek, a kredencen egymás mellé sorakoztatva pihen kiskés, nagykés, olló. – Ezeket éleztettem meg! Na, próbáld ki!

Kipróbálom; a kiskés nem nyes, az olló nem vág, a nagykés elakad a kenyérvekniben. Mutatom Tibinek az eszközöket használat közben, vagyis használhatatlanság közben…

Legyint.

– Nem ez a lényeg. Visszatértek az iparhoz! Érted te ezt, Zolikám? Felfogod a jelentőségét? Visszatértek!

Nem vagyok egy Cserháti Zsuzsa, de most azért rázendítek:

– „Boldogság, gyere haza, honnan jössz, nem érdekel, gyere haza, csak ennyi kell…”

– Jaj, Zoli! Ez a baj veled… Felületes a helyzetértékelésed, felületesen ítélkezel, aztán gúnyolódsz!

– Nagyon is érzékelem a helyzetet… Mennyit kért a köszörűs?

– Ötvenezret… Ezen én is csodálkoztam.

– Csodálkoztál? Tényleg?

– Nem vagyok hülye! Persze, hogy nem fizettem ki! Adtam kétezret, meg még valamennyi aprót, ami a tárcámban volt, aztán…

Ekkor látom csak, hogy az előszoba mélyén, ajtófélfába kapaszkodva ott vonaglik Jurigyivíj is. Röhögőgörcs kínozza, meg se bír szólalni. Persze ez nála krónikus visszatérő tünet, rendszeresen előfordul, amikor az Öreg Gyereket látogatja.

– Szerintem lenyúlták – tér magához, vesz egy nagy levegőt és végre kiegyenesedik. Odajön hozzánk a konyhába. – Mondjad, Tibi, mennyivel húztak le?

– Mondtam már! Kétezret fizettem! Nem vagyok hülye, tudom, hogy egy ilyen munka, három perces meló nem ér kétezret, persze, de itt másról is szó van… Díjazni akartam, hogy visszatértek az iparhoz!

– És örült a díjnak?

– Nem – komorodik el az Öreg Gyerek. – Bazmegelt… Mondtam is neki, hogy ne egyetlen munkával akarjon sok pénzt keresni, ez nem jó vállalkozói politika, inkább dolgozzon szorgalmasan, sok apró munka, és akkor…

– Tibikém, a slusszpoént mondjad! – szól közbe Jurogyivíj, a repetázó színházlátogató jólértesültségével.

– Ja, igen! Kiadtam neki a kisablakon, mert azért óvatos vagyok, nem nyitottam ki az ajtót, a rácsos kisablakon át értekeztünk, szóval kiadtam neki a kalinkás üvegemet, „na, húzza meg, jóember!”, erre visszalöki a kezemet, „nem iszom vizet!”. Összekapdosta a holmiját, egyébként nagyon jó kis hagyományos eszközzel dolgozott, fémváz és azon pedállal és biciklilánccal pörgethető szíj, gyerekkoromban láttam ilyet utoljára a vándorköszörűsöknél, szóval felkapta a cuccot, és hiába kiabáltam utána, hogy „vodka, vodka, húzza meg!”, elhúzott.

– Persze, munkaidő van, te meg itattad volna…

Tibi megdörzsöli a tarkóját, hümmög, aztán elaraszol a járókeretével ismét a kredenchez.

– Gyertek, nézzük meg ezeket még egyszer – felveszi a kiskést, ujjbegyével az élét tapogatja. – Szerintem megélezte… Jobb lett!

Jurogyivíj megragadja a nagyot, és mielőtt még észbe kapnánk, mit is művel, a nyakához viszi, és elkezdi az ütőerét nyiszálni…

– Tényleg jó! Biztonságos! – nem buggyan vér.

– Az se jó, ha túl éles! Ettől szakember valaki, hogy optimalizálni tud! – az Öreg ezt szinte dühösen löki oda nekünk, de ezzel egy szuszra ki is adja a mérgét, lehuppan a konyhaasztalhoz, és néhány másodperc múlva már szelíden és kérőn pislog rám.

– Ne haragudj, Zoltánom, lemennél megint vásárolni? Tudom, hogy ez szabálytalan, hiszen most jöttél meg, de… Elfogyott a söröm… Nem kell sok, 5-6 üveg bőven elég lesz.

Jurogyivíj is jön, megy vissza a szerzetesrendbe, ahonnan rövidtávú kimenőt kapott.

Némán ballagunk le a lépcsőházban, aztán az utcán, a kapu előtt még mielőtt szétválnánk, rám néz.

– Szeretne hinni az emberekben – derűsen néz, aztán szinte borzongatóan komollyá válik, ahogy egy pillanatra túltekint rajtam, messzire révedve. – És mit ér az ember hit nélkül…?

Szentmiklósi Tamás: Mindenki másképp van – Nagyon privát lexikon (Dr. Kotász Könyvkiadó, 2025)

Az ügynök ügynök marad

                                            (Válogatott utószavaim XLIV.)

Izzadtan ébredek, mert megint azt álmodtam… Oda álmodtam magam… Oda csapódtak vissza a gondolataim, az évtizedek alatt besűrűsödött, nehéz gondolatok, mint vak, gravitáló és pörkölődő meteoritok. Elég, ha napközben valahol azt olvasom, „ügynök”, „háromperhármas”, a hívószó éjjelre bombabiztosan előrántja az ismeretlen összetételű tömböket, és megint boncolgatok és vegyelemzek: kik voltak ügynökök közöttünk? Kik voltak, akik korrumpálták a rendszerváltás idejének pártjait, szétrothasztották civil szervezeteit?

    Nincs válasz, csak az álmok gyártanak lehetséges válasz-variánsokat, kínosabbnál kínosabb szembesülésekkel.

    Valamikor a ’90-es évek közepén – az Alba Kör ügyfélszolgálatosa voltam ekkor – a Tusnádi utcai lakásunkban délidőben szerelők népes csapata jelent meg (nem hívtuk őket), kijelentették, hogy rossz a telefonunk (nem tűnt annak), meg kell csinálni, át kell vezetékezni, a piros mackónadrágos óriások (egyikük se volt 185 centi alatt) sürögtek-forogtak, nem csak az előszobában, ahol a kisasztalkán a telefonunk pihent, besürögtek a szobákba is, önjelölt Rodolfóként („figyeljék a kezemet, mert csalok!”) ügyködtek, egy ideig szaladgáltunk utánuk, de mi ketten voltunk, a Rodolfók meg öten, elvesztettük a fonalat, megszerelték, amit meg kellett, aztán távoztak anélkül, hogy bármit is aláírattak volna addigra sokkolódott édesanyámmal.

    Pár nap múlva felkerestem Jóskát a bázisán, a Reáltanoda utcai könyvtárban, és előadtam a gyanúmat: hiába köszöntött ránk a rendszerváltás, az ügynökök itt maradtak. Talán már nem az antikommunista ellenzéket figyelik meg, de megtalálták a figyelnivalójukat… A civil szervezeteket.

    – Persze, hogy itt vannak! Ez nem is kérdés! – válaszolt Jóska szélesen vigyorogva, kedélyesen, mintha evidenciáról váltanánk szót. – Teszik a dolgukat.

    – No jó, de… Minden civil anarchista? Muszáj belső ellenséget találni? És bennünk találják meg? Tudod, Jóska, nem is az zavar – magyarázgattam –, ha lehallgatnak… Sokkal inkább, ha beépülnek és manipulálnak… És nem tudom, hogy kik azok… A barátaimra gyanakszom.

    – „Az a gyanús, aki nem gyanús” – idézett kapásból, mint oly sokszor, Jóska az alapműből, a Tanúból. – Egyébként majdnem mindig a vezetőségben ülnek… De nem kell foglalkozni velük. Ne erre fókuszálj! Csak tedd a dolgod…

*

Eltelt egy-két év, és már nem is tudom, hogy valóságban vagy álmomban, de megint Jóskával találkoztam és beszélgettem – a Reáltanoda utcai bázist elhagyva, a Ferenciek terén, a 2-es busz megállójában, nagykabátban, télidőn, esti félsötétben –, és azt fejtegette, hosszan, hogy nem viselkedhetünk áldozatként. Nem bizony! Ha ügynökök vannak köztünk, mi is ügyködjünk úgy, mint az ügynökök! Józanul, egy másik, magasabb Hatalom felé, és csakis őfelé, pontos elszámolásban. Célirányosan, de mégse profin, megmaradva lelkes amatőrnek… Ha így teszünk, van esélyünk, szolgálhatjuk eredményesen a szívügyünket.

    – „A nemzetközi helyzet egyre fokozódik!” – kiáltotta még utánam, mielőtt rám záródott a 2-es ajtaja.

*

Boldog együgyűség… Miért boldog az, akinek egyetlen ügye van? Mert az az egy bizonyára a szívügye.

*

Az már a sors fintora – és lassan történelmi léptéket öltő optika-váltás –, hogy a ’90-es években megélt, tapasztalt nyomasztó légkör ma már visszanézve paradicsomi demokráciának tűnik. Hatalommegosztás, fékek és ellensúlyok szép szövete, felelősségérzet, a jobbítás lépten-nyomon fellelhető szándéka. Társadalmi párbeszéd, az érdekérvényesítés lehetősége.

    A fintorgó sors idézi elém a képet, ahogy egy 22 éves fiatalember (megint visszaugrottunk a ’90-es évek elejére) ül a Nefelejcs utcai földszinti, dohos egyszobás önkormányzati lakásban, és háború előtti mechanikus Continental írógépén papírra kopogja a beadványait az Alkotmánybírósághoz. Néha a macskák, Cirmi és Kormi megrágják egy-egy lap szélét, belegyalogolnak maszatos tappancsaikkal a szövegmezőbe, azt az oldalt újra kell gépelni... Nem baj, úgyis új gondolat jutott közbe az eszembe (rólam van szó), kiegészítem! És ebben nem az a csudásan meseszerű, hogy van Alkotmánybíróság, hogy független és végzi a dolgát, hanem az, hogy névtelen senkiktől érkező laikus beadványokat is megtárgyal, mérlegel – és döntést hoz. Olyan döntést, amelynek aztán értelemszerűen következményei vannak.

    Bementem a bázisra, megmutattam Jóskának az épp aktuálisat, már mikor vettem elő a táskámból, vigyorgott, tudta, mit hozok, és miközben nyúlt a paksamétáért, már kérdezte:

    – „Nem akarja még egyszer átnézni a vallomását, Pelikán?”

*

Bíztam benne, éveken, évtizedeken át, hogy nem az ítélkezés indulata, hanem a tisztánlátás vágya hajt, a tisztulás igénye, hogy a sár, ami fröccsent (fröccsen) mindenhova, lekerülhessen onnan, ahol ténylegesen nincs is. Ahova onnantól kezdve nem kell kényszeresen odalátnom.

    Aztán Jóska kéziratait olvasva – mintha egy még szélesebben, még nyugodtabban hömpölygő beszélgetést folytatnék vele, már nem a Reáltanoda utcában, nem a Ferenciek terén, nem a tömött 7-es buszon, hanem valahol téren és időn kívül – szép lassan feloldódott bennem a görcs, feloldódik, hogy tudni kéne, ki milyen szerepet játszott, eredményesen játszott-e, és lehetett volna-e másképp? A múlt megváltoztathatatlan, de a hatása felülírható… Felülírható? Miképp? Sok munkával, szívügyek amatőr, kikezdhetetlen képviseletével… És saját magad megváltoztatásával. Tedd a dolgod. Az ügynök ügynök marad.

    Nem tudom, a szívem mit bír el, de legalább tudom, hogy mit kellene.

    „Az élet nem habostorta!”

Merza József: A hetedik – A folytatás nehezebb (Dr. Kotász Könyvkiadó, 2025)

Egy leírás körülírása

 

                                         (Válogatott utószavaim XLIII.)

Minden egy kicsit álomszerű, és éppen ezért talán valóságosabb, mint éber hétköznapjainkban. Angyalok jönnek-mennek, áldást és áldatlanságot osztva-teremtve, démonok végzik dolgukat (munkaköri leírásuknak megfelelően) és ártatlan lények, állatok mentenek meg bűnösöket, embereket. Igen, ez a valóság, ha hajlandóak vagyunk észrevenni, a mítoszok valósága, mely az időtlenségből görgeti, leheli ködpáráját. Vagy belőlünk gyöngyözik elő, mint izzadtságcsepp?

Az álomleírások nagyon is eleven szavakkal ömlenek Labancz Eszter Csengéből, olyan gátlástalansággal, amely elsöpri indíttatásunkat, hogy a Mitológiai Nagyszótárt felütve ellenőrizzük, amit hallunk. Kérem szépen: mindenki jól hallja, amit hall! És aki hallja, adja át: a mítoszok teszik a dolgukat, formálnak minket. Mélyen, nagyon mélyen.

Labancz Eszter Csenge: L.E.író (Dr. Kotász Könyvkiadó, 2025)

Toronytársasház

                                                (Válogatott utószavaim XLII.)

Az odáig rendben van, hogy csapatban jobban lehet csapatni, a vészterhes idők kedveznek igazán a művészeknek, meg jól bejáratott stoplissal lehet csak felfutni az erősebb stáblistákra, tudjuk, tudjuk, ahogy Molotov mondaná, még ha nem is vágyjuk, mert minek vágyjon arra az ember, ami van? Ami mindent átáztatóan ott cuppog a perceinkben, csörgedez a napjainkban, hömpölyög az éveinkben?

No de… Együttkölteni? Bandában prózázni? Nem lesz ebből handa-bandázás? Vagy együtt vagyunk, de vékony falakkal mégis elválasztva, mint egy elefántcsonttorony-társasház panel-összkomfortjai? Vagy mint rendezőpályaudvaron a sínek, melyeken futnak a szerelvények, párhuzamosok a végtelen felé, együtt is, külön is… Mindenesetre átintegethetünk egymásnak!

Ilyen kép- és fogalomzavarokban őrlődtem, amíg a BARLABOR laboreredményét (kéziratköteg) kézbe nem vettem, mert utána már elfelejtődött az egész, semmibe hussant. Ahogy Molotov mondaná, a képzelet képlete nem alkalmazható a valóságra, ha többismeretlenes. Felülírva. „Alulírottak felülírtuk”, képzelem oda a lábjegyzetet.

BARLABOR II. (Dr. Kotász Könyvkiadó, 2025)

Ufó az ufónak ufója

 

Közeledve Orákulum halálának tizedik évfordulójához, ezt a teljesen ostoba (kerek számok, évek mitizálása) apropót kihasználva közzéteszem egy versem, aztán egybegyűjtöm a L.É.L.E.K. című regényemről (főszereplője: Katona Tibor, alias Baka Flórián, alias Orákulum) megjelent kritikákat, recenziókat.

Megint

 

szeretném még

elmesélni fiamnak

a világ végét

 

amit régen

nekem meséltek

csak a végére

 

nem emlékszem már

apám sem emlékezett

vég nélkül mondjuk

*

"...egyszer csak bevillant egy korábbi beszélgetésünk, amikor Zoli egy szeretett macskájának halála kapcsán azt mondta, hogy a macska igazából nem is halt meg, mert minden macska-lélek egy nagy egész része. Ez valami buddhista elképzelés (én nem értek hozzá, ő igen), azt hiszem, eredetileg csak emberekre vonatkoztatva, hogy tudniillik individuális én nem létezik, csupán – már modern megfogalmazásban – egy szubtilis tudatfolyam. Akkor puszta önvigasztalásnak könyveltem el a megjegyzését, amely azonban a L.É.L.E.K. tükrében egyszerre új megvilágítást kapott, és maga a tükör, a regény, kézzelfogható tanúságtétellé változott ennek az elgondolásnak a hitelessége mellett." (Kamocsay Ildikó: Azt akarod mondani?)

Kamocsay Ildikó: Azt akarod mondani? (irodalmielet.hu)

*

"Számos példát találunk a könyvben arra is, hogy mi történik akkor, amikor az ember morális értelemben rosszul cselekszik, hogyan válik az egyén eseteként hajlamai játékszerévé. A kapcsolat-történetek Flórián visszaemlékezéseiben egy retrospektív fejlődési modellt ábrázolva a múltból indulnak, onnan haladnak előre, s élete úgy alakul, ahogy a lelkek kísérik az életben, az élet pedig maga a lélek kísérlete. Kállay Kotász Zoltán a lélek fejlődését kíséri végig kötetében, így jó szívvel ajánlom minden, a témára érzékenyen reagáló olvasónak, főként azoknak, akik a szabadság megvalósításának lehetőségeit kutatják, ami valójában a filozófiai értelemben vett determinizmussal szemben áll, de azoknak is hasznos olvasmány, akiket érdekel az önkifejezés igénye, a kulturális haladásban való részvétel lehetősége." (Csontos Márta: Felbontott létképletek)

Magyar Múzsa folyóirat 2024/3. szám

*

"Bizonyára mindenkinek van magamagánál idősebb barátja, olyan atyai cimborája, aki bölcsességével, humorával, szeretni való józanságával egyengeti útját fiatalabb pajtásának. Nekem nem is egy ilyen barátom volt. Éppen úgy meghaltak már, mint Kállay Kotász Zoltán L.É.L.E.K című kötetének főszereplője, Baka Flórián. És miközben gyakran morfondírozok azon, hogyan lehetne megőrizni azt a sok szellemes, okos, vicces, vagy csak különös történetet, amit elmeséltek az elvesztett jóbarátok, most íme Kállay Kotász Zoltán elmondja helyettem." (Rácz András: Ufó ufónak ufója)

Rácz András: Ufó ufónak ufója (konyvkultura.kello.hu)

*

"Flóri (Rika), Berti bácsi, Vezér Géza s a többiek nagyon is létező alakok e fikciós műfajban, történeteiket olvassuk, ismét átéljük, néha helyettük, értük, magunkért. A közösség, a család emlékezete hatalmas felelősség. Ahogy szeretni felelősség." (Barnás Márton: Ismerős életek)

Barnás Márton: Ismerős életek

*

És végül a kötet adatlapja a moly.hu oldalon:

LÉLEK (moly.hu)

A lázadó esszét ír

 

                                            (Válogatott utószavaim XLI.)

Kamocsay Ildikó esszéi több évtizedet ölelnek fel, de a gondolatainak frissessége és – sajnálatosan múlhatatlan – aktualitása szinte észrevehetet-lenné teszik az időbeli szóródást. Több témát is át-át forgat, legfeltűnőbben az ifjúkori hatások, útkeresések utólagos lelki feldolgozásának körét, az „irodalmi oknyomozás” lehetőségeit, illetve az állatvédelem kérdését. Különböző területek, de különös módon egy érzelmi szólam, hangszín egybefűzi mindet. Ez a hang a lázadás. K. I. példamutató módon lázad az ostobaság, a konvenciók és a kétkulacsosság mocsaras, rendszeresen utántöltött dágványa ellen, ezzel is bizonyítva, hogy életkorunk előrehaladtával, a „nyugdíjkorhatáron” átlépve még nem kell megalkuvóvá válnunk. Megmaradhatunk szabad, zsarolhatatlan Embernek – olyannak, aki a fiatalkori önmagának is képes a szemébe nézni.

Kamocsay Ildikó: A csapda – 9 esszé (Dr. Kotász Könyvkiadó, 2024)

És lélek költözék belé...

                                (Válogatott utószavaim XL.)

Még a felújítások előtt egy koranyári estén találkoztam vele valamelyik budapesti metróaluljáróban. „Egyszer majd kérni fogunk magától valamit”, fogta meg hátulról Klaus Molotov a vállamat, majd akkorát sóhajtott, hogy attól megváltozott az aluljáró széliránya. Tudtam, ő az, de mire megfordultam, köddé vált, csak a szavai csengtek visszhangosan a szürke megannyi árnyalatában játszó járatban, „valla... mit...”

Teltek-múltak az évek, időnként felébredtem, aztán egy koratavaszi napon megkértek a BARLABOR-kötet kiadására. Nem ígértem én semmit... A kéziratot elolvasva viszont egyértelművé vált: itt, most, ezt. Kiadjuk. „És lélek költözék belé, és nem vala többé elhagyatva”, jut eszembe, ahogy a Napkeleti pályaudvaron haladok a 4-es metró felé.

BARLABOR (Dr. Kotász Könyvkiadó, 2024)

"Bovaryné lánya én vagyok"

 

Rendhagyó módon, de talán egy új, később rendszeresen visszatérő fókuszt is megnyitva nem saját elmélkedést, hanem Holly Kristóf kritikáját osztom meg most. Kamocsay Ildikó tavaly év végén megjelent Helycsere című nagyregényéről írja:

"K. I. egy olyan korszakba kalauzol vissza minket, amikor az arra késztetést érző individuumok végre kiteljesedhettek, és ennek az elfojtottság alóli előrobbanásnak értelemszerűen túlhajtásai is mutatkoztak. A világmegváltók, kalandorok, forradalmárok, vadnyugati hősök korában járunk, abban a korban, amikor úgy tűnt, hogy minden lehetséges, csak akarni kell, csak képviselni kell, és Berthe (Bovaryné lánya) elhiszi magáról, hogy ő egy szabad ember, aki ha nem is tesz meg mindent (ami megfordul a fejében), de megtehetné. Ez a hit az előre megírt sorsunk hangoztatásával belénk vésett mély tehetetlenséget is felülírhatja, ezért is lehetséges, hogy egy amerikai néger rabszolgából szabad párizsi nő, egy szabadságát végletekig őrző francia lányból (Berthe) pedig amerikai feleség lesz."

A teljes kritika itt, az Irodalmi Élet oldalán olvasható:

https://irodalmielet.hu/helyek-es-helycserek-avagy-a-lany-szinre-lep/

Kamocsay Ildikó: Helycsere (Dr. Kotász Könyvkiadó, 2023)

Napsütés és harmat

 

                                        (Válogatott utószavaim XXXIX.)

Puchla Nikolett a „Kotász Károly 150” irodalmi pályázaton tűnt fel verseivel, díjat nyert, amely elismerés magával hozta azt is, hogy lehetőséget kapott a kiadó Napsütötte sávig sorozatában elsőkötetesként bemutatkozni. Nyertes versei megtalálhatók a jelen kötetben (Vétek-cseppek, Harmatos dal és Hajdanvolt hajadon), de összességében egy sokkal gazdagabb hangvételű és témavilágú költő mutatkozik be a lapokon, mint a pályázati jelenléte alapján sejthető volt. A felnőtté válás nehézségei, a boldogságvágy, a sorsfordítás és az élet rejtett üzeneteinek a kutatása a líra sokszor hangszerelt témái, Puchla Nikolett azonban a szokványos szófordulatokat elkerülve teljesen szuverén, sokszor már szinte a furcsaságig hajlított költői képekben szólal meg, hitelesen közvetítve egy érzékeny lélek állapotait. Ajánlom a Ha újranő a sorsfonal című kötetet a nyitott és kíváncsi versbarátoknak!

Puchla Nikolett: Ha újranő a sorsfonal (Dr. Kotász Könyvkiadó, 2024)

Pánik ellen a legjobb

 

                                        (Válogatott utószavaim XXXVIII.)

„Egyszer valaki szeretett volna többet mondani, mint ami kikívánkozott belőle, és amikor kinyitotta a száját, a feje felett elhallgattak a fán a madarak. A fa ezen úgy meglepődött, hogy megállt a növekedésben, az égen pedig a Nap, látva, hogy hiába süt, egy magányos cseresznyefácska alant mégsem növekszik, inkább hamarabb lehanyatlott. A jóember, aki többet akart mondani, mint ami kikívánkozott belőle, ekkor elégedetten kurjantott egyet, mert ékes és kiadós körmondatban sikerült éppen megfogalmaznia, hogy lehet mondani bármit, bárhogy, bármikor, a világot az ember szavai meg nem karcolhatják.”

(Macuóka Hikikomori: Ne menj ki a szobából, 2019)

„Ha lefelé nézel, van, amit éppen csak látsz, ha felfelé nézel, van, amit éppen csak látsz. Van, aki téged éppen csak lát, és van, aki nagyon jól és nagyon közelről lát téged.”

(Szent Engelbarthus: Kontemplációk, 1264)

„Pánik ellen a tulipánfa a legjobb. Nem hiába hívják tuli-pánnak, mert túlvezet pánikon, szorongáson, depresszión. A tulipánfával a transzformális mediális kapcsolatot mantra segítségével vehetjük fel. Fontos, hogy a mantrát éhgyomorra vegyük be, és a tulipánfa piramis alakú lombjának mértani középpontja alá kényelmesen elhelyezkedve, két-három percig először csak a nyelvünk alatt pihentetve, lassan szopogassuk el. Megfelelő nyálelválasztással ez körülbelül húsz percig tart.

A mantrák most ötven százalékos kedvezménnyel vásárolhatók meg nálunk, és az értékesítésekből befolyó összeg felét idős, hátrányos helyzetű tulipánfák szociális ellátására fordítjuk! Kérjük ügyeljenek rá, hogy bizonytalan forrásból eredő, bevizsgálatlan, lejárt szavatosságú, illetve kétes hatású mantrákat ne fogyasszanak! A kellemetlen mellékíz mindig hamisítványra utal! A Kanalas és Kanalas Kft. mantrái egyet jelentenek a megbízhatósággal és a minőséggel.”

(Kanalas K. Sándor: Vegyed be, 2022)

Kállay Kotász Zoltán: A tulipánfa túlzásai (Napkút Kiadó, 2023)

Arany folyók, igaz mezők (részlet)

 

Tíz éve lépett ki a Mester (Katona Tibor) használhatatlanná vált testéből, és erre emlékezve összegyűltünk ma este a Toldi Moziban néhányan bukott és bukdácsoló tanítványok.

Halálának évében, 2014-ben írtam egy szöveget első érzelmi felindulásomban, amely, úgy érzem, életének utolsó szakaszában, plasztikusságában (de nem emberi leglényegében!) megidézi Tibor alakját. Lássuk tehát...

***

- Várjál, Zoli! Itt vagy még?

A bejárati ajtónál járok, visszafordulok. Orákulum a szobában ül a tévéző foteljében, tenyerével a karfára támaszkodva és felsőtestével előrehajolva, mint aki felugrani készült, de félbehagyta a mozdulatot.

- Valamit elfelejtettem! Írjuk hozzá a listához!

Kérdően nézek rá.

- Hitlerszalonna. Írd hozzá kérlek!

- Hitlerszalonna? Az meg mi?

- Vegyeslekvár. A legvacakabb, amit el lehet képzelni, de most mégis megkívántam. 44-ben ezt ettük, mivel semmi mást nem lehetett kapni… Kemény, kocsonyás, tömbben árulják, és késsel vágnak belőle annyit, amennyit kérsz! Ha hozzáérsz, rezeg. Harminc dekát hozzál belőle, légy szíves!

- Tibi, nem 44-et írunk… Gondolod, hogy most, 2011-ben a CBA-ban hitlerszalonnát mérnek?

- Miért ne? Kérdezd csak meg, biztosan van!

- Rendben, megkérdem.

*

Tartva tőle, hogy a közértben antifasiszta eladókba és biztonsági őrökbe botlom, felvezetem a történetet. Az energiaitalos részlegnél vörös hajú nő térdepel, és lassú mozdulatokkal vörös fémdobozokat pakol egyenként a legalsó polcra. Ezt nevezik árufeltöltésnek. Elmondom neki, hogy mi járatban vagyok, ismerősöm, az idős úr számára vásárolok, aki gyerekkori emlékei alapján különös nevű terméket keres. Végtére kibököm a nevét.

- Sütésálló lekvár. Így hívják most. Ott lesz a hűtőpultban elől, jobb oldalt – tájékoztat az eladó.

Fél kilót veszek, tálcás kiszerelésben, lefóliázva. Kisebb adag nincs.

*

- Tibi, a Dolfi itt áll napok óta a hűtőben!

- Igen, tervezem, hogy eszem belelő! Terveim vannak, Zoli!

- Tervek? Tibikém, tervek kellenek hozzá, hogy kibontsál egy lekvárt?

- Nem ez a fő terv, de összefüggésben van vele! Részleteket egyelőre nem mondhatok, de komoly terveim vannak! Már kidolgoztam, csak a megfelelő időpontra várok!

- Az égi konstellációt meg kell várni – toldja Jurigyivíj.

- Megkezdem a felépülésemet – jelenti be Tibor szigorú arccal, száraz hangon, ahogy állami eseményeket szoktak a köztelevízióban. – Az étkezésemet is megreformálom ezzel kapcsolatban – teszi hozzá teljesen feleslegesen.

- Öreg májsztró! – ordít fel Domináns. – Most leleplezlek!

Tibi motyorog valamit, „Leleplezés? Mit kell itt leleplezni?” De a szemek már nem rá szegeződnek.

- Mi az, ami energetizálja Tibit? A lehetőség fennforgása, a lehetőség, a megvalósulás előszobája! Amíg valami lehetséges, addig vonzó, kívánatos, ezerarcú és mindenható, hiszen a megvalósulása a fantáziánk szerinti. A képzeletünk kénye-kedve rendezi, így megoldást hozhat mindenre, amire szeretnénk! Ha viszont megvalósul, akkor kiderül, hogy milyen, menthetetlenül és ridegen bemutatkozik a számunkra, tényszerűvé válik, és ezzel pukk! Kidurran, összetöpped, elsilányul, elveszti a gazdag tartalmat, amit belefantáziáltunk! Ezért minden megvalósulás csapás a májsztró kedélyvilágára, szerencsére azonban ez ritkán következik be, mivel nem forszírozza a bekövetkeztét. Vagyishogy… – Domináns feltartja a mutatóujját, jelezve, hogy nem fejezte még be, csupán a száját egyéb tennivaló, nevezetesen a sörösüveg szájának megszopogatása köti le. – Vagyishogy! Korábban nem, most azonban, a gutman óta csodaváró lett, várja a csodát, így állandó csalódások érik! A lélek azonban védekezik a csalódások ellen, újabb lehetőségek után kap, újra fantáziál, aztán megint csalódik, és így tovább!

- Ez az! – üvölt Jurigyivíj. – Tibi, hullámvasútra ültél!

*

Két hónap múlva, amikor a penészes lekvár már mászik ki a hűtőből, felmarkolom, és kidobom a szemetesbe.

- Pont most akartam enni belőle – bosszankodik Tibor. – Mindig, mindig valami gikszer…

- Gikszer?

- Valami becsúszik a terveimbe. Zoli, ez nem lehet véletlen! Magyarázd meg, ha tudod!

- Szerintem sincsenek véletlenek.

- Na ugye! Még a te rációd is meghajol, még te is belátod, hogy itt valami van! Ezt csak misztikusan lehet megmagyarázni!

- Lejárt a lekvár szavatossága, és megromlott. Ennyi a történet.

- Zoli, Zoli, ne ragadj le a lekvárnál! Ennél többet vártam tőled… Légy szíves arra adjál magyarázatot, hogy a terveim megvalósításában miért ütközöm állandóan megmagyarázhatatlan akadályokba!

- Te magad vagy az akadály.

- Jaj, nehogy elkezdj pszichologizálni!

- Hagyod, hogy falak épüljenek körülötted, de ha nem hagynád, hanem mozgásban tartanád magad, ahogy a cápák a hideg vízben…

- Rossz, rossz, teljesen rossz, amit mondasz! Épp az a lényeg, hogy tőlem függetlenül lép be, kívülről, az akadályozó tényező… Hogy ne mondjam: egy negatív erő szándékai szerint! – Hatásszünet. – És meg is mondom, hogy mi ennek az erőnek a neve… – Orákulum lendít, vállból, mint aki hátúszásban teszi meg az első karcsapást, csak éppen nem vízen és fekve, hanem szárazon és állva, lendít, majd karját fékezve és ég felé dermesztve mutatóujjával felfelé bök. Bár lehet, hogy inkább lefelé kéne. – Luckó!

*

Szól a telefon, távolról, tompán. Orákulum a sokadik csengetésre ébredezik csak, tudata átevickél egyik valóságszférából a másikba, de a készülék még mindig lefojtva berreg… Hol lehet? Botorkáló kézzel keresi a mellénye, nadrágja zsebében, végül kissé oldalra billenve a fotelban benyúl a feneke alá… Igen, ott van, rajta ült.

- Tessék… Te vagy, Gabi? Ne üvölts… – emelné a hangját, de alvástól ernyedt hangszálaitól csak suttogásra futja. – Nem értem, amit mondasz, ne üvölts…

- Hozom a remetét! – harsogja Jurogyivíj.

- Nem akarok vele találkozni. Hagyjál békén a remetéddel, Gabi…

- Akkor csütörtökön jövünk!

Elmúlik a csütörtök, gondterhes lassú órákkal, aztán a péntek, latolgatásokat görgetve, végül a szombat is, fejcsóválásokkal, és Tibi felsóhajt.

- Tudtam, hogy nem jönnek... Gabi megint csak handabandázott.

Ekkor azonban megszólal a kapucsengő.

- Ez meg mi?!

- Maradj, majd én beengedem őket – szólok, felemelem a hallgatót, Jurogyivíj köszön, „szevasztok, emberek!”, és megnyomom a gombot, amely szabaddá teszi az utat. – Gabesz az.

- Hagyjanak békén! – sikolt Tibi, és bemenekül a vécébe.

A többesszám indokolatlansága gyorsan kiderül, Jurogyivíj egyedül érkezik, lifegő, rongyos szélű kabátban, lihegő, vörös fejjel.

- Ember, nem fogod elhinni, mi történt… Megyek a remetéért, hogy hozzam Tibihez… Kopogok az ajtaján, semmi… Bemászom a nyitott ablakon… Erre ököllel rám ront, hogy takarodjak!

- Hát persze! – mint vadnyugaton az ivónak, kivágódik a vécé ajtaja, csak emitt nem cowboy-kéz löki, hanem járókeret, amelyet Tibi navigál. – Azért remete, bameg, mert egyedül akar lenni!

- Tibiiiiiiiii – Jurogyivíj álkapcsa begörcsöl, szemei fennakadnak, lába megrogy, térdre hull. – Nem érted, te sem érted! Az évszázad találkozása lett volna! A Remete és a Fantaszta!

- Két ember, aki nem kíváncsi egymásra – vetem közbe.

- Mert nem hajlandók tükörbe nézni… – Gabesz felemelkedik, a hangja viszont elmélyül. – Elvakultság! Gőg! De én nem hagyom annyiban!

- Igen? És mit csinálsz? – Tibi két kézzel ránehezedik a járókeretre, és előre dől.

- A vakoknak égni kell! A főkolompossal együtt! – Jurogyivíj le-föl emelgeti a karjait, az ujjait közben billegteti, jelezve a táncoló lángocskákat. – Oh, Tibi, ha láttad volna… Felgyújtottam Rómát! Tűz, tűz, tisztítótűz!

Tibi, mintha korláton tenné, amely vadasparkban látogatót választ el ragadozótól, még jobban áthajol a járókeret fölött, fejét pedig enyhén oldalra billenti.

- Csak tudod, az a baj, hogy ők erről ott nem tudnak… Mert ez csak a fejedben zajlik… – Majd kéjesen, olyan lassúsággal, mintha a hallgatóság memóriájába szeretné vésni, arany betűkkel, „emlékezzetek majd… Tibor megmondta”, hozzáteszi: – Meg… fogsz… ő… rül… ni…

- Luckó? – kérdem odafordulva.

- Luckó – bólint.

*

Nyárvégi koradélután a Weiner Leó utcában, a 3. emeleten, az Orákulum lakásának nagyszobájában, azon ritka pillanatok egyikében, amikor a beszélgetők elhallgatnak, és fogható sűrű csönd telepszik a társaságra.

- Tudjátok – kezdi aztán, vagy talán éppen folytatja Tibi –, nem vagyok híve annak, hogy egyik ember megkülönböztesse magát a másiktól… De vannak olyan szférák… ahol különbséget kell tenni… mese nincs! Kell tenni…?! Rosszul fogalmaztam… Tevődik! Nem az egyén, hanem az abszolútum által! – Felkönyököl, magyarázó-testtartásba. – Tudom, hogy tele vagyok esendőséggel… Talán bűnnel is… De mégis… Olyan belátásokra, felismerésekre, átélésekre vagyok képes, amelyekre más nem! El sem tudjátok képzelni, mi mindent élek át én itt, belül… Cselekvés nélkül, csak a lelkemben… Érzelmi univerzumokat, fantasztikus szélsőségekkel! Az átélés képessége! Ez a kiválasztottság! És egyben védettség, mert akit kiválasztanak, azt védik is!

Tibor hátra veti a súlypontját, és zuhanó zsákként, ernyedt felsőtesttel huppan vissza a fotel háttámlájának puha biztonságába. Két tenyerét lassan ráhelyezi, majd végigsimítja a mellkasán, és lehunyt szemmel mormolja.

- Arany folyók folynak bennem…

Domináns előre hajol, fürkészi Orákulumot, aztán hátradől ő is, de nem ernyedten, hanem kihúzott egyenes háttal.

- Az emberi élet mérlege az igaz és hamis szétválasztásán, majd követésén fordul meg. Sokan hiszik, hogy ez tanulható… Lehet, hogy tanulni is lehet… Én azonban adományként kaptam, mert már csecsemőként képes voltam rá. – Rövid ideig hunyva tartja a szemét, majd felnyitja, megrázza a sörényét, aztán fél kézzel, nyitott ujjakkal végigszántja a halántéka felett, mintha igazítaná, és úgy mondja. – Igaz mezőkön járok.

Betűz a nap az ablakon, és a porszemcsék libegve táncolnak a fényében.

*

Domináns épp barátnőjénél, Tanárnőnél múlatja az időt, amikor muzsikálni kezd a telefonja.

- Sanyikám! De jó, hogy elértelek! – Tibi a vonalban. – Műszaki probléma jelentkezett nálam! A lakásban! Sürgősen meg kell oldani! A te szakértelmedben bízom!

Másfél óra múlva Domináns a Weiner Leó utcába érkezik.

- Türelem, Katona úr – szól az öreghez, aki már nyitogatná a száját. – Mindjárt mondhatja… De előbb helyzetbe hozom magam. – Két szatyorból tizenkét üveg sört sorakoztat elő, tizenegy a hűtőbe kanyarodik, a tizenkettediket felnyitja, megcsapolja. – Hallgatlak!

- Tudod, Sanyi, megkezdem a felépülésemet – Tibor összekulcsolja hasa előtt a két kezét, és picit megcsúsztatja egyiket a másikon, ami tenyérdörzsölésnek is beillik. – Belátom, eddig elhanyagoltam magam, és teret engedtem a leromlásnak… De ezen változtatok! Több mindent alkalmazni fogok, tornagyakorlatok is lesznek, de elsősorban fejben dől majd el a dolog! És fejben már mindent kidolgoztam!

- Értem, májsztró! – Sanyi a kiürült üveget az asztal alá csúsztatja, felpattan, villámgyors háztartási Rodolfóként utánpótlást varázsol elő a hűtőből, „csak a kezeimet figyeljék”, a két üveg kupakjait egymásnak feszíti, lepattintja, és már gurgulázza is le az elsőbbségi flaska tartalmát a torkán.

- Az étkezésemet is meg fogom reformálni. Több ember tanácsát kikértem… A kálciumra nagyon oda fogok figyelni… És mostantól több tejterméket fogyasztok majd! Az emésztésemet helyre kell tenni, mert… – Tibor elakad, elhűlve néz, csóválja a fejét. – Sanyi, te nem is iszol, hanem hörpintesz. Rossz nézni, milyen gyorsan szalad le a gigádon a lé!

- Így esik jól, Tibikém!

- Lehet, hogy neked jó… De kívülállónak rossz látni! Olyan, mintha kényszer alatt cselekednél… – Orákulum hosszú, feddő szünetet tart. – De mit is akartam mondani… Ja, igen… Képzeld, az történt…

- Mindjárt, májsztró, csak kieresztem a hűtővizet – Domináns feláll, határozott léptekkel a vécé felé indul.

- Várj! – kiált utána kétségbeesetten Tibi. – Baj van! Ott a baj!

- Tibiiiiii… Csurig van! – vágtat vissza Domináns a konyhába. – Miért nem szóltál?!

- Nem hagytad, hogy eljussak odáig! – méltatlankodik az öreg.

- Behugyálok, bameg! – Sanyi félresodor pár üveget az asztal alatt, végül kapkodó kézzel üdítős palackra lel, és kiszalad vele.

Közben megszólal a kaputelefon, Tibor nehézkesen felkászálódik, a bejárati ajtóhoz araszol, felveszi a készüléket. „Ajajaj”, dünnyögi a kagylót visszahelyezve.

- Majdnem másfél liter… Látod, Tibikém, ez az én hólyagom! Rendkívüli kapacitás! – tér vissza Domináns elégedetten.

Tibor nem figyel oda, komoran maga elé mered.

- Itt a Jenő.

- Májsztrókám! – Sanyi szinte nyársal a tekintetével. – Miért nem szóltál, hogy Jenő nap van ma?! – A palackot az asztal alá löki, majd a nadrágja övéhez nyúl, eggyel beljebb csatolja. – Dönthettem volna, hogy jövök, vagy sem!

- Mi az, hogy Jenő nap!? Azt hiszed, szólt nekem a Jenő, hogy jön? És különben is… Nagyon nagy a baj, láttad, hogy mi van! Én tehetetlen vagy… Még pumpálni se tudok… Suta a kezem! Nézd! – Felemeli a jobb kezét, ökölbe szorítja, vízszintesen előre löki, aztán hátra húzza, szétnyitja, majd ökölben újra előre, és ezt ismételgeti, mint aki kő-papír-ollóban makacsul a követ mutatja be. – Látod?

- Jól van, Tiborom… De ugye tudod, hogy csak neked, csak miattad? És csak most! –Sanyi kilép, de az ajtókeret mögül visszadugja a fejét. – Senki másnak, csak neked! És remélem tudod, hogy miért!

„Mikor költözöl már olyan házba, ahol lift is van?”, lép be az érkező levegő után kapkodva. Tibor nem válaszol semmit.

- Hoztam valamit – zuttyan le Jenő a konyhában az egyik székre, és kotorászni kezd Penny Market feliratú nejlonszatyrában. Apró papírcsomagot csippent elő. – Kést tudsz adni?

- Jenőkém, nem tudok felugrálni – válaszol Tibi, mert közben ő is leült. – Úgy csinálsz, mintha nem tudnád, mi újság! – Fél kezével a járókeret fogantyújára csap. – Ott van a kredencfiókban. Legfelül!

Jenő feláll, elindul a fiók felé, ám félúton lecövekel.

- Mi ez?

- Sanyi pumpál a vécében.

- Sanyi?! Miért nem szóltál, hogy itt a Sándor? Dönthettem volna, hogy jövök, vagy sem!

- Örülök, hogy tudott jönni! Eldugult a vécém! Csak ő tudja megreparálni!

- Csak? Miért csak a Sanyi?

- Azért, mert a Sanyi technikus, és… – kezdi magyarázni Tibi, és valószínűleg folytatná, de Domináns lép be.

- Üdvözlöm, Furmint úr – köszön oda Jenőnek, majd rögtön Orákulumhoz fordul. – Tibikém! Titáni darabok! Hogyan tudsz ilyen hatalmas és kőkemény darabokat termelni?!

- Sajnos néha székrekedésem van… Amikor pedig nagy nehezen megindul, akkor ez történik… De meg fogom reformálni az étkezésemet!

Domináns teleszívja a tüdejét, majd hatalmasat fúj.

- Rendben. Gumikesztyűd van?

- Van, van! Ott, a fiókban!

Sanyi végighúzgálja a fiókokat, végül a legalsóban megtalálja, amire szüksége van, kiveszi, és nagy léptekkel elhagyja a helyiséget.

- Na… – Jenő visszaült az asztalhoz, a kést leteszi, a papírcsomagot kibontja. – Túrós pite. – Nevezi meg, amit már látni lehet. Késsel elvágja a pitét kettébe, majd a felet tovább felezi, és az egyik negyedet oda tolja a házigazda elé. – Nagyon fincsi! Kapd csak be!

Tibi döbbenten néz, majd elmosolyodik. – Köszönöm szépen, Jenőkém!

- A Sándornak nem adok belőle – szögezi le Jenő. Bekapja a fél darabot, élvezettel rágcsálja, lenyeli. A papírtálcán még mindig ott álldogál egynegyed darab. Jenő nézi, majd folytatja. – Gábor jön ma? A Gábor úriember… Ezt félretesszük neki – konferál tovább Tibor bólogatására. Elégedetten hátradől, majd újfent a szatyorba mélyed. Zsömléket halász elő. – Tudnál egy kis vajat adni?

- A hűtőben van.

Jenő odabiceg, kinyitja.

- Á, látom, sajtod is van… Óvári… Adsz belőle egy kicsit?

- Igen – dünnyögi Tibor. Aztán – Igen, igen, igen – folytatja a sonkaszelettel, mustárral és paradicsommal kapcsolatban.

- Hagymát hoztam! – érkezik a bejelentés, és megint a nejlon zörög. – Már csak só kéne!

- A mosogató felett a polcon…

Jenő hadrendbe állít mindent az asztalon, szemlét tart, majd felezni kezdi a zsemléket. Megszólal a kaputelefon.

- Ez Gábor lesz! Milyen jó, hogy félretettem neki a pitéből!

- Zseniális idea volt – hagyja helyben Tibi, és járókeretével fújtatva az előszobába nyomul.

Furmint sonkát és sajtot pakol a vajjal megkent pékárura, közben a lába beleakad valamibe alul. – Miért kell a narancslevet a földön tartani? – Lehajol, felteszi az asztalra.

A vécé felől artikulálatlan bődülés, majd „elszakadt a gumikesztyű!” rikoltás hallatszik.

- Rossz előérzetem van – motyog Tibi, nem is Jenőnek, csak úgy magának. – Valami rossz fog történni… – Odazuttyan ismét a székére. – Jaj, de kiszáradt a torkom…!

Megmarkolja az üdítős palackot, letekeri a kupakját, az első korty még leszalad a nyelőcsövén, a másodiknál fennakad a szeme. Prüszköl, a folyadék visszabugyog a szájából.

- Lucifer… – harákol sápadtan. – Lucifer, ez a te műved!

- Tibi – szédül be a konyhába Domináns –, kézzel kellett a fekáliádat kibányásznom... A járatból kivakarnom… A puszta kezemmel! – és felmutatja a testrészt, ahogy művész emeli ég felé a szerszámát, amelyre áldást kért, és amely mégis beszennyeződött.

- Én pedig ittam a vizeletedből – nyögi Orákulum.

Jenő az asztalnál ülve komótosan falatozik.

Kopognak, többször, egyre erősebben. Mivel nem mozdul senki, Gabesz benyit. A kantinban találja a társaságot.

- Mi történt?

- Kézzel megfogdostam Tibor székletét, ő meg ivott a vizeletemből – tájékoztat Sándor tényszerűen.

- Fenomenális! Gyerekek, ez fenomenális! – ujjong Gabesz.

- Lucifer rendezése – böki közbe Orákulum, miközben ásványvízzel öblögeti a száját. – Tudod… eldugult a vécém… és Sándort kértem meg, hogy segítsem… ő meg jobb híján a flakonba… de hogyan került az asztalra?! – dadogja.

- Ez csak körítés, skacok… Nem lényeges! A lényeg: a kontaktálás legalacsonyabb, legdurvább módja valósult itt meg! A salakanyagok révén! – fejtegeti ragyogó arccal Jurogyivíj. – Ez figyelmeztetés … A tévelygésekre! – Mesterségesen gerjesztett indulattal felcsattintja a hangját. – A birodalom visszavág! Az anyag világában élünk, ez a valóság! Tes… sék… tu… do… má… sul… ven… ni! – Jurogyivíj ökölvívó-terpeszt vesz fel, és ittasultan belesoroz a levegőbe.

- Nem igaz, nem valóság! – hápog felélénkülve Tibi. – Egyedüli valóság a lélek. Minden a lélek!

- Mindeeeeen a léééélek! – Gabesz felfújja az arcát kerekre, majd kiereszti a levegőt, miközben két karjával széles nagy köröket habar a levegőbe. – Köd, köd, áldott köd, terjedj! Mindeeeen a lééééééééélek!

Tibor Gabeszt, Sanyi Jenőt figyeli, Jenő megint a szatyrában matat, zsömléket és sört pecáz elő. Domináns megrázza magát, mint akin borzongás fut keresztül… Fél kezét Tibi vállára teszi.

- Gyere ki egy kicsit, kérlek – szól szárazon, és átlépdel az előszobába. Orákulum a járókerettel kényszeredetten követi.

- Tibor, a Jenő elfoglalta a helyemet.

Orákulumnak felszalad a szemöldöke.

- A helyedet?

- Igen. Az asztalnál. Ahol én szoktam ülni, és ahol ma is ültem, mielőtt megjött… De nem az asztalról van csupán szó, ezt te is nagyon jól tudod… Az ülőhely tulajdonképpen mellékes… A lényeg, amit szimbolizál.

Állnak a szűk, három négyzetméteres helyiségben, a bejárati ajtó rácsos kisablakán át derengő tompa fény hullik az arcukra. Állnak, mint Jávor Pál és Karády Katalin a Halálos tavaszban.

- Tibi, dönts! Én vagy a Jenő!

- Értsd meg, bameg, hogy a Jenővel sorsközösségben vagyok! Nem utasíthatom el!

- Tehát inkább leköpöd a barátodat.

- Leköpöm? – értetlenkedik Tibi.

- Igen, ez mentális leköpés. A barátodat… Aki a szarból kivakart… Szó szerint… A legmesszebbre mentem el érted, Tibi, a lehető legmesszebbre…

Az öreg lehajtja a fejét. Aztán magához tér, és magyarázni kezd.

- Olyan kategóriákat és viszonyokat állítasz fel, Sanyi, amelyek nem valósak…

- Tehát a furunkulust választod – vág közbe keserűen Domináns.

„Mindent hallok!”, kiált át a konyhából Furmint. „Minden szót!”

- Nem választom! Értsd meg, Sanyi, hogy itt másról van szó… Nem dobhatom ki, mert…

- Ha nem választasz, az is választás – Sanyi kivár, telnek a másodpercek. – Értem. Így is jó. – Lenyomja a kilincset, kilép. – Tudomásul vettem. – És berakja maga mögött az ajtót.

Tibor nagyon lassan, a járókeretbe és az ajtófélfába kapaszkodva visszavánszorog a konyhába.

- Elment, nagyon helyes. Senki se bánkódik utána. – Jenő az utolsó falatokat kapja be, sört kortyol rá. – Milyen alapon nevez engem furunkulusnak? A hülye! A Sándor egy hülye, egy bunkó! – Megint kortyol. – Gyere, Tiborkám, ülj vissza… Legalább nyugodtan sakkozhatunk. – Leteszi a sört, Gabesz felé pillant. – Biztos, hogy nem kéri? Biztos? – Gabi int, hogy nem. Jenő bekapja a süteménydarabkát, élvezettel rágcsálja, lenyeli. Megint Tibi felé fordul. – Esetleg kis kávéd van itthon? És pici tej és cukor…

A fenti írás megjelent a Tibikönyv, avagy minden a lélek (Műpártolók Egyesülete, 2014) kötetben.